.jpg)
Amikor először meghallottam az Elastic Heart-ot eléggé megijedtem, hiszen úgy tűnt az együttműködések kapcsán egy jó adag kommerszitás ragadt Sia-ra.
Noha a könnyedebb hangvétel felé való nyitás azért nem egy új dolog. A 2010-es We Are Born amennyire csak lehetett szakított a korábbi kissé keserédes hangzással, tele volt energiával és 100%-os popzene volt. Számomra egy kicsit már sok is volt, noha rengeteg jó dal volt a lemezen, számomra mint egész nem ment kedvenc számba. Nem árulok el titkot ha azt mondom, hogy én a depressziós Sia-t kedvelem inkább. A 2004-es Colour the Small One trip-hop-folk-os hangzása anno levett a lábamról, arról nem is beszélve, hogy a Breath Me a Sírhant Művek utolsó részében történő megjelenése megerősítette bennem azt, hogy ez a dal része a mindenkori pop klasszikusoknak. 2007-ben aztán kijött a Some People Have Real Problems, amelynek a kritikai alul értékelésén még mind a mai napig nem tudok napirendre térni. Azon a nyáron rongyosra hallgattam azt az albumot, amely ugyan eltávolodott a trip-hop-os hangzástól, de valami egészen mély érzelmesség volt minden dalban, öröm volt hallgatni a vidámnak tűnő fájdalmat.
A 1000 Forms of Fear mérföld kövekre van a Drink to Get Drunk r'n'b-s flow-jától, de megszólalásában tulajdonképpen a depressziótól is. De itt álljunk meg egy pillanatra. Akármilyen kommersz is ez az album, és akármilyen eufórikus, ez bizony csak látszat, mert ebből is ordít a fájdalom. Itt van ez a kettősség, amellyel kezdetben nem nagyon tudtam mit kezdeni. Hozta a We Are Born energiáit, vidámságát, tovább gyűrte a kommersz hangzást. Ugyanakkor újra kaptunk egy érzelmekkel átitatott korongot, valami hasonlót mint amilyen a Some People Have Real Problems volt. Néha konkrétan olyan érzésem volt, hogy ha lehúznánk a dalokról a dobgépet és élő hangszerekkel rögzítenénk őket, simán lehetne ez az album egy SPHRP 2, vagy simán be lehetne adagolni, hogy ezek a dalok onnan maradtak le. Szóval kezdek ráérezni erre az újfajta Sia-ságra, tettszik ahogyan skizofrén módon megéli az érzelmeit. Ott van a Chandelier árad belőle az eufória, az ember legszívesebben felugrik a helyéről, ugyanakkor olyan mégis mintha ezt az ereinek felvágása előtt tenné. Félelmetes ahogyan ezt a két komponenst összegyúrta ezen az albumon. Tulajdonképpen magával ezzel az erőltetett kommersz megszólalással lenne is bajom, már annyira pop-os, hogy ha nem ő énekelne tulajdonképpen meg sem hallgattam volna. Érdekes módon amikor világossá válik ez a skizofrén emocionális kettőség, teljesen átfordul a dolog ellenérzésből ámulatba. Ez a fajta rádöbbenés, amely kezdetben meghökkenést okoz azt eredményezi, hogy olyan érzésem van, hogy újat hallok tőle. Pedig ha jobban belegondolunk Sia végig ezeken a határmezsgyéken imbolygott, de ezúttal egy félelmetes kontraszt eredményez egyensúlyt. Az albumon gyakorlatilag nincs gyengébb szerzemény, mind nagyon erős és ezúttal remek dallamokat alkotott. Gyakorlatilag ezt is megállás nélkül tudom hallgatni mint anno a SPHRP-t. Szerintem ez az album is klasszikussá fog érni, egy biztos, hogy nálam az év legjobbjai közt ott lesz. Egyedüli kritika (bár kezdek rájönni, hogy ez is hozzá járul ahhoz, hogy nagyon jól működik az album) az itt-ott unalmas megapop-os hangszerelés. No de ennyi baj legyen!
8/10
Én pl. nem tudok mit kezdeni az albummal. :) Amennyire vártam, akkora csalódás lett. Egyszer álltam neki, és a felénél tovább nem is jutottam, és azóta se éreztem késztetést, hogy újra neki álljak. Egyszerűen már dühített ez a túlcsorduló, telitorokból ordibálós megapop. És sajnos az a tipikus album, ahol kurvajól indulnak a számok, aztán átfordul tingli-tangliba is, mint a Needle, aminek olyan gyönyörűségesen indul, mint a Breath Me óta semmi, aztán agyon csapja Sia a számot a Rihanna szerű refrénnel. Amíg hallgattam az albumot, folyamatosan azt éreztem, hogy ez nekem már túl kommersz, én ilyen zenéket nem hallgatok. És ha levennénk Sia hangját, tényleg simán elmennének a számok rihannáknak és társainak. Szomorú, hogy Sia is beolvadt. :(
VálaszTörlésKommersz igen, de enélkül sajnos kaptafa Sia album lett volna. A dallamok szerintem egyébként jók, nem érzem, hogy többet hajlítgatna. Viszont egy élő hangszerelés jobban állt volna a daloknak, no de akkor meg nem lett volna különböző a többitől. Összességében nálam működik, mert mint kísérlet ez a megapop-os ötvözés végül is nagyon jól sikerült. Többször azonban én sem kajálom be, tehát ha a következő úgy szól mint Beyonce akkor neked lesz igazad. Szerintem ha van kedved hozzá azért adjál neki esély mert nálam a kb. harmadik hallgatás után elmúlt ez az ellenérzés. A Straight for the Knife-ra, Cellophane-re, a Fair Game-re vagy a Free the Animal-re végképp nem lehet mondani, hogy ragacsos, de aztán a többi is beért nálam. :)
VálaszTörlésAzért még próbálkozok vele majd szerintem.
VálaszTörlés