Goldfrapp - Tales of Us

Van olyan amikor az idő megáll, és ha csak egy pillanatra is, az örökkévalóság végtelen örvényébe keveredhetünk. Az időtlenség pedig felszabadít minden evilági nyomor alól, és nem érzünk mást csak emelkedett szépséget, magasztosságot és végtelen nyugalmat. Nagyon örülök annak, ha a zene eljuttat egy dematerializáltsághoz közeli állapothoz, olyankor minden állandó, káosz helyett rend van. Őszintén megvallva számomra a komolyzene az, amely leginkább képes szférikus magasságba emelni a lelkemet, és kifejezetten örülni szoktam, amikor a könnyűzenében találok olyan gyöngyszemet amely képes erre.

Tulajdonképpen mindent leírtam, a Tales of Us egy ilyen album. Goldfrapp-tól nem idegen az emelkedettség, bár jobbára inkább a dögös dance dalai jutatták nagyobb ismertséghez. Azonban gondoljunk csak a debütáló 2000-es Felt Mountain-re, hiszen a maga Morricone szerű vonós hangszerelésével és lágy elektronikájával egy csodálatos filmszerű világot teremtett. De később 2008-ban a Seventh Tree-vel a zenekar ismét bebizonyította, hogy tud olyan világot teremteni, ahová szívesen vágynak az emberek, vissza a természetbe, ahol az elsárgult lombokon keresztül szűrődő napsugarak táncát leginkább a folk eszköztárával tárták elénk. A Goldfrapp ezen - a természet gyermeke vagyok - oldala mindig is közelebb állt hozzám, mint a nagyvárosi zajokkal terhelt, erotikus töltetű carpe diem inkarnációja (Black Cherry, Supernature, Head First), bár az is igaz, hogy ezek is igen jó albumok és mindig ügyelt a zenekar arra, hogy rákerüljön egy nyugodtabb vagy esetleg egy kísérletezgetősebb darab.

A Tales of Us az utóbbi évek egyik legjobban sikerült konceptalbuma. Jómagam tudom elfogult vagyok a természetet magasztoló koncepciók kapcsán. A Tales mégsem a klasszikus értelemben vett vissza a természethez koncepcióval rendelkezik, ezt anno inkább a Seventh Tree képviselte. Itt a dalszövegekben megjelenő természeti képek dominálnak, amelyek keretet adnak az éppen aktuális szereplő (alterego?) történetének. Ugyanis minden dal egy lány történetét meséli el, ennek megfelelően minden dalcím egy nevet takar (kivéve a Stranger, de az sem lóg ki a koncepcióból). Az album hangszerelését tekintve szinte teljesen élőhangszerekkel felvett kamarapop, ahol ismét előtérbe kerül a filmzenei hangzás és a lágyan símogató folk is. Mégsem önismétlő ez a hangzás: egyrészt szinte teljesen akusztikus, másrészt az első albumon a filmzeneszerű hatások egy igen rideg és hűvös kontextust képeztek, jelen esetben pedig majdnem azonos eszköztárral egy kellemes, lágy környezetet tudtak létrehozni, ahol a folk szívetet melengető hatása hívatott arra, hogy közelebb kerüljünk a természethez, a zenekari hangzás pedig az időtlenség eufóriájába juttatja a hallgatót. A történetmesélés lineáris, a Jo igen zaklatott közegéből (You'd better run for your life) különböző hangulatokon keresztül végül eljutunk a Clay élet igenlő végső eufóriájáig (You are wonderful life, My only love, Sleep Well Goodnight) amely végső megkoronázása a lemeznek, a legtisztább, a legemelkedettebb, ezáltal tökéletes zárása nemcsak a lemeznek, hanem a koncepciónak is. A dalszövegek ezidáig a legkomplexebbek, gyönyörűségesek a metaforák, a hangulatokat megjelenítő természeti képek változatosak és értelmezésben igen rétegzettek. A különböző sorsokkal könnyen lehet azonosulni, hiszen ezek a szövegek értelmezésben igen széles persepktívával rendelkeznek, minden dalban lehet találni olyan motívumot, amelyet magára tud vonatkoztatni az ember. Ezáltal hatalmas érzelmi töltettel rendelkezik, aki erre érzékeny, az bizony ezt az albumot nem fogja tudni egy könnyen elengedni.

Egyenletes az album színvonala. Alapvetően merengős dalokat hallgatunk, amelyet az album közepén megszakít egy lefolytott dance opusz (Thea), amely az egyetlen elektronikus dal a lemezen. Nagyon nehéz albumról van szó, kitartás kell hozzá mert néhány hallgatás után is bepunnyadós, szigorúbb szóhasználattal unalmas az egész. Aztán sokadik hallgatásra kinyílik, és világossá válik mi miért van, hogy az utolsó hegedű szónak is helye van. Aztán ahogy érik az is egyértelművé válik, hogy nincs töltelék dal a lemezen, mert minden dalt valami miatt igenis lehet szeretni: ahogy sír, szinte zokog a cselló az Ulla-ban, majd később ugyanez a téma vonósokkal kinyílik és mindent átható optimizmussá válik...zseniális! És én ezt korábban tölteléknek tartottam. Személyes kedvenceim közé a múltba révedő, zeneileg legkomplexebb Drew, a már-már folk-rock-os, téli tavat lefestő Alvar, a végtelen eufóriát megtestesítő Clay, és az ismeretlenhez való (érthetetlen) vonzódást megidéző Stranger tartozik.

A Goldfrapp véleményem szerint ismét bebizonyította, hogy képes a megújulásra és nem szégyenli azt sem, hogy érettebbek lettek.

8/10

Hugo Boss - Boss Orange Man

Ha valami őszi illatra vágyik valaki, na akkor ez az. Valami eszméletlen aromás a gyümölcsössége és mégis édeskés, amitől viszonylag elég hosszan kitart. Tulajdonképpen lehet télire is el menne, de nem a narancsosság miatt. Egy kicsit félre is vezető a névválasztás, ugyanis fene az orromat de én egy csöpp narancsot sem érzek rajta, annál inkább fahéjas almát, amit igazán jó lehet viselni, szívet melengető hatása miatt. Ezt magamnak tudom elképzelni, és fel is került a vásárlói listámra, ebből venni fogok mert jó érzéssel tölt el ez az illat...tiszta aroma terápia ez az alapvetően fás-aromás illat. A csuklómon kb. hét órát ki is bírt, talán a hatósugara lehetne több, de ez úgyis viseléskor derül ki. Szerelem első szaglásra!

Phantogram - Black Out Days / Celebrating Nothing

Szeptember 30-án jelenik meg az új EP. Bár hangzásbeli gyökeres változást nem hallok, de nagyon dögösek lettek ezek az új számok. Érdekes, hogy EP-kben gondolkodik a zenekar, ez most kapatból a második a 2010-es Eyelid Movies LP óta. No, de hátha a kevesebb ezúttal tényleg több lesz.

Kvinden I Buret trailer

Na ez nagyon várós. Jussi Adler-Olsen bestseller-jének filmes adaptációja. Skandináv krimis feldolgozásban még sohasem csalódtam.

3096 nap / 3096 Tage

Natascha Kampusch fogva tartásának első filmes adaptációját készítették el a németek. A film forgatókönyvének írásához pedig felhasználták Kampusch naplóját is. A történéseket felszínesen ismertem ugyan, a híradásokból nyomon követve, azonban igen megrázó és drámai töltetű események voltak, amikor Nataschának sikerült megszöknie, és sok-sok év után nyilatkozott a sajtónak. Egy kicsit akkor már nekem is sok volt, tragédia ide-oda, de már az egész bűzlött a celebdögségtől. Ezért kifejezetten kíváncsi voltam, hogy milyen filmes adaptáció születik ebből a tragédiából.

Nos, nem elég hiteles, vagy egyszerűen nem jó. A film érthetetlen okok miatt elmegy a néző mellett. Az egyetlen struktúra amely egyben tartja filmet, az idő tényező. Cirka másfél óra alatt ugyanis azt látjuk, hogy mi is történt Nataschával fogvatartásának 3096 napja alatt. A legnagyobb hibája ez a filmnek, ugyanis kisebb-nagyobb ugrásokkal a szemünk elé tárják, hogy Wolfgang Priklopil (Thure Lindhart) hogyan rabolja el, hogyan és milyen körülmények között tartja fogva a gyermeket, illetve az hogyan szabadul meg a fogságból, és milyen speciális kapcsolat szövődik kettőjük között. Tulajdonképpen ennyi és kész. A jelenetek elnagyoltak, a párbeszédek végletesen egyszerűek (Szent Ég mindenki irodalmi angolban nyomta), olyan érzésem volt mintha infantiliseknek készítették volna az egészet. Nem ismertük meg Wolfgang motivációit, nem láttatják velünk személyiségét, nincs személyiségrajz, esetleges jellemfejlődés. Ugyanez elmondható Natascha esetében is, bár nála gyenge próbálkozást éreztem ezen a téren de nagyon ingerküszöb alattinak minősíthető. Ebből adódóan az érzelmek ábrázolása számomra egy cseppet sem volt hiteles, és ami nagyobb baj, hogy semmilyen érzelmet nem váltottak ki a karakterek. Nem éreztem együtt, nem éreztem szimpátiát, néha egy kis dühöt talán, de azt is csak azért mert gyermekbántalmazást láttam. Ezáltal emocionálisan a film egy légüres térben stagnál, amely a történet nézők elé tárásának szándékát hiteltelenné teszi.

Valamennyire a színészi játék húz a filmen. Kétségkívül Thure Lindhart amit ebből ki lehetett hozni, azt ő ki is hozta. Viszont sem neki, sem Trine Dyrholm-nak (Natascha anyja) nem állt jól az irodalmi angol, meg egyébként sem értem, hogy egy német nyelvű környezetben játszódó történetet, német filmként miért kellett angol nyelven leforgatni??

Gyenge és hiteltelen adaptáció, talán ha másnak adták volna a rendezést, egy igazi lúdbőröztető drámát láttunk volna.

3/10

Palms under palms

Gerontophilia Teaser Poster

Hotell trailer

 

Ez így egész érdekesnek tűnik, főleg hogy itt mindenki totál antiszociál. Ráadásul Alicia Vikander (Royal Affair, 2012) játssza a főszerepet. Várós kis vígjáték-drámának néz ez ki Lisa Langseth (Pure, 2009) svéd rendezőtől.

Forest Swords - Engravings

 

Amikor nem lehet eldönteni, hogy zseniális vagy dögunalom. Eme mondatra a későbbiekben még visszatérnék, miután kedvemre kivitatkoztam önmagam e kétségkívül különleges hallgatni való minőségét illetően.  Matthew Barnes projektje egészen friss, hiszen az Engravings Barnes első LP-je, de 2010-ben a Dagger Path névre keresztelt EP-je már igen komoly kritikai sikereket aratott. Barnes idén igazolt át a Tri-Angle Records-hoz, amely már számomra különösen felfokozott várakozást keltett, ugyanis az említett kiadó auditíve igencsak "kulináris", mondhatni napjaink legelvontabb elektronikus zenei előadóinak olvasztótégelye, olyan nevekkel mint a Holy Other, Evian Christ, vagy az idén igen komoly kritikai sikereket elérő Haxan Cloak.

Tulajdonképpen az Engravings hozta a kiadó által predesztinált minőséget, kétségkívül különleges zene, amelyet napjainkban keveset hallani. A Forest Swords már maga egy koncepció, de az album szintén koncepcionális. A mérsékelt övi erdő ezúttal nem látványvilágban, hanem hangzásvilágában manifesztálódik, a természetközeliséget pedig az etno-s hatások reprezentálják a leginkább. Alapvetően hangmintákból dolgozik, nincs teljes egészében átvett motívum, és pozitívum, hogy mégsem az etno-ra épít. Az amolyan végső díszítőelem, amely még változatosabbá varázsolja a ködbe borult lombhullatók hangzásvilágát. A hangsúly véleményem szerint a ritmusra helyeződik, amely az experimentális dub-tól, a törzsi hatásokon át, az absztrakt hip-hop-ig terjed, tehát széles itt a skála. Mégis ami nagyon jól működik az egészben, az a basszus gitár szóló hangminták, főleg ha ez az etno-s hatásokkal keveredik. Valóban visszaadja az összhatás magát az alapkoncepciót: a természet leíró zene kitűnően működik. Amiben más a mai természeti képeket lefestő zenéktől, hogy egy percig sem próbál pastoral módon működni. A természet eredendő, ősi, vad oldalára helyeződik a hangsúly, egy olyan világba kerülünk, ahol semmi sem kiszámítható, ezer veszély fenyeget ránk, a pusztító viharon keresztül a vicsorító farkasig. Zeneileg is tükröződik ennek a biztonsági faktornak a hiánya, a sokszor monoton témákat váratlan kiállások szakítják meg, vagy csak simán megy a téma tovább ritmus nélkül. Ez sajnos nem az a természet ahol a lélek megpihenni jár, nincs magasztosság benne, nem érzek jóságos irányító "erőt" mögötte, csak a puszta véres és kegyetlen realitást.

Tény, hogy manapság hasonlóval nem igazán próbálkozott senki, éppen ezért frissként, újszerűként hat a mezőnyben. Az év elején ugyan kevesebb kritikai sikerrel övezve már megjelent egy hasonló koncepcióval felruházott lemez Mister Lies Mowgli-ja. Ebben a lemezben a természet vadsága elegyet alkotott annak szépségével, és rengeteg szép pillanatot okozott a hallgatóságnak. A Forest Swords-nél erény a változatosság, az érdekes hangminták, ugyanakkor ugyanazokkal a hibákkal rendelkezik mint az említett Mister Lies album. A témák túlságosan el vannak nyújtva, és mire már kiteljesedne addigra sajnos az unalomba fullad. A lemezen konkrétan két track-ben nagyon szembe ötlő ez, az Onward-ban és a Gathering-ben. Az utóbbi ráadásul irtó irritáló. A Friend, You Will Never Learn az egyik legjobb track a lemezen, de a maga nyolc percével a végére elég öncélúvá válik.

Az első mondatra visszatérve: valóban zseniális az album, a koncepció, a hangzás, egye fene még a dallamok is. Ugyanakkor ez a zsenialitás még nem teljesedett ki igazán. Érzem benne a potenciált, de  még sok a sallang benne. Számomra mindet egybe vetve tehát inkább az unalmas felé hajlik a mérleg nyelve. Kaptunk egy olyan albumot, amelynek elragadó a koncepciója, és amelyen van három-négy kiemelkedő track, de sajnos a többi elég felejtős. Ráadásul én nem eszem meg ezt a mennyire újszerű szöveget, a kilencvenes évek derekán gomba számban voltak etno-s hangzású elektronikus zenék, ha kegyetlen akarok lenni, akkor azt mondom, hogy csak ezek lettek leporolva. Szóval túlnyújtottsága és eredetinek címkézett retrója miatt én ezt egy nagyon jó átlagos lemeznek tudom értékelni. Ugyanakkor az előadóban érzek potenciált és érzem, hogy fog még olyan produktumot letenni az asztalra, amely -divatos szóhasználattal élve- váúú hatást fog kiváltani.

6/10

Falling Back

Igazából nem vagyok meglepve magamon. Visszazuhantam a hétköznapokba minden értelemben. A szociabilitás rózsaszín közege felszívódni látszik. Gyakorlatilag pofán csapott a valóság. A fenébe ez is csak (szar kimondani) az éves adrenalin löketem volt, de az egészből ennyi pont elég volt. Nincsenek már gombócok a gyomorban, az őszben ragyogó szűrt fényben sem látom már az idealizált szépséget. Ez van, a valóság sajnos lehet mégis antiszociális létet predesztinál számomra, de a fene egye meg időnként rám jön, hogy ezt mégsem szeretném elfogadni. A fenébe minden biokémiai és szociábilis szükségletemmel, jobb nekem a kis bástyáim mögött, hogy aztán erőt gyűjtve újra kezdhessem az egészet, amely úgy tűnik parttalan történet. Legalább tudnám eldönteni, hogyan is jobb nekem, de nem, nekem a kettőség kell, jah végül is mérleg vagyok. Minden mérleg skizophren? Végül egy valamire rájöttem: tudok ha akarok, ennyi megy, csak nem biztos, hogy érdemes.

Zero 7 - On My Own / Don't Call It Love

Egész kis kellemesek lettek ezek az új track-ek és berettyintés ez a stílusváltás. Na jó a tipikus jegyek a Don't Call It Love-ban inkább felfedezhetőek, de az On My Own house ritmusa eléggé meghökkentett. Sebaj ez a legjobb amit hallottam tőlük a fantasztikus The Garden (2006) óta, de azért Sia vokálját még mindig visszasírom.

Valtari (in purple)

Panoramic #2

Fort Romeau - Your Light

Ez a Fort Romeau egyre inkább bejön, a saját cuccai is egyre jobbak. Ez is mekkora clubsound, és ez a chill fűszerezés benne igen kellemes.

Panoramic

Arcade Fire - Reflektor

Na, ez a beszarás kategória!!! És ez a szimbolikus videó is zseniális!!!

Four Tet - Parallel Jalebi

Hát Phoxie ez tényleg butuska, nem rossz de az elájulástól messze vagyok. Talán nem lesz ezzel az egésszel baj, de kapatból ez a második track, amely baromira más mint amit eddig megszoktunk.

Voyageur

Hát akkor kezdődjön az út, ezt biztosan szívesen fogom hallgatni kinézve a párás szélvédőn. És szám szerint kettő Midnight Drive :) is befigyel majd. Bon voyage pour moi!

Tricky - Parenthesis video

Az egyik kedvencem az albumról. Hát ez a Tricky csúnya egy öregember lesz :) Rettentően nyugtalanít, hogy nem leszek idehaza, amikor nálunk nyomja, pedig az adrenalinnal kevert tesztoszteronra befizettem volna :(

Shigeto - No Better Time Than Now

Stílszerűen jobbkor ez az album nem is jöhetett volna, hiszen idén rengeteg megjelenés volt elektronikus zenei téren, de keveset éreztem kiemelkedőnek. Szerencsére a No Better Time Than Now kiemelkedik több szempontból is. Zach Saginaw aka Shigeto jazz dobos múltja végig kísérti a lemezt. Az absztrakt hip-hop jazzfúziós értelmezése persze nem újszerű dolog. Flying Lotus vagy akár Thundercat is kitűnően műveli a jazz hatásokkal megtűzdelt tört ritmusok megalkotását. Vagy az elektronikus zene tágabb perspektívájából is rengeteg előadót lehet említeni, akinek a jazz zenéjében védjeggyé vált (Koop, Zero7, Jazzanova). Mégis van egy nüansznyi különbség, amely meghatározza, hogy mégis milyen hatás érvényesül a zenében, és ettől más Shigeto zenéje. Úgy gondolom, hogy jelen album esetében alapvetően inkább beszélhetünk túlnyomóan absztrakt hip-hop de egyéb hatásokkal is megtűzdelt jazz-ről, és nem fordítva. Egy kicsit merész kijelentés ez, és elismerem nyilván a helyén is kezelendő, de a track-ek klasszikus jazz-esen épülnek fel, olykor még a dal végi jammelgetésbe átcsapás is jelen van. Mégis átszövi az egészet az elektronika, bizonyos esetekben a hip-hop, mondhatni katalizátorként működve. Tulajdonképpen ettől más a hangzása a mezőnyben. 

A másik dolog, amiért működik az album, az a korábbi ötletek fúzionálása és egyszersmind tökéletesítése. Hamár FlyLo-t említettem, ezt az albumot emlegetik Shigeto Until the Quiet Comes-ának. A hasonlat jogos, legalábbis a hangzás letisztulása szempontjából. Első albuma a Full Circle (2010) erős hip-hop hatással rendelkezett, a tört ütemek hangsúlyossága igen jellemző volt itt, és ebbe elegyedett a chill, mint másik fő összetevő. 2012-ben a Lineage-on szelídültek a ritmusok és előtérbe kerültek a jazz hatások. Mindezek mellett hangulatra elég pastoral volt, éppen ezért akár Four Tet zenéje is beugorhatott róla, miközben hallgattuk. Az ötletek kevésbé voltak kidolgozva mint a mostanin, de ez adta meg a báját, méltatlanul alulértékelt lemez lett. 

A No Better Time Than Now az egy évvel korábban megjelenő jazz témákat tökéletesítette a fentebb leírt módon, ráadásul ötvözte az első album nyersebb hangzását a Lineage inkább elektronikus hangzásvilágával. Mindehhez adagolva van a chill mint komponens, illetve a glitch, idm, post-dubstep összetevők is ott vannak finoman adagolva. Még egyszer hangsúlyozom, teszi ezt úgy, hogy a jazz keretei közé helyezi őket. Egyébiránt kiérzek egy jó adag Rounds utánérzést az egészen, amely lehet nem is tudatos tisztelgés Four Tet előtt, mindenesetre a Ringleader hallatán ez tagadhatatlan.

Az album hallgattatja magát, nincs egy töltelék sem a lemezen. Személyes kedvenceim a szentimentális Miss U, vagy az éterbe olvadó Olivia, de a hatásos fordulata miatt a Soul Searching vagy az élő dobokkal kiegészülő Perfect Crime is belefér ide még. Véleményem szerint ezidáig ez Shigeto legjobban sikerült albuma, mostanra érződik az egyedi hangzásvilág kialakulása, éppen ezért kíváncsian várom azt, hogy a kibontakozás milyen is lesz.

8/10

Burberry Brit Rhythm

A Burberry új illata elkalandozik a bőrös jegyek világába, állítólag szexi, provokatív és tele van adrenalinnal. Aha..! Annyi biztos, hogy a design most sem hétköznapi, igazából náluk a megjelenést sokkal jobban kedvelem, mint az illatokat.

Goldfrapp - Annabel

Ha ez az akar lenni, amit én gondolok róla, és az utolsó képsorok is ezért lettek színesek....akkor csak egy pillanatig szeretném azt érezni, amit érezhetett....megrendítő!

Őszre hangolva

Akkor kezdődhet a szeptember, végre élvezni lehet majd a "testes vörösöket" ;) is. Szégyen, nem szégyen, ciki, nem ciki, de zsákmányaim hipermarketből származnak, és szemtelenül jó vásárt csaptam velük. Persze mondom így kóstolatlanban, de ebből három egyébként is biztosra menős, a maradék egy pedig a kockázati faktor. Bár hozzátenném, hogy egyébként ezek közül a legborsosabb ez lenne, hjah és a legmagasabb az alkoholtartalma!!! Az ilyen shoping túrák hogy fel tudnak dobni, éljen a fogyasztói társadalom!

Cold Spring Fault Less Youth újratöltve

Volt egyszer egy "hűvös tavasz", amely nem lopta be magát a szívembe, de talán azért mert nem volt kéznél egy meleg pokróc, amelybe beburkolózva talán még élvezhető lett volna az egész. Ami késik nem múlik, ugyanis azért újra és újra előkerült az a lemez, és rájöttem, hogy kegyetlen, lesújtó bírálatom most az egyszer :) igen csak igazságtalan volt. Ott motoszkált bennem, hogy létezhetetlen, hogy nem érik be egy olyan lemez, amelyen olyan nagyszerű track-ek vannak, mint a Made to Stray, a Blood&Form vagy éppen a Lie Near. Aztán megjelent a Home Recording videója és ott bekattantam, mármint megváltozott valami. Úgyhogy magamra húztam azt a pokrócot és végre kedvemre elmerülhettem a "hűvös tavasz" szépségeiben. A kritikámat is át kellett, hogy írjam, amely természetesen határozott következetességre vall :) A kritika elolvasható itt.