Vannak jó ötletek és angyali hangok egy helyen, amelyek ha körbe ölelik az embert, nem akar a rabságától megszabadulni. Azonban ami elsőre magával ragadó, arról kiderül, idővel a feledés homályába vész. Többször is megkérdeztem magamtól miért is érzem ezt így? Hiszen adott Emily Kokal indie bandája, amely azon van, hogy földöntúli atmoszférát teremtsen, kellemes északi hatású énekhanggal, keserédes melankóliát sugárzó zenével, ahol a rock pont annyi elektronikával keveredik, hogy egyik sem zavarja a másikat.
Mégis valami összetartó erő nincs a helyén, mert nem hogy az album esik szét, de a dalok többsége is. Egyszerűen nincs mire emlékezni többszöri hallgatás után sem, olyan érzésem van, mint ha brahiból jammelgettek volna, és ez került rögzítésre. A klasszikus dal felépítésnek teljesen híján van az album, noha ezzel önmagában nem is lenne probléma, ha kellő karakterrel rendelkeznének a dalok. Azonban a legtöbb esetben csak maga a hangulat marad valamilyen hangfutammal, keret nélkül azonban az éterbe vész minden. Zeneileg számomra semmi újdonsággal nem szolgált az album, nem érzem azt hogy fiatalok játsszák a zenét, az egész a 2000-es évek eleji nosztalgiát célozza meg, vagy éppen a kilencvenes évek végét. Tehát pont úgy szól, mintha a lemezt akkor adták volna ki, korunk bármilyen hatását nem érezni rajta. Egyébiránt bizonyos hajlításokról egyenesen Thom Yorke juthat eszünkbe. Egy-két kivételtől, személyes kedvenctől (Hi, Love is to Die, Drive) eltekintve a meghatározó dallamok is hiányoznak. Az embernek félkész érzése van, amikor úgy érzi, hogy ha több időt foglalkoztak volna vele, akkor többet is kaphattunk volna. Mert a potenciál benne van, kár hogy nincs kihasználva.
4/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése