Les Revenants / A visszajárók

A látvány, a történet, a hangulat és a zene mind telitalálat. Nagyon egyben van minden ebben a 2012-ben készített francia misztikus sorozatban. Mindig is vonzódtam az Isten  háta mögött kis közösségben játszódó történetekhez, ugyanis ilyen kontextusban szinte elkerülhetetlen az introspektív látásmód. Ebben az esetben is arról van szó, hogy misztikus körítéssel egy igazi "vérfagyasztó" drámát kapunk megannyi egyéni tragédiával, amely mind arra vár, hogy megoldásra leljen. Csakhogy a kezdetben megdöbbentő de örömteli visszatérés átfordul valami titokzatos küldetés megvalósítása történetbe, ahol minden szándék és tett homályos és ahol az egyéni tragédiák csak fokozódnak.

A kezdő jelenet magáért beszél: látunk egy tragikus buszbalesetet ahol az iskolásokat (köztük Cammille-t is) szállító busz belezuhan a szakadékba. Majd négy évet ugrunk, Camille siet hazafelé, majd mikor hazaér neki áll a hűtőnek. Az édesanyja szinte vérbe fagy amikor reggel a négy éve elhunyt lányával szembe találkozik a konyhában. Camille természetesen semmire sem emlékszik és semmit sem öregedett. Nem ő az egyetlen aki haza tér.

Igazából a sorozat felépítése is igen rendhagyó. A sorozat nyolc része szorosan összefügg, de minden egyes rész egy főszereplő történetére koncentrál, tehát minden rész címe egy név kivéve az utolsót de annak jelentősége van. Az adott részben természetesen nem tudunk meg mindent arról a főszereplőről akire koncentrál a történet, de mivel egymáshoz kapcsolódnak a részek, így a történeti szál tovább tud gyűrűzni teljesen az évadzáró eseményig.

A sorozat hangulata nyomasztó, mégsem ül rá az ember mellkasára, szerencsére ezt nem rétegsorozatnak szánták így fogyasztható módon van tálalva. Gyönyörűek a természeti képek, a ködbe burkolózott völgyek, a gát és a tó. Az operatőri munkára is nagyon odafigyeltek, egy szó mint száz maga a sorozat egy vizuális kánaán. A sorozat score-ját egyébiránt a Mogwai jegyzi, ez a "post-rock-industrial" hangzás pedig kitűnően illeszkedik a vizualitáshoz. Érdekes volt felfedezni, hogy a Rave Tapes dalai mennyire ezekből a témákból bontódtak ki.

Ezt a sorozatot leginkább a Twin Peaks-hez tudnám hasonlítani, hiszen az egészet körülöleli egy megmagyarázhatatlan misztikum, itt sem komplett senki, kicsi, elzárt településen játszódik és eszméletlen egyben van az audiovizualitás. 

Külön tettszett, hogy nem mentek el egy klasszikus zombie sorozat irányába, mégis van zombie feelingje a dolognak és nem kizárt, hogy esetlegesen a későbbiekben lesz ilyen szál benne (vannak benne utalások).

Ami viszont nem tettszett, az az évad lezárása. Egyrészt 2012-ben még nem tudták, hogy lesz második évad ezért ennél tisztességesebb befejezést illet volna csinálni. Mivel azonban az év elején kiszivárgott, hogy már forgatják a második évadot és idén ősszel már a tv-be is kerül, így megbocsájtható a húzás és értelmezhető a befejezés cliffhanger-nek is. El lehet végül is dönteni, hogy a "nemlettemokosabb"érzés pozitívum avagy negatívum. Engem meggyőzött, a második évadnak is adok egy esélyt!

Best films of 1990

Keresztapa 3 (The Godfather  Part III, Francis Ford Coppola)

Ébredések (Awekenings, Penny Marshall)

Sellők (Mermaids, Richard Benjamin)

Nicsak ki beszél még (Look who’s talking too, Amy Heckerling)

Oltalmazó ég (The Sheltering Sky, Bernardo Bertolucci)

Olló kezű Edward (Edward Scissorhands, Tim Burton)

Predator 2 (Stephen Hawkins)

Tortúra (Misery, Rob Reiner)

Farkasokkal táncoló (Dancing with Wolves, Kevin Costner)

Reszkessetek betörők (Home Alone, Chris Colombus)

Gyerekjáték 2 (Child’s Play 2, John Lafia)

Jákob Lajtorjája (Jakob’s Ladder, Adrien Lyne)

Nagymenők (Goodfellas, Martin Scorsese)

Veszett világ (Wild at Heart, David Lynch)

 

Ghost (Jerry Zucker)

Dick Tracy (Warren Beatty)

Micsoda Nő (Pretty Woman, Garry Marshall)

Nikita (Luc Besson)

Hamlet (Franco Zefirelli)

Kötözz meg és ölelj (Átame, Pedro Almodovar)

Jaj Carmela (Ay Carmela, Carlos Saura)

A listából látszik, hogy nem voltam egy nagy vígjáték fogyasztó akkor sem. A horror is kezdett érdekelni, a Tortúra viszonylag jó Stephen King feldolgozás volt, bár ennél voltak jobbak is. Chuky-t meg ki nem bírta abban az időben (11 éves voltam)?? A dráma túlsúlya pedig annak tudható be, hogy többségüket utólag pótoltam. Szerintem ezt az évet a Ghost írja le leginkább, akkoriban nagyon a hatása alá kerültem és még ma is vállalható darabnak érzem. Vajon mit is hagytam ki?

Zola Jesus - Dangerous Days video

Zola video-iban még sohasem csalódtam. Ez is ínyemre való, csak az a bajom vele, hogy simán elmenne egy Iamamiwhomai video-nak is, amelyek veszett sokat merítettek Björk video-iból, amelyek......

En chance til trailer

Remélem ez nekem való lúdbőröztető dráma lesz. Jó jel, hogy Bier ezt hazájában forgatta és állati parádés a szereposztás. A trailer alapján nyomasztó hangulatból nem lesz hiány és elég hajmeresztő a sztori is. Jó lenne végre egy igazi érfelvágós Susanne Bier dráma megannyi érdekes próbálkozás után.

Back to the Blue

So 90's

Úgy döntöttem, hogy útjára indítok egy So 90's rovatot, ahol csokorba gyűjtöm 1990-től 1999-ig azokat a dalokat, albumokat, filmeket és videókat amelyek akkor hatást gyakoroltak rám. Előre leszögezem lehet ez és az ciki számba megy manapság, de tini éveimben (mint mindenkinél szerintem) rengeteg benyomást magáénak érez az ember. A konkrét ízlés egyébként is a 90-es évek vége felé kezdett kialakulni, de ez majd nyomon követhető lesz. Tervem, hogy évekre lebontva a következő lista kategóriák lesznek:

• Best Songs
• Best Albums
• Best Films
• Best Music Videos

Best Songs

Akkoriban a Danubius Rádiót hallgattam a leginkább. A "Magnós Slágerlista" és a "Tini kívánságműsor" szolgáltatta azokat a zenéket, amelyeket kazettára rögzítettem. Ezek a kazik még mindig a cipős dobozokban vannak, így ezekből szemezgetem majd minden évre lebontva a dalokat. Természetesen az évtized vége felé megváltoztak a zenehallgatási szokásaim, előtérbe került az album hallgatás, de ettől függetlenül ott is összegyűjthetőek ezek a dalok.

Best Albums

Nos ez a kategória már eleve csalás, mert albumokat inkább a 90-es évek végétől kezdtem hallgatni. Tehát ez a listázgatás többnyire retrospektív jellegű, többnyire olyan albumok ezek amelyeket csak későbbi években pótoltam. Természetesen nem mindegyik, hiszen kb. 1992 óta volt cd lejátszóm és cd-im is voltak, de többségét  - mint egész albumot - csak a későbbiekben ismertem meg.

Best Films

Hát ez lehet a leginkább ciki kategória, amennyiben a VHS kazettákról vissza tudnám követni a filmeket. A videokazik nagy része tönkrement, ezért azoktól már megváltam, de természetesen nagyon sok film bevésődött ebből az időből a hosszú távú memóriámba. Egy kicsit ez is retrospektív lesz, hiszen a vizuális ízlésemben történt szinte a legnagyobb változás. A kontrasztból egyébként majd látszik mit ismertem meg utólag és mit zabáltam ezerrel az adott évben. Itt a sorozatokról is fogok néhány szót ejteni.

Best Music Videos

Az MTV és a VH1 korszakában rengeteg jó videó született és meg merem kockáztatni, hogy a legjobb zenei videók a 90-es években születtek. Egy ideig VHS-eztem itt is, de nálam jóval nagyobb gyűjtők is vannak, tehát ez a rovat inkább egy újra felfedező jelleget fog hordozni magán.

Szóval majd csöpögtetek, de megígérni nem tudom, hogy végig lesz - minden évre lebontva - kitartásom hozzá, de igyekszem.

A végére pedig itt van 1991-ből egy AGFA kazetta.....nagyon old-school!

Gold Panda - Clarke's Dream

Ez is egy meglepetés így a semmiből. Kellemes, többszöri hallgatásra már beleragad a fejbe, pedig elsőre elég egyszerűcske.

Thievery Corporation - Saudade

A Thievery Corporation a kilencvenes évek végétől ontja a jobbnál jobb zenéket. Annak idején a trip-hop, downtempo szcénából nőttek ki és már akkor nagyon egyedi hangzást képviseltek. Valami egészen elképesztő keverékben kapjuk a latin amerikai - legfőképp brazil bossa nova - hangulatokat a raggae-vel, az indiai hatásokkal - amelyeket legfőképpen pszichedelikusan használnak -, az afro beat-tel, a jazz-el, a dub-bal és mindennek az alapja a lágyan simogató lounge, és a trip-hop. Igazából ezt az egységet leírni nem lehet, ezt hallani kell. A világzenei hatásokkal teli lounge tehát már megjelent az 1997-es Sounds from the Thievery Hi-fi albumon, és már itt jelentős volt a különbség az akkor a jazz-et előszeretettel használó downtempo formációktól (Air, Tosca, Kurder&Dorfmeister). Mégis ahol az egyedi stílus kinyílt és a teljes valójában megmutatkozott az a 2000-ben kiadott The Mirror Conspiracy volt. Véleményem szerint ezt az albumot érdemes a klasszikus Thievery lemeznek tekinteni, hiszen a női vokálok előszeretettel történő használata innen datálható és voltaképpen ez végig halad az egész életművön. Számomra ezek kedves albumok mégis jobban kedvelem a 2002-es The Richest Man in Babylon-t és a 2005-ös The Cosmic Games-t. Ezek az albumok a The Mirror Conspiracy által megkezdett utat voltak hivatottak tökéletesíteni. Míg az előbbi erős trip-hop-os hatással bírt, addig az utóbbi megaeklektikuságával különbözött elődeitől. A Babylon-nál kezdődött a társadalompolitikai kritikusság megjelenése amely a 2008-as Radio Retalliation és a 2011-es Culture of Fear albumoknál teljesedett ki. A TC ezen irányvonalát már kevésbé kedveltem, egy kicsit csalódottságot is éreztem e két lemez kapcsán, noha eklektikusak voltak ezek is, de sajnos a háttérbe kerültek a lágy dallamok, amelyek a korai anyagaikban azért gyakrabban megjelentek.

A Saudade ebből a szempontból nagy meglepetés számomra - bár azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbb rajongó számára ugyanez csalódás -, hiszen ez egy női vokálokra épített latin nyáresti melankólia koktél, ahol szerencsére nyoma sincs a politikai megnyilvánulásoknak, viszont annál több a keserédes romantika. Ha őszinte akarok lenni a TC-nek mindig is ezt az oldalát kedveltem jobban, a Heaven's Gonna Burn Your Eyes mind a máig meghatározó TC kedvenc nálam. A másik érdekes újítás, hogy a keverőpultot lecserélték élő hangszerekre és voltaképpen csináltak egy kvázi autentikus bossa nova albumot. Ez persze túlzás de tény, hogy a latin amerikai ritmusok dobognak végig a lemezen, de azért ott van a háttérben a jazz is, és tulajdonképpen a trip-hop hatást sem tudták végérvényesen lemosni magukról. Az eklektikusság megszűnik ezen a lemezen, és azon én is gondolkoztam, hogy lehet pont a saját egyediségüket iktatták ezáltal ki a zenéből. Ugyanakkor ez a sokszínűség már fárasztó volt a megelőző két lemezen, vagy legalább is nem éreztem azt, hogy zeneileg tudnak még fejlődni. Szóval ez egy két élű dolog, de én inkább azt érzem, hogy azzal, hogy a gyökereikből kiragadtak egy darabot és azt csiszolták élő hangszerekkel igazi TC hangzássá talán bizonyították, hogy minimálba is tudják azt a színvonalat hozni, amelyet várnak tőlük. A Saudade hangzása minimál, nem sokat variál a témákon, de tulajdonképpen nem is ezen van a lényeg. Az album erőssége a kitűnő hangulat teremtés. Egy tikkasztó nyári nap után, egy finom koktéllal a kezünkben este a kellemessé váló hűvösségben nézzük a bárány felhőket háton fekve a fűben. Ezzel tulajdonképpen mindent elmondtam. Ez az album az idei nyáresti relax aláfestője (idén egyébként rengeteg jó nyári hangulatú lemez jött ki). Ebből adódóan igen homogén anyag a Saudade. Ezt tekinthetjük hátránynak, hiszen a dalok hangulata azonos, így egybe folynak és nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Ugyanakkor, ha erre a feelingre ráérez az ember, akkor bizony sajnálja amikor a lemez a végére ér. Ez a fajta hangulati egység tehát erősség is lehet, hiszen ez határozza meg a hangulatot, nem töri meg semmi más.

Lou Lou Ghelichkhani már szinte a kezdetektől rendszeresen visszatérő együttműködő. Francia és angol nyelven énekli ezúttal is a dalokat, amelyeken érződik a TC-vel való teljes összhang. Elin Melgajero a lúdbőrös Sola in Citta-ban és a Koop Summer Sun-jára kísértetiesen hajazó Para Sempre- ben énekel olasz nyelven. Ha jól emlékszem olasz nyelvű dal még nem volt a diszkográfiában. Emellett Karina Zeviani, Natalia Clavier, és Shana Halligan közreműködik még a lemezen.

Az eszemmel tudom melyek a gyengeségei a lemeznek, engem mégis levett a lábamról. Ez a keserédes femme fatale album újra felfedeztette velem a TC zenéjét, amelyből már kezdtem kiábrándulni. Maga a hangzás sokszor olyan mintha őket, vagy a korai Zero 7-t, a Telepopmusik-ot, vagy a Koop-ot hallgatnám. Valahogy eképpen elegyedik a jazz és a latin zene az albumon, és ez a megközelítés mindig is közel állt a szívemhez. Ennyire lounge zenét még sohasem kaptunk tőlük és ennyire autentikusat sem. Másoknak ez meglehet unalmas, de számomra ez az album a TC legjobb albumaihoz sorakozik fel. Nagyon kellemes csalódás.

7,5/10

Arcade Fire - You Already Know video

Flying Lotus - You're Dead teaser

Októberben új album You're Dead címmel. Az már a teaser-ből látszik, hogy sajnos nem követi az Until the Quiet Comes szférikus hangulatát. Azért nem gondolom, hogy elveszett történet lesz, hiszen Niki Randa és Thundercat ezúttal is közreműködő lesz. De ott van Herbie Hancock is, és hát ezzel most nem tudok mit kezdeni Snoop Dogg is. Na majd meglátjuk. Egyébként az animáció igen csak jól sikerült Strangeloop-nak köszönhetően.

Mono/Poly feat. Mendee Ichikawa - Empyrean

Ezt is érdemes lesz meghallgatni, jól bánik az analóg hangokkal. A Golden Skies LP augusztus 25-én jön ki.

Sorg og Glæde / Sorrow and Joy

Nils Malmros 2013-as filmje egy igazi vérbeli dán melodráma. Az a fajta, amikor már elgondolkozik azon az ember, hogy egyáltalán töltődik e ebből emocionálisan. Mert akárhogy is nézzük ilyen filmekre azért van szükségünk, hogy egy sokszor eltúlzott görbe tükrön keresztül megéljük a legkülönfélébb érzelmeket. A baj csak akkor kezdődik, amikor a néző sanyargatása öncélúvá válik, tehát önmagába fordul vissza az egész. 

Valahogy a filmmel kapcsolatban olyan érzésem van, hogy az alkotónak célja volt egy érzelmi vihart kavarni az emberben, ugyanakkor a történetmesélés  tárgyilagossága egyszerűen nem engedi a vihart kitörni. Tárgyilagosság alatt azt értem, hogy cél volt a bipoláris kórkép bemutatása, annak minden heves érzelmét megélték a színészek, ez tulajdonképpen érződött is. Ugyanakkor nem voltak olyan pontok a karakterépítésben, amelyek a nézőben viszonyulást alakítottak volna ki. Így az történt, hogy láttuk a boldogságot, a gyötrelmet, de szimpátia vagy ellenérzés híján ezek elmentek az ember mellett, hatást nem váltottak ki. Nem tudom, hogy tudatos volt e ez a koncepció vagy sem. Amennyiben tudatos volt úgy a korkép minden nyűgjét megismerhettük és mint vélelmezett alkotói célt így el is érte. Amennyiben ez a koncepció nem volt tudatos, úgy egy hiányérzetekkel teli drámát kaptunk. 

A színészi játék az amely elviszi a hátán a filmet, annak ellenére, hogy emocionális hatást nem váltott ki. Jacob Cedergen (Submarino, 2010) nem ismert név, de a Submarino főszerepében már bizonyította, hogy a könnyedebb szerepek (Forbrydelsen, 2007) mellett nyugodtan rá lehet bízni fajsúlyosabbakat is. A gyermekét gyászoló apa szerepét kitűnően hozta. Érdekes volt a történet fő gerincét alkotó pszichológussal Nicolas Bro-val (Ádám Almái, 2005) történő beszélgetése, amely tulajdonképpen nem más mint egyfajta önismeret keresése. Ebben az egészben igazából a legérdekesebb az volt, hogy vajon mi lehet a motivációja annak, hogy egy beteg nővel kötötte össze az életét. Esetleg kompenzál valamit? Erre tetszés szerint válaszolhatunk. Helle Fagralid alakította Signe-t, az anyát aki a mániás szakaszában egy késsel elvágta nyolc hónapos gyermeke torkát. Azt gondolom Helle nevét meg kell jegyezni, itt-ott Trine Dyrholm-ot véltem benne felfedezni és meglehet nem én gondolom egyedül ezt így. Egyébként nála az áttörést a Forbrydelsen III jelentette és van egy olyan érzésem, hogy fogunk róla még hallani.

Hiába a nagyszerű színészi játék, sajnos a tényszerű történet mesélés (amelyben egyébként sohasem történik akció, csak beszélgetés) megöli a film élvezhetőségét. Nem szolgál tanulsággal, csak a céltalan pszichózis marad a végére.

5/10

Röyksopp & Robyn - Monument video

Tisztára az egyik kedvenc filmemet idézi!!!! Lehetett volna Monolit a címe!

Tosca - Crazy Love

Micsoda meglepetés! A tavalyi album számomra elég nagy csalódás volt, amolyan lagymatag egy helyben topogásnak tűnt. Gondolom ez sem lesz egy Suzuki vagy egy Dehli9 de azért hangzásra szerencsére mégsem egy Odeon. Őket például imádtam a kilencvenes évek végén, a Suzuki benne lenne a legjobb elektronikus lemezek listámban. Az új albumnak Outta Here lesz a címe és október 6-án jön ki. Szerencsére Earl Zinger-t ezúttal sem hagyták ki, és Cath Coffey is ott van a közreműködők közt. Ha minden igaz ebben a dalban mindketten énekelnek.

Lusine - Arterial

Jeff McIlwain ismét megcsinálta. Pedig ha jobban belegondolunk már másfél évtizeden át ezt csinálja. Hiába váltogatja az elektronikus zenén belül a stílusokat, van egy egyedi íz, amely csak is rá jellemző. Ahogyan a dobok megszólalnak, ahogyan ráönti a lágyan simogató szinti témákat és ahogyan megszólalnak a vokál sampling-ek, azok mind-mind a Lusine-ságról árulkodnak.

Az Arterial egy évvel a fenomenális The Wainting Room után jelent meg. Az említett LP a tavalyi év legjobb lemezei között szerepelt nálam. Ez a jelenlegi kiadvány jóval koncentráltabb és kevésbé eklektikus. Az EP formátum jó behatárolt zenei koncepciót eredményez sok esetben, ez itt is így történt. Amíg a The Waiting Room inkább a táncolhatóbb, dallamosabb irányt képviselte, addig az Arterial inkább a klasszikusabb értelemben vett IDM felé kanyarodik. Jóval lassabb, merengősebb ez az anyag, viszont technikai bravúrokban igen csak gazdag ez a négy track, tehát semmiféleképpen nem nevezhető lagymatagnak. Inkább őszi álmos reggelekhez passzol. McIlwain játszi könnyedséggel olvasztja egybe a house-t, a minimal techno-t, az ambient-et, miközben a szinti melódiák meglágyítják a hangzást, ezáltal a zene befogadhatóbbá válik.

A Quiet Day demonstrálja ezt leginkább ahol a kissé megtört ambient alap folyamát szinte szét szakítja a pattogó minimál techno, a lefojtott vokál az ambient-ből kitörő szinti témával pedig a leghallgathatóbb track-ké varázsolja a lemezen. Az Eyes Give In hasonlít leginkább az előző LP hangzásvilágához, mégis eltérő attól hiszen ritmusában ennyire megtört képletet azon nem alkalmazott, ráadásul a vokál itt erősen sampling-ezett. Ez a track inkább áll közelebb a detroit-i minimal house-hoz. Az Aterial glitch-es alapjába beleolvasztott techno is zseniális, ahol az ismétlődés szinte transzt eredményez. Egyébiránt az Arterial video-ja is megér egy misét, ugyanis vér folyik a kütyü elektródái között. Eddig az év legjobb videói között biztos ott van (megtekinthető itt). A Forks misztikus hangszíneivel tökéletes zárása az EP-nek.

Az Arterial valóban tökéletesen reprezentálja azt, hogy a gépies monotónia mögött némi humanitás is felfedezhető. A durva az, hogy pont ebben az arányban ez valóban így is van.

8/10

Mono/Poly - Ra Rise

Ezt a magas pattogó effektet nem tudom kiverni a fejemből!!!

Thievery Corporation - Depth of My Soul feat. Shana Halligan video

Glory box?

Tricky feat. Tirzah - Silly Games

Hááát, nem biztos, hogy ez az én albumom lesz de eddig nem vagyok lenyűgözve, sőt! Lehet ez a Mixed Race-nél is cikisebb lesz! Ne nekem legyen igazam!

Iamamiwhoami - Tap Your Glass video

Ebben a párás katlanban most ez így nagyon jól esett. És végre itt most a dallammal is elégedett vagyok!

Sia - 1000 Forms of Fear

Egy kicsit fura, hogy Sia még csak most robban be a köztudatba. Persze tudom én, hogy kellettek olyan kollaborációk, amelyek széles körben hirdethetik a tehetségét. Természetesen ezek az együttműködések sajnos nem erről szóltak, mindenesetre arra mindenképp jók voltak, hogy a célcsoport körét kiszélesítsék.

Amikor először meghallottam az Elastic Heart-ot eléggé megijedtem, hiszen úgy tűnt az együttműködések kapcsán egy jó adag kommerszitás ragadt Sia-ra. 

Noha a könnyedebb hangvétel felé való nyitás azért nem egy új dolog. A 2010-es We Are Born amennyire csak lehetett szakított a korábbi kissé keserédes hangzással, tele volt energiával és 100%-os popzene volt. Számomra egy kicsit már sok is volt, noha rengeteg jó dal volt a lemezen, számomra mint egész nem ment kedvenc számba. Nem árulok el titkot ha azt mondom, hogy én a depressziós Sia-t kedvelem inkább. A 2004-es Colour the Small One trip-hop-folk-os hangzása anno levett a lábamról, arról nem is beszélve, hogy a Breath Me a Sírhant Művek utolsó részében történő megjelenése megerősítette bennem azt, hogy ez a dal része a mindenkori pop klasszikusoknak. 2007-ben aztán kijött a Some People Have Real Problems, amelynek a kritikai alul értékelésén még mind a mai napig nem tudok napirendre térni. Azon a nyáron rongyosra hallgattam azt az albumot, amely ugyan eltávolodott a trip-hop-os hangzástól, de valami egészen mély érzelmesség volt minden dalban, öröm volt hallgatni a vidámnak tűnő fájdalmat.

A 1000 Forms of Fear mérföld kövekre van a Drink to Get Drunk r'n'b-s flow-jától, de megszólalásában tulajdonképpen a depressziótól is. De itt álljunk meg egy pillanatra. Akármilyen kommersz is ez az album, és akármilyen eufórikus, ez bizony csak látszat, mert ebből is ordít a fájdalom. Itt van ez a kettősség, amellyel kezdetben nem nagyon tudtam mit kezdeni. Hozta a We Are Born energiáit, vidámságát, tovább gyűrte a kommersz hangzást. Ugyanakkor újra kaptunk egy érzelmekkel átitatott korongot, valami hasonlót mint amilyen a Some People Have Real Problems volt. Néha konkrétan olyan érzésem volt, hogy ha lehúznánk a dalokról a dobgépet és élő hangszerekkel rögzítenénk őket, simán lehetne ez az album egy SPHRP 2, vagy simán be lehetne adagolni, hogy ezek a dalok onnan maradtak le. Szóval kezdek ráérezni erre az újfajta Sia-ságra, tettszik ahogyan skizofrén módon megéli az érzelmeit. Ott van a Chandelier árad belőle az eufória, az ember legszívesebben felugrik a helyéről, ugyanakkor olyan mégis mintha ezt az ereinek felvágása előtt tenné. Félelmetes ahogyan ezt a két komponenst összegyúrta ezen az albumon. Tulajdonképpen magával ezzel az erőltetett kommersz megszólalással lenne is bajom, már annyira pop-os, hogy ha nem ő énekelne tulajdonképpen meg sem hallgattam volna. Érdekes módon amikor világossá válik ez a skizofrén emocionális kettőség, teljesen átfordul a dolog ellenérzésből ámulatba. Ez a fajta rádöbbenés, amely kezdetben meghökkenést okoz azt eredményezi, hogy olyan érzésem van, hogy újat hallok tőle. Pedig ha jobban belegondolunk Sia végig ezeken a határmezsgyéken imbolygott, de ezúttal egy félelmetes kontraszt eredményez egyensúlyt. Az albumon gyakorlatilag nincs gyengébb szerzemény, mind nagyon erős és ezúttal remek dallamokat alkotott. Gyakorlatilag ezt is megállás nélkül tudom hallgatni mint anno a SPHRP-t. Szerintem ez az album is klasszikussá fog érni, egy biztos, hogy nálam az év legjobbjai közt ott lesz. Egyedüli kritika (bár kezdek rájönni, hogy ez is hozzá járul ahhoz, hogy nagyon jól működik az album) az itt-ott unalmas megapop-os hangszerelés. No de ennyi baj legyen!

8/10

The Riot Club poster

Thievery Corporation feat. Elin Melgarejo - Sola in Citta

Hát ez gyönyörűséges! Nem is értem erről hogyan maradtam le, pedig már áprilisban kijött az új album, amelynek Saudade a címe. Egy kicsit örülök ennek a déli romantikának, mert már tök unalmas volt a politikai íz a zenéjükben.