2013. november 30., szombat

Svinalängorna / Beyond


Nagyon kellemes meglepetés ez a 2010-ben készült svéd-finn filmdráma. A meglepetés abban rejlik, hogy Pernilla August rendezte, és ez az első rendezése, ha a short-okat nem számítjuk. Kíváncsi voltam, hogy egy színésznői látásmód hogyan is érvényesül, azaz mi sül ki abból, ha a másik oldalra kirándul az a kaptafa.
Mindenféleképpen jó sült ki ebből a kirándulásból, már csak azért is mert Susanna Alakoski műve szolgált a forgatókönyv alapjául, amelyet egyébként Pernilla August jegyez társszerzőként. Nem lehetett ezt egyszerű összehozni, hiszen van egy fajsúlyos alapmű és ott van mellette a rendezőként is megfelelés folyamatos nyomása. Annyi bizonyos, hogy amennyiben ez a feszültség valós lehetett, ezt a rendező igen jó irányba terelte. A látásmódra is félig-meddig rá lehet fogni, hogy színészi, amennyiben a múlt nyomasztó bugyraiban történő lubickolást annak lehet számítani. Mégsem ebben erős a film, hiszen ha belegondolunk az átlag skandináv drámák ilyenek. A film egyik fő erénye, hogy csöpögteti az információkat az elejétől kezdve, és a végére áll össze a történet, amikor (fogalmazzunk úgy) az egész már az érvényét veszíti. Teszi ezt úgy, hogy az elejétől kezdve két idősík van: ami most történik, és mindig a jelenből vonatkoztatva ami a múltban történt. Az időben történő ugrálás nem válik sohasem idegesítővé, hiszen hatásosan (hatásvadászat nélkül) kelti fel az érdeklődésünket. Ahogy a főhősnő Leena (Noomi Rapace) egyre közelebb kerül múltjához, úgy szakadnak fel a sebek és a szemünk láttára omlik össze az eddig mesterien felépített élete. A film ebből a szempontból nagyon erős, ugyanis azt próbálja megmutatni mennyire profin épülhet fel a hárítás, és ez milyen hosszú ideig fenntartható. Azonban ennek ára van, ugyanis a gyermekkori traumák feldolgozatlansága nem képes a végtelenségig fenntartani a kiegyensúlyozottság, a boldog családi életet élés látszatát, még akkor sem, ha semmit nem úgy csinálok, ahogyan a szüleim tették (hárítás ezerrel). Tehát azon túl, hogy megismerhettük Leena múltbeli traumáit, azt is láttuk mekkora a kontraszt a múltja és a jelene között. Ez a kontraszt azonban saját élete összeomlásához vezet.
Leena hívást kap karácsony reggel a kórházból, hogy anyja haldoklik és látni szeretné. A baj csak az, hogy sem a férje nem tudja, hogy él egy anyós, sem a gyermekei nem tudják, hogy van egy nagyanyjuk. A férj Johan (Ole Rapace) unszolására neki indulnak a távoli észak-svéd településre és ezzel kezdődik meg Leena utazása a múltba.
Számomra az is félelmetes volt, hogy tudattalanul Leena is átörökítette anyja probléma megoldó repertoárját, számos cselekedetében visszaköszönt, de leginkább abban, hogy bizonyos dolgokról nem beszélt. Kínzó mellkasra ülős jelenet, amikor a már felnőtt gyermek a múltban történő eseményekért önmagát hibáztatja és minden gesztusában könyörög azért, hogy most kérem a felmentésem: gyerek voltam. Noomi Rapace (A tetovált lány, 2009) zseniálisan hozta az érzelmi hullámvasúton ülő látszat-boldog-feleség szerepét. Éppen ezért nem is értem mi a fenét keres a tengerentúlon?!?
Ez volt az a típusú film, amely után ki kellett menni levegőzni, brutálisan kemény, nyomasztó hangulatú, amely akkor kellemetlen, ha az ember emocionálisan nem töltődik az egésztől.

7,5/10

2013. november 29., péntek

2013. november 27., szerda

Unrepentant Geraldines


Jövő tavasszal új Tori album!!!!!! Ha minden igaz visszatér a hagyományos dalokhoz maga mögött hagyva a klasszikus ihletettségű albumokat. Hát ennek épp ideje!! Annyira szeretnék Tori-tól végre újra egy szívet melengető kiadványt csupa lúdbőröztető dallammal. Persze örülnék, ha ennyi év után is tudna újdonság faktorral szolgálni, de megelégednék már egy "return to a form" anyaggal is. Ja, és annak is örülnék, ha nem valami megakoncepció lenne, de erre lássuk be kevés az esély. Na, asszem túl sokat nem akartam :D

Télépopmusik - Fever video


2013. november 24., vasárnap

Arcade Fire - Reflektor

arcade-fire-reflektor-cover-500x500.jpg

Az Arcade Fire nem várakoztatott meg túlzottan minket, a 2010-es Grammy díjas The Suburbs után három évvel megajándékoztak minket egy duplalemezes konceptalbummal. A The Suburbs-zel a zenekar képes volt a megújulásra, az indie rock-ot a folk-pop-pal elegyítő kanadai barátokból összeverődött csapat elkalandozott a barokk pop irányába, és már-már az art pop jelzőt is nyugodtan rájuk lehetett mondani. Az az album életpályájuk legeklektikusabb albuma volt, eddig. 
Az igazat megvallva életművüket én retrospektív ismerem, a 2004-es Funeral-t nem akkor ismertem meg amikor kijött, ennek ellenére így is meg tudtam állapítani, hogy egy nagyon erős kezdéssel indult a zenekar. Az erős kezdés két dolgot jelenthet: vagy ős tehetséget, vagy véletlent. Az életművet ismerve azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. A 2006-os Neon Bible egy igazán megosztó album lett, egyértelmű fejlődési ív nem volt tapasztalható, bár kétség kívül hozták a színvonalat, amelyet elvártak tőlük. Mindenestre nem sokkal biztatott a jövőjükkel kapcsolatosan. Aztán kijött a The Suburbs és ez az album a kor legmeghatározóbb indie zenekarai közé emelte őket. Az Arcade Fire monumentalitást előtérbe helyező hajlama igen erőteljesen megjelent ezen az albumon. Mégis mi történhet ezután? Fokozható e ez úgy, hogy ne legyen sok(k)?

A Reflektor egyértelműen a fokozások, a túlzások, a halmozások albuma minden tekintetben. Hatalmas mennyiségű információval áraszt el minket. A minimál szerelmeseinek bizonyára rémálom, azonban ez itt úgy sok, hogy nem fárasztó. Már a The Suburbs is hosszabbra sikerült egy átlagos albumnál, jelen esetben elegánsan megoldották a dolgot és eleve dupla albummal rukkoltak elő. Aztán a másik megalomán vonás, hogy a dalok nagyobb többsége átlag hét perc körüli. Az egész album meg van bolondítva egy kis mítikus (mitológiai) koncepcióval, Orfeusz és Euridiké történetének latin változata fő ihlető forrás volt a zenekar számára. Ehhez még vizuálisan is társulnak ezek az elemek, gondoljunk csak az album borítójára, vagy az Afterlife lyric videójára. Az intellektuálisan jócskán feltuningolt dalszövegekhez (amelyek egyébként zseniálisak) pedig zeneileg egy kaotikusnak tűnő, de mégis rendszerré tisztuló monumentálisra hangszerelt zenei világot kapunk. Az Arcade Fire mindig is hajlamos volt a melankóliára. Amellett, hogy a Reflektor külsőségekben a legvidámabb anyaguknak tűnik, jócskán tartalmazza a depi faktort is, amely a monumentalizmusban kiteljesedve igencsak szférikusan hat. A korunkból történő kiábrándultság, csalódottság érződik a zenében is, mégpedig azáltal, hogy cool az egész, görbe tükröt tartva korunk elé. Közben elhalmoznak minket korunk megannyi zenei kliséjével, de a melankólia faktor valahogy egyediséget visz az egészbe (vagy az Isten tudja mitől de működik az egész).

A The Suburbs eklektikussága visszatekintve közel sem volt kicsúcsosodás. Bár már azon az albumon kacérkodtak a programozott ritmusképletekkel, de nem ez volt jellemző az album egészére. Bevallom őszintén nekem akkor tőlük ez a zenei megoldás nem igazán jött be. Sejteni lehetett, hogy ez az irány lehet a későbbiekben amelyen tovább haladhatnak. Úgyhogy nem igazán lepett meg, hogy a Reflektor-on ezek a programozott ritmusok előtérbe kerültek. Ezen az albumon viszont kifejezetten tettszenek ezek a megoldások, főleg amikor egy dalon belül váltanak ritmust, akár úgy, hogy az "akusztikus" dobot felváltja a gépi, amely az Awful Sound-ban (Oh Eurydice) van mesterire fejlesztve. Kifejezetten meglepő húzás volt az LCD Soundsystem James Murphy-jének produceri székbe ültetése, neki hála az egész lemezt átszövi a disco-punk hangzás. A másik érdekesség a karibi hangzás beemelése a zenébe, amely kifejezetten illik a lemez intelektuel koncepciójához. A stíluskavalkád pedig végig jelen van: a zenekar próbálgatja a reggae-t a Flashbulb Eyes-ban, a szinti pop randevúzik a karibi ütemekkel a Here Comes The Night-ban, a Normal Person Garbage-os lüktetése akár a The Rolling Stones-t is idézheti, és mindamellett a funk-ot a legtöbb dalban fel lehet fedezni. A nyolcvanas évek szinti pop-ja is visszaköszön a Porno-ban, amely akár egy post DM chill-nek is felfogható. Mindezen stílushalmozás pedig eufóriában teljesedik ki, amelyhez természetesen sokat hozzátesznek a dalszövegek is. Sokszor olyan érzésem volt, hogy a Sigur Rós-tól vettek leckét, mármint ami a monumentálisra való törekvést illeti. A különbség az, hogy az Arcade Fire sohasem borul át giccsbe, pedig ennyi minden mellett ezen sem lehetne meglepődni.

A két album egyébként jól elkülöníthető egymástól. Hacsak az elsőt adták volna ki, az is megállná a helyét önmagában. Ezen a korongon találhatóak a könnyebben befogadható szerzemények, talán ez a része az albumnak a pörgősebb. A második album az artisztikusabb, ez képviseli az introvertáltabb vonalat. Mégis ha választanom kellene azt mondanám ez a része tettszik jobban. Ugyanis itt színleli a zenekar azt, hogy őket igen is komolyan kell venni, és ezt mesterien teszik. Félelmetes, hogy a hebrencs Here Comes The Night-ból milyen epic verziót tudtak csinálni, igazi lúdbőröztető ez a vonósokkal megtűzdelt szösszenet. Az It's Never Over (Hey Orpheus) ismerős módon kezdődik, azonban kap egy dögös ritmust, amelyet megspékel a gyönyörű refrén: a legmegkapóbb dal számomra a lemezen.

A ránk ömlő információ halmaz ugyan sok, de nem okoz sokkot. Ugyan zeneileg az eklektikusság gyanítható, hogy ebben az albumnál csúcsosodott ki náluk, mégsem válik fárasztóvá az egész, nem fullad unalomba. Mindenféleképpen klasszikusnak ítélem ezt a lemezt, mert a zenekar ismét bebizonyította, hogy még mindig képes a megújulásra és tették ezt úgy, hogy közben önmaguk maradtak. Ez kapatból a második albumuk, amelyen a hangzás újításán fáradoztak és amelyen minden szám szerethető, nincs egy töltelék sem rajta. Ha mindenképpen szőrszálat szeretnék hasogatni, akkor azt mondom, hogy rövidíteni azt éppen lehetne rajta, és nyugodtan el lehetett volna a rejtett track-ket felejteni. No de a konceptalbumok ilyenek.
Ugyan megfogadtam, hogy nem erősítem az AF hype-ot, de az igazság az, hogy ezt mégis csak egy kimagasló albumnak tudom értékelni, amely messze az élen jár az idei megjelenések között.

10/10

2013. november 22., péntek

Pusher II.

Az 1996-os Pusher folytatását Refn nem kapkodta el, ugyanis kereken nyolc évet kellett várni rá. A trilógia első darabja az első filmje volt, ráadásul 25 évesen önmaga számára is igen magasra tette a mércét. A Pusher klasszikus lett, nem véletlenül, hiszen minden nemű külsőség által meghatározott sallangot mellőzött, és a dánoktól egyébként nem idegen fajsúlyos drámát rendezett. Jogosan lehetett feltenni a kérdést, hogy egy erős kezdés után mi jöhet? A második rész nem a második filmje, de ha csak a trilógiát nézzük akkor is egyértelmű, hogy a rendező egy alkotói ívet rajzol és messze áll a stagnálástól, vagy az esetleges önismétléstől. Már pedig ezen tényező miatt Refn nagyot nőtt a szememben. Nem ismételt, nem akart újabb bőrt lehúzni, nem szándékozott franchise-ot létrehozni, ehelyett volt neki még mit mondani, valami mást, valami újat. Tette ezt úgy, hogy mesterien összefűzte a két történetet, és tévedésbe ne essünk ugyanabban a Pusher univerzumban vagyunk, mint az első részben. Sőt még az alapkoncepció is hasonló, hiszen itt is központi kérdés az adósságcsapda. Mégis a leghatásosabb átkötés az előző részből megismert Tonny (Mads Mikkelsen) beemelése a történetbe, ugyanis jelen esetben a főszerepet ő alakítja. Minden adott, hogy egy amerikai mintára megfeleltethető a jól bevált feeling-et megidéző önismétlést kapjunk. Szerencsére nem ez történik. A hangsúly eltolódik egy másik irányba mégpedig észrevétlenül. Mire ráeszmélünk arra mit is szeretne elénk tárni az alkotó, addigra szinte már a film végénél tartunk.
Tonny éppen szabadul a börtönből, új életet szeretne kezdeni, másként szeretné csinálni mint eddig, ki szeretne maradni a drogügyletekből. Haza érkezik édesapjához, tőle kér munkát. Csöbörből vödörbe, ugyanis az öreg lopott autó bizniszben utazik, és elég nagy hal a "szakmában". Ráadásul kiderül, hogy Tonny-nak született egy gyermeke egy drogos prostitól. Szóval felmerül a kérdés: kezdhető így új élet? Refn egy ilyen értelmezési keretbe helyezte mondanivalóját, amely így önmagában is fajsúlyos. Azonban a realista látásmódot egyre inkább oldják a szubjektív tényezők a filmben. Előkerülnek a dánoknál egyébként közkedvelt acting out szituációk, és azt vesszük szép lassan észre, hogy az egész film emocionális síkra terelődött. A fent említett értelmezési keretben ugyanis egy édesapjának mindenféleképpen megfelelni akaró gyermek történetét követhetjük nyomon. Mindennél fontosabb számára apja elismerése, de ő lúzernek érzi magát, és végül is a környezete is ezt kommunikálja felé. Ez a megfelelési kényszerben való örlődés nyomasztó, főleg annak tudatában, hogy Tonny végül is új életet akar. Mi a megoldás?
A végkifejlet katartikus (ellenben elődjével), és szimbolizmusa lúdbőröztető pillanatot tartogat a befejező jelenetben. A gyermek mint szimbólum Tonny és apja számára is ugyanazt jelenti. Mindketten a gyermeket akarják megmenteni, miközben saját gyengeségüket temetik.

8/10

Nymphomaniac trailer



Egy ideje érlelődik bennem a gondolat, hogy valószínű ez az Antikrisztius-nál is durvább lesz. A trailer-ből lejött, hogy itt is a nők lesznek a hunyók. A végén még kiderül, hogy ez a patológiás nőgyűlölet ödipusz fixáltságból ered, akkor pedig a következő film valamiféle férfikultusz, férfifetisizmus kiteljesedése lesz. Na ebbe nem mennék bele előre :)

Arcade Fire - Afterlife video


2013. november 19., kedd

Neneh Cherry - Balnk Project

Egy egész album amelyért Four Tet a felelős? Így ezt a dalt meghallgatva nagyon biztató, egyébként nem ez az első szerelemgyermekük, megy ez nekik. Az azonos című album 2014 február 25-én jön ki. 

2013. november 17., vasárnap

Sia - Elastic Heart (feat. The Weeknd + Diplo) video



Hogy én ennek a nőnek mennyire szeretem a hangját.......

2013. november 16., szombat

Back to Mine

Úgy gondolom, hogy mégis csak igazak a közhelyek. Jelen esetben a kevesebb mégis több. Megújulni mégsem a dinamikus nézettel fogok, már csak azért sem mert nem igazából lehet személyre szabni, nem igazán találták még ki. Ráadásul nem várt problémák jelentkeztek, amelyekhez én kicsi vagyok, és a gép is lassú tőle. Ugyan még ezen is fogok szöszmötölni, és apróbb változásokat is eszközöltem, de jelentem: maradok a bevált egyszerű nézetnél. Eltévelyedésem remélem megbocsájtható ;)

Xeno & Oaklander - Par Avion

Jé, ez tök kellemes zene. Ebben a Ghostly kiadóban kevésszer lehet csalatkozni.

Lana Del Ray - Blue Jeans (Gesaffelstein remix)

Nem vagyok éppen oda Lana Del Ray-ért, de ez a Blue Jeans mix nagyon bejön, mert megtartotta a hidegrázósságát a dalnak. Ez a Gesaffelstein meg egyre inkább tettszik, igazi jó francia zene.

2013. november 12., kedd

Kvinden I Buret poster


Gold Panda - If U Knew (Reprise Long Live Take)

Felháborítóan jók lettek a Reprise remix-ek. Bár a T Hemingway remix jobban szólt, de ez is hangulatos. Kár, hogy a november 11-én megjelenő Reprise EP-t nem tudom teljes értékű kiadványnak tekinteni, mivel csak a Community és a Reprise track-ekből készült remix-ek kapnak rajta helyet, és nincs eddig ismeretlen track rajta. Ráadásul a Community-t gyűlölöm, na de idén nem nagyon voltam Gold Pandával kibékülve.

Pusher

Nicolas Winding Refn (Drive, 2011.) munkásságával még csak most ismerkedem, szerencsére van mit pótolni. Első filmje, a Pusher, nem hiába lett kultikus, ugyanis nem sztereotip módon közelít a kábítószerproblémához. Az igazság az, hogy az elején megijedtem, mert jól ismert klisékkel halmozta el a kezdést, amely leginkább a párbeszédekben nyilvánult meg (ki, kit dugott meg és hogyan), de szerencsére a negatív csalit ezek után rögtön kirántotta a mélyvízből és innentől kezdve egy vérrealista kompozíció tárult a szemünk elé. A realista látásmód az egyik erőssége a filmnek, nincsenek érzelmi kitörések, nincsenek indokolatlan akciójelenetek, csak a lesújtó valóság van, egy olyan valóság, amelyet mi is relevánsnak tartunk az adott helyzetben. Frank a drogdíler hét napját követhetjük végig, azt a folyamatot ahogyan megpróbál kikecmeregni adósságcsapdájából. Szemtanúi lehetünk a pitiáner mutyiknak és a halál komoly ügyleteknek is. A realista látásmód ellenére nagyon jól működött a karakterrajz, annak ellenére, hogy nincs emocionális töltete a filmnek. Mégis Frank minden apró arcrezdülése megmutatja mi zajlik benne, ezáltal válik szemünk előtt nyitott könyvvé. A film kitűnően mutatja be, hogy az alvilágban az emberek között milyen kapcsolatok születnek. Egyértelműen érdekek vezérlik ezeket a kapcsolatokat, teljesen mindegy, hogy barátról, üzleti kapcsolatról, vagy esetlegesen párkapcsolatról van szó. A film előrehaladtával minden egyes kapcsolatról kiderül az érdekvezéreltség, még a végére a kvázi szerelmi szálról is kiderül, hogy sajnos mégsem az. Ezek a pofára esések azonban jócskán az ember mellkasára ülnek, és mivel kevés a szubjekció a filmben, nincsenek érzelmi katarzisok, így aztán minket is hagynak, hogy főjünk a saját levünkben. Ez ettől vérrealista, és zseniálisan van elénk tárva. Refn nem bízta a karaktereket amatőrökre. A Frank-et alakító Kim Bodnia (Éjféli játszma, 1994.) élete egyik leghitelesebb alakítását nyújtotta. A Tonny-t alakító Mads Mikkelsen (Zöld hentesek, 2003.) laza fizimiskáját is lazán be lehetett kajálni, de ő róla nehezen lehetne negatívan nyilatkozni.
Örömmel tapasztaltam, hogy a dán filmgyártás realista látásmód felé történő elmozdulása nem is napjaink vívmánya. Ezek szerint nincs új a nap alatt, és pl. Tobias Lindholm (R, 2010.) munkássága is visszatekintő az ábrázolásmód tekintetében. Minden estre jókor vették újra elő, mert a jóléti társadalomban élő középosztálybeliek érzelmi viharai kezdtek unalmassá válni. 
A folytatásra mindenképpen kíváncsi vagyok.

7/10

2013. november 9., szombat

Machinedrum - Vapor City



Travis Stewart aka Machinedrum a 2000-es évek elejétől alkot különböző alterego-k által (Neonblack, Syndrome, Tstewart). Számos EP és LP látott azóta napvilágot. Kereskedelmi és kritikai sikereket a 2001-es Now You Know-val, majd tíz évvel később a Room(s)-al ért el. 2013-ban átigazolt a Ninja Tune-hoz, és ennél a kiadónál jelentette meg Vapor City című albumát. 
A Ninja Tune melleti voksot személy szerint jó húzásnak tartom, mert az eredetiséget mindig is előtérbe helyező kiadóról van szó, olyan olvasztótégely, ahol Bonobo, FaltyDL, Kid Koala, Emika ad egymásnak randevút, de a sort lehetne folytatni. Az igazság az, hogy én nem bízom abban, hogy Machinedrum itt horgonyzott le, elég szeszélyes, mindig meglepetéseket okoz, és hát gyakran váltogatja a kiadókat is, ja és alterego-kat is használ.
Szóval adott egy őrült, annak mondhatni őrült zenéjével és az sem meglepő, hogy ebbe is egyfajta koncepciót gondolt, persze műfaji adottságok által meghatározva ez közel sem egy végletesen kidolgozott koncepció. Mégis a szemünk előtt van az ütemek hallatán az iparosodott nagyváros minden negatív vívmánya. Ebben ugyan kevésbé erős az album, de ezt leszámítva csak pozitív dolgokat lehet megemlíteni. 
Az egész anyagon érződik a múlt, egyfajta nosztalgia. A ritmusszekció oldaláról bizony többször is megidézi saját magát, illetve bizonyos értelemben mégis csak egy nagyon szép korszakra utal vissza: a kilencvenes évekre. Tehát egyrészt saját munkájára tekint vissza, másrészt egy időszak szellemét idézi meg mesterien. Valahol az idei Zomby (With Love, 2013) kiadvány is ezt próbálta megvalósítani, de ott önismétlésbe fulladt az a zenei koncepció. Jelen esetben azonban erről szó sincs, mert amellett hogy tiszteleg a kilencvenes évek és saját korábbi munkássága előtt, progresszivitást is csempészik a zenébe, mégpedig nem is akármilyeneket. Rájöttem ugyanis, hogy azért értékelem sokra ezt az albumot, mert a korábbról jól ismert formulákat gyakran merész fordulatokkal fűszerezi meg. Az Infinite Us esetében majdhogynem egy korábbi kvázi Goldie track-et hallhatunk, de az alátolt vokál minta átvezeti a track-et a chill tartományba. Vagy a vége felé számomra érthetetlen fordulatként ott van a Baby Its You, amely a maga glitch-es vonszoltatottságával és éteri hangmintájával már majdnem olyan, mintha a Mount Kimbie flörtölgetne Antony Hegarthy-val. A U Still Lie lefojtott dallamíve amikor feloldódik a bársonyosan csilingelő szintetizátor zuhanyban, az pedig az album csúcspontjának tekinthető, egyértelműen a legjobb amit idén elektronikus zenei téren hallani lehetett. Az album tobzódik a break beat-es, jungle-ös ritmusokban, itt-ott a hip-hop is üdvözletét küldi. Erre a ritmusszekcióra viszont észrevétlenül fel van fűzve a glitch, az IDM, a chill-wave, de akár a hétköznapi értelemben vett pop zene is. A kilencvenes évek MTV generációjának mindenképpen érzelmi töltöttséget is hordoz a korong, ugyanis hallgatása közben nehéz megállni, hogy ne idéződjön fel a késő esti Party Zone feeling-je.
Mindent egybe vetve az a legnagyobb erénye a Vapor City-nek, hogy a múltra építkezve mai hangzással rendelkezik, és a merész házasítások és szokatlan megoldások miatt bizony akár utat is mutat. Ezen a korongon nem érzem a hezitáltságot, az egy helyben állást, amelyet idén sajnos sokszor éreztem egy-egy lemez meghallgatásakor. Elektro vonalon az év legjobbikai közt a helye.

8/10

2013. november 8., péntek

2013. november 6., szerda

Epidemic

Egy kicsit durva, hogy engem is akkor dönt le egy vírus, amikor a gépem is bekapott egyet. Nem is akármilyet, infós kellett hozzá. Most már egy generál javítást rajtam is elvégezhetne valaki, mert elegem van abból, hogy nem kapok levegőt és egy nap egy százas zsepit használok el. Csak hab a tortán, hogy az autó is most lett szilentes, holnap az is megy javítóba. Meg volt már a három? Mi jöhet még??? :(

2013. november 4., hétfő

Susanne Sundfør - Among Us video



Furcsa, hogy pont a legsztréndzsebb dal kapott új videót a tavalyi The Silicone Veil lemezről. Végül is nem bánom, elég szürreálra sikerült :)

Tricky - Is That Your Life video



Egy pár hete kijött egy kis ízelítő az Is That Your Life remix-ből. Szerencsére a video alatt már ez az újraértelmezett verzió fut teljes egészében, amelyet a 2DMP jegyez. Az album verzió nyerssége inkább bejön, de ez egy kicsit sötétebb hangulatú így.

2013. november 3., vasárnap

Truth About Men / Zűrös viszonyok

Azért még mindig akad olyan, amelyet pótolnom kell. Nikolaj Arcel (Egy veszedelmes viszony, 2012) 2010-ben készült filmdrámája a dán hagyományok ellenére nem mellkasra ülős, finomabb eszközökkel tárja elénk az egyébként letaglózó tanulságokat. Ez azért jó így, mármint a közönségbarátabb tálalás, már csak azért is mert feloldozást ad az egyébként igen fajsúlyos témával szemben. Az oldottabb történetmesélés tehát a legeltaláltabb eszköz a filmben. Értjük a helyzet súlyosságát de kellő iróniával fűszerezettek a szituációk, amely által szinte saját magunkon tudunk mosolyogni mikor egy egy helyzet zűrös viszonyokat idéz fel bennünk. Egyéni életünk értelmének kutatása periodikusan bizonyos élethelyzetekben újra és újra előtérbe kerül. Sokszor gondolkodunk el azon, hogy boldogok vagyunk-e, vagy azon, hogy mit kellene tennünk annak érdekében, hogy boldogok legyünk. Sokszor azon is elgondolkozunk, hogy mi lett volna ha akkor nem azt a döntést hozom, mennyire alakult volna másképpen az életem. 
Ugyan ezen kérdésekre konkrét válaszokat nem kapunk a filmtől, de Mads (Thure Lindhart) egyéni sorsán keresztül bizonyos érzelmek előtörnek az emberben és ezek az érzelmek adhatnak fényt, mutathatnak utat. A végső jelenet tanulsága döbbenetes, pedig csak egy egyszerű beszélgetés két ember között akik régen látták egymást és arról érdeklődnek, hogy egyébként boldogok e az élettel. Különös érzéseket váltott ez ki, és ugyan a filmnek vége lett, de az ember a saját "filmjére" csak ezután vonatkoztat és ha van kedve, gondolkozhat a film központi kérdésén....már ha érdemes. 
Mads egy tízéves kapcsolatnak vetett véget, nem gondolta, hogy a kispolgáriság középszerűsége jelentené számára a boldogságot. Munkájával is szakít (forgatókönyvírás), és élete fő művét készül megírni. A boldogság keresése új kapcsolatokkal, inspiráló ötletekkel jár, azonban megannyi csalódással, és szeretett barátok elvesztésével is szembe kell nézni. Mads számára az a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan tudja idealizáltságához megfeleltetni, vagy inkább el tud e oda jutni, hogy mi is fontos igazán (az életben). Ez a néző számára is komoly asszociációs munka, de hála az iróniának szórakozva láthattunk neki saját filmünk elemzéséhez. A film biztonságos keretet ad a történésekhez, hiszen eleje, közepe és vége van. Ezek kapaszkodók, amelyek abban segítenek, hogy ne sodródjunk el a történések tengerében. A baj csak az, hogy az élet struktúrája nem kiszámítható. De lehet így van ez jól........

7/10

Les Revenants / A visszajárók


Ebbe a sorozatba tök véletlenül néztem bele éjjel az egyik kábeltévén. Francia sorozat, mégis skandinávos hangulata van, jó kis misztikus sztori, holtak akik valamiért visszajárnak. Egyben, reklám nélkül bevállalós lenne, főleg mert egy évados, állítólag a második be van rendelve.....ja és a score-ját a Mogwai jegyzi!