Nils Malmros 2013-as filmje egy igazi vérbeli dán melodráma. Az a fajta, amikor már elgondolkozik azon az ember, hogy egyáltalán töltődik e ebből emocionálisan. Mert akárhogy is nézzük ilyen filmekre azért van szükségünk, hogy egy sokszor eltúlzott görbe tükrön keresztül megéljük a legkülönfélébb érzelmeket. A baj csak akkor kezdődik, amikor a néző sanyargatása öncélúvá válik, tehát önmagába fordul vissza az egész.
Valahogy a filmmel kapcsolatban olyan érzésem van, hogy az alkotónak célja volt egy érzelmi vihart kavarni az emberben, ugyanakkor a történetmesélés tárgyilagossága egyszerűen nem engedi a vihart kitörni. Tárgyilagosság alatt azt értem, hogy cél volt a bipoláris kórkép bemutatása, annak minden heves érzelmét megélték a színészek, ez tulajdonképpen érződött is. Ugyanakkor nem voltak olyan pontok a karakterépítésben, amelyek a nézőben viszonyulást alakítottak volna ki. Így az történt, hogy láttuk a boldogságot, a gyötrelmet, de szimpátia vagy ellenérzés híján ezek elmentek az ember mellett, hatást nem váltottak ki. Nem tudom, hogy tudatos volt e ez a koncepció vagy sem. Amennyiben tudatos volt úgy a korkép minden nyűgjét megismerhettük és mint vélelmezett alkotói célt így el is érte. Amennyiben ez a koncepció nem volt tudatos, úgy egy hiányérzetekkel teli drámát kaptunk.
A színészi játék az amely elviszi a hátán a filmet, annak ellenére, hogy emocionális hatást nem váltott ki. Jacob Cedergen (Submarino, 2010) nem ismert név, de a Submarino főszerepében már bizonyította, hogy a könnyedebb szerepek (Forbrydelsen, 2007) mellett nyugodtan rá lehet bízni fajsúlyosabbakat is. A gyermekét gyászoló apa szerepét kitűnően hozta. Érdekes volt a történet fő gerincét alkotó pszichológussal Nicolas Bro-val (Ádám Almái, 2005) történő beszélgetése, amely tulajdonképpen nem más mint egyfajta önismeret keresése. Ebben az egészben igazából a legérdekesebb az volt, hogy vajon mi lehet a motivációja annak, hogy egy beteg nővel kötötte össze az életét. Esetleg kompenzál valamit? Erre tetszés szerint válaszolhatunk. Helle Fagralid alakította Signe-t, az anyát aki a mániás szakaszában egy késsel elvágta nyolc hónapos gyermeke torkát. Azt gondolom Helle nevét meg kell jegyezni, itt-ott Trine Dyrholm-ot véltem benne felfedezni és meglehet nem én gondolom egyedül ezt így. Egyébként nála az áttörést a Forbrydelsen III jelentette és van egy olyan érzésem, hogy fogunk róla még hallani.
Hiába a nagyszerű színészi játék, sajnos a tényszerű történet mesélés (amelyben egyébként sohasem történik akció, csak beszélgetés) megöli a film élvezhetőségét. Nem szolgál tanulsággal, csak a céltalan pszichózis marad a végére.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése