A Thievery Corporation a kilencvenes évek végétől ontja a jobbnál jobb zenéket. Annak idején a trip-hop, downtempo szcénából nőttek ki és már akkor nagyon egyedi hangzást képviseltek. Valami egészen elképesztő keverékben kapjuk a latin amerikai - legfőképp brazil bossa nova - hangulatokat a raggae-vel, az indiai hatásokkal - amelyeket legfőképpen pszichedelikusan használnak -, az afro beat-tel, a jazz-el, a dub-bal és mindennek az alapja a lágyan simogató lounge, és a trip-hop. Igazából ezt az egységet leírni nem lehet, ezt hallani kell. A világzenei hatásokkal teli lounge tehát már megjelent az 1997-es Sounds from the Thievery Hi-fi albumon, és már itt jelentős volt a különbség az akkor a jazz-et előszeretettel használó downtempo formációktól (Air, Tosca, Kurder&Dorfmeister). Mégis ahol az egyedi stílus kinyílt és a teljes valójában megmutatkozott az a 2000-ben kiadott The Mirror Conspiracy volt. Véleményem szerint ezt az albumot érdemes a klasszikus Thievery lemeznek tekinteni, hiszen a női vokálok előszeretettel történő használata innen datálható és voltaképpen ez végig halad az egész életművön. Számomra ezek kedves albumok mégis jobban kedvelem a 2002-es The Richest Man in Babylon-t és a 2005-ös The Cosmic Games-t. Ezek az albumok a The Mirror Conspiracy által megkezdett utat voltak hivatottak tökéletesíteni. Míg az előbbi erős trip-hop-os hatással bírt, addig az utóbbi megaeklektikuságával különbözött elődeitől. A Babylon-nál kezdődött a társadalompolitikai kritikusság megjelenése amely a 2008-as Radio Retalliation és a 2011-es Culture of Fear albumoknál teljesedett ki. A TC ezen irányvonalát már kevésbé kedveltem, egy kicsit csalódottságot is éreztem e két lemez kapcsán, noha eklektikusak voltak ezek is, de sajnos a háttérbe kerültek a lágy dallamok, amelyek a korai anyagaikban azért gyakrabban megjelentek.
A Saudade ebből a szempontból nagy meglepetés számomra - bár azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbb rajongó számára ugyanez csalódás -, hiszen ez egy női vokálokra épített latin nyáresti melankólia koktél, ahol szerencsére nyoma sincs a politikai megnyilvánulásoknak, viszont annál több a keserédes romantika. Ha őszinte akarok lenni a TC-nek mindig is ezt az oldalát kedveltem jobban, a Heaven's Gonna Burn Your Eyes mind a máig meghatározó TC kedvenc nálam. A másik érdekes újítás, hogy a keverőpultot lecserélték élő hangszerekre és voltaképpen csináltak egy kvázi autentikus bossa nova albumot. Ez persze túlzás de tény, hogy a latin amerikai ritmusok dobognak végig a lemezen, de azért ott van a háttérben a jazz is, és tulajdonképpen a trip-hop hatást sem tudták végérvényesen lemosni magukról. Az eklektikusság megszűnik ezen a lemezen, és azon én is gondolkoztam, hogy lehet pont a saját egyediségüket iktatták ezáltal ki a zenéből. Ugyanakkor ez a sokszínűség már fárasztó volt a megelőző két lemezen, vagy legalább is nem éreztem azt, hogy zeneileg tudnak még fejlődni. Szóval ez egy két élű dolog, de én inkább azt érzem, hogy azzal, hogy a gyökereikből kiragadtak egy darabot és azt csiszolták élő hangszerekkel igazi TC hangzássá talán bizonyították, hogy minimálba is tudják azt a színvonalat hozni, amelyet várnak tőlük. A Saudade hangzása minimál, nem sokat variál a témákon, de tulajdonképpen nem is ezen van a lényeg. Az album erőssége a kitűnő hangulat teremtés. Egy tikkasztó nyári nap után, egy finom koktéllal a kezünkben este a kellemessé váló hűvösségben nézzük a bárány felhőket háton fekve a fűben. Ezzel tulajdonképpen mindent elmondtam. Ez az album az idei nyáresti relax aláfestője (idén egyébként rengeteg jó nyári hangulatú lemez jött ki). Ebből adódóan igen homogén anyag a Saudade. Ezt tekinthetjük hátránynak, hiszen a dalok hangulata azonos, így egybe folynak és nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Ugyanakkor, ha erre a feelingre ráérez az ember, akkor bizony sajnálja amikor a lemez a végére ér. Ez a fajta hangulati egység tehát erősség is lehet, hiszen ez határozza meg a hangulatot, nem töri meg semmi más.
Lou Lou Ghelichkhani már szinte a kezdetektől rendszeresen visszatérő együttműködő. Francia és angol nyelven énekli ezúttal is a dalokat, amelyeken érződik a TC-vel való teljes összhang. Elin Melgajero a lúdbőrös Sola in Citta-ban és a Koop Summer Sun-jára kísértetiesen hajazó Para Sempre- ben énekel olasz nyelven. Ha jól emlékszem olasz nyelvű dal még nem volt a diszkográfiában. Emellett Karina Zeviani, Natalia Clavier, és Shana Halligan közreműködik még a lemezen.
Az eszemmel tudom melyek a gyengeségei a lemeznek, engem mégis levett a lábamról. Ez a keserédes femme fatale album újra felfedeztette velem a TC zenéjét, amelyből már kezdtem kiábrándulni. Maga a hangzás sokszor olyan mintha őket, vagy a korai Zero 7-t, a Telepopmusik-ot, vagy a Koop-ot hallgatnám. Valahogy eképpen elegyedik a jazz és a latin zene az albumon, és ez a megközelítés mindig is közel állt a szívemhez. Ennyire lounge zenét még sohasem kaptunk tőlük és ennyire autentikusat sem. Másoknak ez meglehet unalmas, de számomra ez az album a TC legjobb albumaihoz sorakozik fel. Nagyon kellemes csalódás.
7,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése