Van olyan amikor az idő megáll, és ha csak egy pillanatra is, az örökkévalóság végtelen örvényébe keveredhetünk. Az időtlenség pedig felszabadít minden evilági nyomor alól, és nem érzünk mást csak emelkedett szépséget, magasztosságot és végtelen nyugalmat. Nagyon örülök annak, ha a zene eljuttat egy dematerializáltsághoz közeli állapothoz, olyankor minden állandó, káosz helyett rend van. Őszintén megvallva számomra a komolyzene az, amely leginkább képes szférikus magasságba emelni a lelkemet, és kifejezetten örülni szoktam, amikor a könnyűzenében találok olyan gyöngyszemet amely képes erre.
Tulajdonképpen mindent leírtam, a Tales of Us egy ilyen album. Goldfrapp-tól nem idegen az emelkedettség, bár jobbára inkább a dögös dance dalai jutatták nagyobb ismertséghez. Azonban gondoljunk csak a debütáló 2000-es Felt Mountain-re, hiszen a maga Morricone szerű vonós hangszerelésével és lágy elektronikájával egy csodálatos filmszerű világot teremtett. De később 2008-ban a Seventh Tree-vel a zenekar ismét bebizonyította, hogy tud olyan világot teremteni, ahová szívesen vágynak az emberek, vissza a természetbe, ahol az elsárgult lombokon keresztül szűrődő napsugarak táncát leginkább a folk eszköztárával tárták elénk. A Goldfrapp ezen - a természet gyermeke vagyok - oldala mindig is közelebb állt hozzám, mint a nagyvárosi zajokkal terhelt, erotikus töltetű carpe diem inkarnációja (Black Cherry, Supernature, Head First), bár az is igaz, hogy ezek is igen jó albumok és mindig ügyelt a zenekar arra, hogy rákerüljön egy nyugodtabb vagy esetleg egy kísérletezgetősebb darab.
A Tales of Us az utóbbi évek egyik legjobban sikerült konceptalbuma. Jómagam tudom elfogult vagyok a természetet magasztoló koncepciók kapcsán. A Tales mégsem a klasszikus értelemben vett vissza a természethez koncepcióval rendelkezik, ezt anno inkább a Seventh Tree képviselte. Itt a dalszövegekben megjelenő természeti képek dominálnak, amelyek keretet adnak az éppen aktuális szereplő (alterego?) történetének. Ugyanis minden dal egy lány történetét meséli el, ennek megfelelően minden dalcím egy nevet takar (kivéve a Stranger, de az sem lóg ki a koncepcióból). Az album hangszerelését tekintve szinte teljesen élőhangszerekkel felvett kamarapop, ahol ismét előtérbe kerül a filmzenei hangzás és a lágyan símogató folk is. Mégsem önismétlő ez a hangzás: egyrészt szinte teljesen akusztikus, másrészt az első albumon a filmzeneszerű hatások egy igen rideg és hűvös kontextust képeztek, jelen esetben pedig majdnem azonos eszköztárral egy kellemes, lágy környezetet tudtak létrehozni, ahol a folk szívetet melengető hatása hívatott arra, hogy közelebb kerüljünk a természethez, a zenekari hangzás pedig az időtlenség eufóriájába juttatja a hallgatót. A történetmesélés lineáris, a Jo igen zaklatott közegéből (You'd better run for your life) különböző hangulatokon keresztül végül eljutunk a Clay élet igenlő végső eufóriájáig (You are wonderful life, My only love, Sleep Well Goodnight) amely végső megkoronázása a lemeznek, a legtisztább, a legemelkedettebb, ezáltal tökéletes zárása nemcsak a lemeznek, hanem a koncepciónak is. A dalszövegek ezidáig a legkomplexebbek, gyönyörűségesek a metaforák, a hangulatokat megjelenítő természeti képek változatosak és értelmezésben igen rétegzettek. A különböző sorsokkal könnyen lehet azonosulni, hiszen ezek a szövegek értelmezésben igen széles persepktívával rendelkeznek, minden dalban lehet találni olyan motívumot, amelyet magára tud vonatkoztatni az ember. Ezáltal hatalmas érzelmi töltettel rendelkezik, aki erre érzékeny, az bizony ezt az albumot nem fogja tudni egy könnyen elengedni.
Egyenletes az album színvonala. Alapvetően merengős dalokat hallgatunk, amelyet az album közepén megszakít egy lefolytott dance opusz (Thea), amely az egyetlen elektronikus dal a lemezen. Nagyon nehéz albumról van szó, kitartás kell hozzá mert néhány hallgatás után is bepunnyadós, szigorúbb szóhasználattal unalmas az egész. Aztán sokadik hallgatásra kinyílik, és világossá válik mi miért van, hogy az utolsó hegedű szónak is helye van. Aztán ahogy érik az is egyértelművé válik, hogy nincs töltelék dal a lemezen, mert minden dalt valami miatt igenis lehet szeretni: ahogy sír, szinte zokog a cselló az Ulla-ban, majd később ugyanez a téma vonósokkal kinyílik és mindent átható optimizmussá válik...zseniális! És én ezt korábban tölteléknek tartottam. Személyes kedvenceim közé a múltba révedő, zeneileg legkomplexebb Drew, a már-már folk-rock-os, téli tavat lefestő Alvar, a végtelen eufóriát megtestesítő Clay, és az ismeretlenhez való (érthetetlen) vonzódást megidéző Stranger tartozik.
A Goldfrapp véleményem szerint ismét bebizonyította, hogy képes a megújulásra és nem szégyenli azt sem, hogy érettebbek lettek.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése