Oblivion Poster

Tricky - Nothing Changed

 

Nem bánom, hogy visszakanyarodik legalább hangulatában a Maxinquaye/Nearly God/Pre Millenium Tension érához. Azt hiszem ez az időszaka volt a legtermékenyebb és legeredetibb. Engem nem is zavart, hogy konkrétan saját magától nyúlta le a Makes Me Wanna Die szövegének egy részletét. Zeneileg azért könnyedebb az említett korszaktól. Egyébiránt a hamarosan megjelenő False Idols csak jobb lehet a gyalázatos Mixed Race után.

I Want to Ride My Bicycle

A technikai "analfabétizmusom" kezd az agyamra menni. Nem igaz, hogy egy rohadt kerékpár hátsó defektet egy hétig tudok szerelni. Először szétszerelés, no az könnyen ment. Aztán ragasztás, kb. két napig vettem azt is, mire kaptam. Persze másnapra leeresztett. Kisült, hogy a gumi hasad szét folyamatosan, azt ugye ragaszthatom...Ma végre vettem egy gumibelsőt, haza jövök, beöltözök, és kiderül hogy a szelep nem jó, a másik fajta kell. Holnap cserélhetem a gumit. Attól meg kiváltképp rettegek, hogy sikerül- e majd összeraknom, nem baj majd macsósan olajos leszek....Szóval egy hete csinálnám, ha végre eljutnék odáig, de ez csak nem akar sikerülni.

Beacon - Bring You Back

Újabb felfedezett, igen kellemes, és kevésbé r'n'b-s mint a régebbiek, ahogy így belehallgattam a cuccaikba. Ez a fordulat kifejezetten bejön. Egyébként nem tudom mi van de ezerrel pörgök zene terén :)

Flunk - Lost Causes traclisting & artwork

Ezeket a csodákat Jeen Na-nak köszönhetjük. Szép kiadvány lesz, remélem nem csak a körítés lesz kidolgozva.

Jagten / A vadászat

 

Vinterberg ért a lélek nyelvén. Fiatal kora ellenére képes megmutatni mi zajlik a rózsaszínű mögött, akárcsak egy tapasztalt vén róka. Egy biztos, ő is otthon tudja kihozni magából a legtöbbet Dánia szűrt fényű erdői között. Szerencsére már rég maga mögött hagyta az "amerikai" korszakát, amely ugyan inspiráló volt számára, de igencsak mesterkéltnek tűnt számunkra (Végső megoldás szerelem 2003, Kedves Wendy 2004). És végre: "Egy férfi hazatér", és ettől a ponttól kezdve újra méltó lett önmagához, ahhoz az alkotóhoz aki a Dogma Mozgalom első filmjét a Születésnapot megrendezte. A 2010-es Submarino minden percét imádtam, az a fajta film volt, amely után megszólalni nem lehet, de még a székből kiszállni sem, 100% érzelmi terror a nézőnek. Meg merem kockáztatni, hogy az utóbbi idők legsikerültebb filmdrámája volt. De egy ilyen szuperlatívusz után mi következhet, lehet ezt fokozni? A kérdés persze butaság, hiszen szubjekcióból fakad, de annyi bizonyos, hogy a film sajátos látásmódja újra telitalálat lett (számomra). A vadászat cím sok mindent elárul. Azt, hogy a főhősnek üldöztetésben lesz része, hogy kvázi meglincselik egy olyan cselekedet miatt, amelyet lehet el sem követett. Lucas-t (Mads Mikkelsen) egy napon meggyanúsítják azzal, hogy az óvodában ahol dolgozik, molesztált egy gyermeket. Innentől kezdve szépen lassan szétesik az élete, amelyet egyébként nemrégen hozott rendbe. Mégis a címből sejthető mozgalmasság helyett, egy mélylélektani drámát látunk, ahol azon van a hangsúly, hogy Lucas hogyan éli meg a történteket azt, hogy legjobb barátjának lányával hozzák tettét összefüggésbe. Megismerjük a kisközösség reakcióit a történtekre, amely teljesen reális és megérthető, annak ellenére, hogy a főhős igazáért szurkol a néző. Megismerjük, hogy egy kislány pici információmorzsákból és a felnőttek hatására, hogyan érzékeli a valóságot és hogy mennyire bántja, hogy milyen bajt okozott. Amikor pedig úgy gondoljuk minden tisztázódott, akkor szabadul el az "érzelmi" pokol. Túlélheti-e a barátság, a szülő-gyermek kapcsolat, a közösség befogadása a történteket? Valójában ezt boncolgatja a film, azonban a választ nyitva hagyja, a nézőre bízza. Lucas barátja és a kislány apja, Theo (Thomas Bo Larsen) mindvégig emészti magát: vajon gyermekének, vagy a legjobb barátjának van igaza, és emellett ott van a közösségnek való megfelelés elvárása is. Vajon megoldás lehet, ha kiderül az igazság? Visszakerülhet minden a régi kerékvágásba? Vajon élhet e nyugodt életet az akiben ott van a tüske, és tudja hogy bármilyen helyzet alakulhat hasonlóra? Vinterberg ismét megjárta a lélek bugyrait. Kitűnő érzékkel valósította meg azt, hogy egyszerre hat az értelemre és az ember érzelmeire is. Ezek a hatások azonban disszonánsak amelyek feszültséget generálnak. Megnyugtatásul azért annyit elárulok, hogy katarzisban sikeresen levezetődnek, attól függően hogy a felvetődött kérdéseket, ki hogyan tudja magának megválaszolni.  Mads Mikkelsen és Thomas Bo Larsen alakítása önmagában el vinné a filmet, arcuk minden apró rezdüléséből kiolvasható gondolatuk, a templomos acting out pedig igazi lúdbőröztető élmény volt.

Azt gondolom újra mesterművel állunk szemben, amelyet mindenféleképpen többször érdemes megnézni.

9/10

Lusine - The Waiting Room

Ami azt illeti a vártnál is sokkal jobban üt ez a lemez. Első hallgatásra nem működött, no nem azért mert nem dallamos, egyszerűen elhaladt mellettem. Többszöri hallgatásra azonban beérik olyannyira, hogy könnyen a rabjává lehet válni. A többnyire ambient-ben és IDM-ben utazó Seattle-ben élő zenész legfrissebb anyaga részben szakított a hagyományokkal. Teljes mértékben nem, hiszen igazi álmodozó zenével van dolgunk, de ezúttal a megközelítés más lett. A 2009-es A Certain Distance glitch-es hatásait mostanra sikerült hátra hagyni, és szerencsére nem is került elő a mostanra csontig lerágott dubstep sem. Ehelyett kapunk amolyan ízig vérig klubzene féleséget. A The Waiting Room-ra inkább jellemző a táncolhatóság, mint a korábbi anyagokra. Újra előkerült a 90-es évek, mind ritmus szekcióban, mind  pedig effektek tekintetében. Zeneileg ez az album ötvözi a minimal techno, a house és a szinti pop elemeit, és teszi ezt úgy, hogy a pop-osan hallgatható irányba mozdul el. Az albumon egyaránt megtalálhatóak instrumentális és vokális darabok is. Természetesen a vokálisak képviselik a hallgatóbarátabb vonalat, bár a robotosan lefojtott énekhang az Another Tomorrow-ban és a By This Sound-ban elég elidegenítő. Az instrumentális darabok repetitívek, azonban a folyamatos témakibontás, építkezés mindig eufórikus kiteljesedést eredményez, ezáltal illeszthető rá a pszichedelikus jelző. A Get the Message a legpoporientáltabb track a lemezen, amely egyébként egy Johnny Marr féle Electronic feldolgozás, de a Lucky sem sokkal marad el tőle a maga dancefloor flow-jával. Számomra a Stratus a legkiemelkedőbb dal a lemezen, amely a maga trance-es vibrálásával a kilencvenes évek klub életét juttatja eszembe. Mindent összevetve kiváló érzékkel lettek egybe gyúrva ezek a dalok, amelyek albumként egységes keretben is megállják a helyüket. Azt pedig ha lehetőség nyílik rá mindig leírom, hogy kifejezetten örülök, hogy kezd a 90-es évek újra felfedezve lenni.

8/10

Itt pedig meghallgatható a lemez:

Lusine - Whitout a Plan

Nem akarom elkiabálni, de ennek az albumnak brutál jónak kell lennie, ez a track is tiszta beszarás. Hivatalosan holnap jön ki a The Waiting Room.

Den skaldede frisør / Love is All You Need

Susanne Bier kiszámíthatatlan jelenség a dán filmgyártásban. Képes hatalmas mélységeket megjárni, azonban előfordul, hogy felszínes alkotásokat tesz le az asztalra. Ami azt illeti, én azt a Bier-t szeretem, aki hazájában alkot, hazai színészekkel, kevés napfényt látott történeteket (Hogy szeretsz? 2002, Testvéred feleségét 2004, Esküvő után 2006). A számomra  csalódást okozó 2010-es Oscar díjas  Egy jobb világ után vajon merre vezet az út tovább? Azt kell mondjam továbbra is a mainstream felé. A Csak a szerelem számít magyar címet viselő filmet romantikus vígjátéknak kiáltották ki, végül is valami hasonlóra sikeredett, de mégsem vészes ennyire a helyzet. Szóval kaptunk egy közönség filmet (amelyet Anders Thomas Jensen-nel írt), ezen túl jutottam, még azon is, hogy Pierce Brosnan az egyik főszereplő, de azt kell mondjam mégsem tudok kedvemre sznoboskodni, mert ez egy abszolout vállalható és nézhető film volt. Annyi bizonyos túl sokat nem kell belegondolni, csak nézni kell és kész. Még azt is tudjuk, hogy a végén happy end-nek kell lennie, na most még ez sem zavart igazán. Tulajdonképpen azon gondolkoztam, miért is fogott meg a hangulat. Kb. a közepénél leesett, hogy az Almodovar filmeknek van hasonló feelingje, amely mindig megmelengeti a szívet. Dán filmhez nem méltón gyönyörű színes képeket kaptunk. Philip (Piece Brosnan) és Ida (Trine Dyrholm) gyermekei Olaszországban készülődnek összeházasodni, oda érkezik meg a nagy család. Na itt természetesen senki nem komplett, és szépen lassan derülnek ki a furcsaságok és bontakozik ki a történet. Van itt házasságtörés, beteljesületlen szerelem, coming out, botrányos vacsora előtti beszédek és minden amit a Születésnap óta megszokhattunk. Különösen kedveltem a történet rákos beteg szálát, amely bolond család ide vagy oda, eszembe juttatta, hogy skandináv filmmel van dolgunk. A betegségben megcsappant női önértékelést úgy tárták észrevétlenül elénk, hogy sokszor még a szívem is összeszorult. Paprika Steen fürdött a kiégett naiva szerepben, én pedig örültem, hogy újra hebrencset alakít. Bier tehát kiszámíthatatlan. Csinált egy általam legkevésbé preferált műfajú filmet, amely a legnagyobb meglepetésemre még tettszett is. Úgyhogy lehet pont ez a kiszámíthatatlanság vesz rá arra, hogy előítéleteimet félre téve még mindig odafigyeljek rá.

7,5/10

Los Amantes Pasajeros Trailer

  

I'm so excited! :))

All That Matters is Past / Uskyld Trailer

  

Atyaég! Maria Bonnevie-t ha jól emlékszem a Rekonstrukcióban láttam utoljára. Ahogy elnézem telik az idő, de nagyon. Mindenesetre várós ez a norvég thriller.

Trance Trailer

The Ruby Suns - Christopher

 

Az indie zene mára egy kissé elcsépelt kategória véleményem szerint, amolyan hipszter dolog vagy mi. Az embernek van róla egy képe, mi tartozik bele ebbe a kategóriába: amolyan túlerőltetett, agyonmagasztalt pitchfork favorizált, alapjában véve gitár zenét vélek én gondolni róla. Egyébként pedig pont az lenne a lényege, hogy ne lehessen kategóriába sorolni, amolyan megfoghatatlan dolog, persze ilyesmit azért nagyon ritkán sikerül létrehozni. A Ruby Suns életműve kisebb-nagyobb elhajlásokkal megfelel ennek a kategóriának, azonban a Christopher-rel feladták a leckét az indie értelmezéséhez. Mondom ezt azért, mert amit hallunk ezen a lemezen, az színtiszta plasztikpop. Ryan McPhun úgy gondolta, ezúttal a szintipop lesz kísérletezésének tárgya. Ez a fajta húzás egy kicsit emlékeztet a tavalyi Yeaseyer albumra, ugyanis ott is alapjában véve ugyanez a dolog történt, csináltak egy elektropop lemezt. Ebben az esetben azonban a pop vonal sokkal direktebb. A dalok egyszerű felépítésűek, pop zenéhez méltón nagyon hangsúlyos a refrén. A zenei megoldások sokszor tűnnek butának, de én a letisztult fogalmat használnám inkább. A dalszövegek egyszerűek, könnyen értelmezhetőek, azonban mondanivalóval bírnak, és így az egyszerű pop zenétől már itt megkülönböztethetjük. A zenei hatások igen összetettek. Egyrészről megtalálhatóak a nyolcvanas évekbeli szintipop zenekarokat megidéző hatások. Sokszor a Pet Shop Boys, vagy inkább az A-Ha jutott eszembe. Ez utóbbi talán nem is véletlen, mert McPhun Norvégiába költözött. Másrészről pedig jelentős a kilencvenes évekbeli dance zenei hatások, helyesebben az az éra, amikor még jelen van a nyolcvanas évek, de kezd megjelenni a kilencvenes évekre jellemző minden hozzávaló (persze nem a grunge-ra gondolok). Érzékeltetés képpen itt olyan bandák jutottak eszembe, mint a The Shamen, vagy az Erasure. A plasztik kabát alatt azonban nagyon jó dalok vannak, zeneileg igen változatos, azonban nem biztos, hogy ezt a kabátot bárki ki képes gombolni. Az semmiféleképpen sem, aki ezektől a zenei hatásoktól a falra mászik. A lemez 42 perces, a pop lemezek legideálisabb tartományában mozog. Véleményem szerint a középtempós dalok jobban működnek. Imádom a hidegrázós Dramatikk-ot, vagy a túldíszített Boy-t. A Kingfisher Call Me nem hiába lett single, az egyik csúcspont a lemezen. A gyorsabb tempójú track-ek közül a Starlight és a Desert of Pop-ot emelném ki. Csupán egyetlen track van a lemezen, amely az általam gondolt indie kategóriának megfelel az a Heart Attack, mert itt inkább voltak erősebbek az art hatások. Összességében egy életvidám, felszabadító, dopaminbombát kapunk, amely ilyen egyszerűen is képes működni, és aminek talán csak az az egyetlen hibája, hogy az eredetiséget nélkülözi.

7/10

Nymphomaniac #2 shot

The Ruby Suns - Kingfisher Call Me video

 

Aztaaa mindenét!

Flunk - Sanctuary

Máris itt az új single a Queen of the Underground után. Imáim meg lettek hallgatva, végre van egy kis folktronica utánérzés, amelynek nagyon örülök. Az embernek tisztára jó lesz a kedve, ha ilyen track-eket hallgat.

Beast

Most ezerrel pörgök dán film ügyben. Rengeteg még a pótlandó, és az utóbbi időben virágkorát éli nemcsak a dán, de a norvég és svéd filmgyártás is. Teljesen véletlenül fedeztem fel, hogy Christoffer Boe-nak új filmje jött ki. Helyesebben mostanra nem is annyira új, hiszen 2011-ben készült. Olyan alkotásokat köszönhetünk neki mint a Rekonstrukció (2003), az Allegro (2005), vagy a Minden rendben lesz (2010). Boe világára jellemző a szürreális látásmód, a valóság és a fikció keverése. Azt gondolom mai európai író-rendezők közül ő csinálja ezt a legjobban, amolyan dán Lynch csak másképpen. Az érzékeltetéshez elég annyi, hogy az Allegro egy mai nyugati fiktív Stalker történet volt. Szóval merészen nyúl a témákhoz, és többé-kevésbé jól is sülnek el a dolgai.

A Beast elég betegre sikeredett, vagy ami durva értelmezhetjük ezt naturalistának is, ami ugye nem beteg. A test, a hús, a vér kultusza öleli körbe a filmet, amolyan filmes eszközökkel megkomponált Medulla. Képi világában olyannyira gyönyörű, mint az említett Björk album. A lelassított pillanatképek (kvázi fényképek), a gyönyörű kamarazenével éppen olyan hatásosak voltak, mint Trier Melancholiájában. Tehát a természet gyönyörű.....vagy mégse? Itt jön a Boe-i csavar, ugyanis a természet kegyetlen is legyen az általánosan, vagy emberiként értelmezve. A természet rendje az egyé válás, mint ahogy az ember Istennel egyesül a halál után, vagy hogy pont ebből keletkezik az új élet. Az eltávolodás pedig veszteséggel, fájdalommal jár, ez esetben könyörtelen fizikai kínokkal...

A történet maga egy szerelmi háromszög. Bruno (Nicolas Bro) és Maxine (Marijana Jankovic) házaspárok, kezdetben boldogok voltak majd lassan eltávolodtak egymástól. Valdemar (Nikolaj Lie Kaas) is nős, de Maxine-nal találkozgat, egyikőjüknek sem működik a házassága. Bruno a gondok óta igen furcsa, hasi tájékon hatalmas kínjai vannak, amely miatt kórházba is kerül. Fétise, hogy magában akarja érezni feleségét. Szexuális játéka, hogy egy késsel megvágja Maxine-t, és nyalogatja a vérét. Ez csak a kezdet, fizikailag egyre rosszabbul lesz, és egyre jobban vonzódik a húshoz.....

Boe-i látásmód itt is maximumon, hiszen nem tudhatjuk pszichózis amit látunk, vagy szürrealizmus. Elég csak arra gondolni, amikor a várost egy vízbe csöppent vércsepp szétoszlásán keresztül látjuk. Egyébként a Minden rendeben lesz pszichotikus vonalát folytatja ebben a filmben, de nem ismétli azt a látásmódot. Személy szerint nekem a történet nyomasztó volt és lassúcska, így minden pozitívum ellenére nem ez lesz a kedvenc filmem tőle, sőt talán ez tettszett eddig a legkevésbé, de sebaj mert jön idén a Spies&Glistrup.

6/10

Tosca - Stuttgart

Az albumot továbbra sem szeretem, mert visszakanyarodott a Dehli9 hangzásvilágához, amely egy 2cd-s kiadvány volt, az egyik csupa ambient track-el, a másik downtempo, nu jazz, house keveréke volt (imádtam). Tíz év múlva eszükbe jutott, hogy a 2 cd-s koncepciót egy albumra sűrítik, annak minden hozzávalójával. A Stuttgart teljesen beleillene a Dehli9 1-es cd-jébe, tiszta jó nosztalgia, és ez egy jól sikerült felvétel. Ezt ami azt illeti nagyon sokat hallgatom, illetve van még egy pár track ami nagyon jól sikerült. De albumként milyen rossz tud lenni.......

Nymphomaniac (shot)

The Cross of Changes

Azt mondták 2012 után egy új ciklus indul, valaminek a kezdete, de rajtunk múlik, hogy ez milyen irányban halad...köszi lényegében semmit sem mondtak. Az év végén igyekeztem cseppet sem zaklatott életet élni, hogy olyan rezgésekkel menjek az új világnak, hogy felemelkedésem elősegítését szolgálja. Nos, én ezeket persze nem veszem véresen komolyan, az viszont elgondolkoztató, hogy miért is most kezdek egyenesbe jönni. Persze vannak most is problémák, egyik-másik igen komoly is, de a tébolyultság határát, amelyet az elmúlt év vége felé éreztem, most nem érzem. Valószínű én értékeltem át magamban a dolgokat, és ha ehhez az említett rezgéseknek is köze van, akkor fejlődtem mondjuk spirituálisan. Rájöttem felesleges rohanni, ki kell minden pillanatot élvezni, és ott egye meg a fene azt a pénzt akkor, ha az ember nem önmaga eközben. Innentől kezdve több időt szánok magamra, azokra a dolgokra amelyet szeretek csinálni, és többet a barátokra, azokra akiket szeretek. Amennyiben pedig lehetséges olyan munkát fogok végezni, amiben örömömet lelem. Úgy veszem észre nekem másképp nem megy, ezekből tudok töltődni, úgyhogy hülye leszek némi társadalmi elvárás iránti megfelelésből saját magam ellensége lenni. 2013-ban tényleg új világ kezdődik: sodródásoktól mentes, értelmes és tudatos szemléleté, ahol a harmónia lesz a középpontban.

Istenem, ha tökéletes lennék ez talán menne is.....meg aztán az újévi kívánságokkal is elkéstem egy kicsit :)

A tribute (1967-2013)

The Ruby Suns - In Real Life

Ezen kellőképpen jól szórakoztam....még itt is ezt kell bámulni?...nem kell...:)

Jagten / The Hunt poster

 

El sem hiszem, hogy február 21-én bemutatják a magyar mozik. Számomra egy Vinterberg film bemutatása majdnem von Trier-hez fogható izgalommal tölt el.

Daisy Diamond

 

Simon Staho 2007-es nagyjátékfilmjét eddig igen csak hanyagoltam. Tettem ezt a témája miatt, nem bírom a gyermekeken elkövetett agresszió bármilyen megnyilvánulását. Azonban nem tudtam elmenni amellett, hogy Noomi Rapace alakítását ebben a filmben többen is méltatták. Bevallom végül a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat. Az utóbbi időben általam megnézett skandináv filmekkel az volt a bajom, hogy kevésbé hatott az érzelmekre, a külsőségek kezdték átvenni a tartalom helyét. Ebben az esetben a legkevésbé sem igaz ez a megállapítás, most aztán tényleg kaptam egy vérbeli dán filmdrámát, amely mellkasomra nehezedve fog flashback-elni még egy darabig, amíg meg nem emésztem azt amit láttam. Annyi bizonyos nem fog a kedvenceim közzé tartozni, de ilyen mély és összetett filmet rég láttam már. Anna Koppenhágába érkezik, hogy színészősznő lehessen, újszülött gyermekével járja a meghallgatásokat, nem tudja a gyermeket kire bízni. A pici gyermekként viselkedik, állandóan sír, anyatejet szeretne, ami Annának nincs. Anna belefárad abba, hogy nem tud pihenni, szerepet tanulni, és hogy mindenhonnan elküldik a pici miatt.  Van egy gyenge pillanat és megtörténik a tragédia: a gyermeket a fürdőkádba fojtja.....és az igazi történet még csak innen kezdődik. Van egy jól felépített dramaturgia, amely egyrészről azért érdekes mert a szerepek, amelyeket tanul, a saját életére vonatkoztathatóak. Ebből adódóan fel kell ismernünk, hogy most szerepet játszik, vagy valós történés részese. Ezekből a szerepmonológokból lehet összerakni Anna magánéletét, hogy miért jött Koppenhágába, milyen körülmények vezettek a tragédiához. A magány a kulcsfogalma a történetnek, elég csak a szerepmonológokra gondolni, ezeket arcra közelített beállítások által látjuk-halljuk. Nincs senki aki kíváncsi lenne Annára, így ő egyre csak halad a lejtőn lefelé: pornót vállal, beáll prostinak. Ironikus, hogy aki mégis kíváncsi lenne rá, az egy exprosti madame, aki történetesen férfi, helyesebben transszexuális, és vélhetően gyengéd érzelmeket érez Anna iránt. És ott van neki a mindent átható bűntudat. Mi lehet a megoldás? ......Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek egy szerepen keresztül, amely a saját életem....

A Bergmani hatások végig jelen vannak. Közeli beállítások, Noomi minden arcrezdülését látni. Monológok, heves érzelemmel átitatott párbeszédek, kevés helyszín. Direktebben pedig Bergman szelleme ott van, amikor Anna mozit néz, mindig Bergman film megy. Ezeknek a filmes jelenteknek a párbeszédei is mind-mind Anna történetére vonatkoztathatóak....a hideg futkosott a hátamon.

A lejtmenetben pedig kaptunk minden perverziót, így nem kétséges mivel van a siker útja kikövezve.

Noomi Rapace alakítása nem hiába volt méltatva, a valóság-szerep  kettősséget kiválóan hozta, akárcsak a Babycall-ban tette. Úgy látszik ezek a szerepek találják meg: nem véletlenül. Fürödtünk jobbnál jobb mellékszerepekben is. David Dencik és Trine Dyrholm perverz alakításai csak megerősítik bennem azt, hogy napjaink legjobb skandináv színészeivel van dolgunk. Feltűnt még kisebb szerepekben Stine Stengade, Jens Albinus és Thure Lindhart is...belőle kaphattunk volna többet is.

Végeredményben a skandináv filmművészet múltja és jelene találkozott úgy a filmben, hogy nem vált öncélúvá a koncepció, tudott történetet mesélni és érzelmeket kiváltani, de nagyon nehéz film, és csak is erős idegzettel bírható.

7/10

Flunk - Subway (J'aime la pluie d'été)

Enyhén másnaposan, a pacallá ázástól megmelegedve ez kifejezetten jólesik, főleg hogy nagy erőfeszítésbe nem telik értelmezni a szöveget. Kb. én az "I like to dance when I'm drunk"-nál lemaradtam, de a lényeg eljutott a tudatomig.

Los Amantes Pasajeros / Szeretők, utazók

Lusine - Another Tomorrow

A Február 18-án megjelenő The Waiting Room-ról. Ígéretesnek tűnik.

Toro Y Moi - Anything in Return

 

Kifejezetten kellemes meglepetés volt számomra ez az album. Chazwick Bundick vagy alkotói nevén Toro Y Moi producert nem ismertem ezidáig. Egy másik albumon való közreműködés következtében fedeztem fel, amelyet egy cseppet sem bánok. Ez a 27 éves fiatalember intenzív alkotói szakaszában van, 2009-től folyamatosan jelentet meg EP-ket, ezidáig ezzel együtt ez a harmadik LP-je. Kezdetben hálószobapopot játszott, pontosabban a chillwave úttörői között volt ő is, majd szépen kezdett formálódni stílusa. Noha ezt a zenét már nehéz a chillwawe keretei között értelmezni, mégis érződnek a gyökerek, hangulatilag még mindig innen építkezik a zene. Mint előadó is figyelemre méltó jelenség, hiszen ami a megjelenést, a videók képi világát, mind a dalszövegeket, mind pedig a zenét illeti eldönthetetlen, hogy ez most komoly avagy a vicc kategória. Ez a kettősség olyan mesterien van fenntartva, hogy tanítani lehetne. A szerencsétlen megjelenésű fickó arról énekel, hogy micsoda partit fog csapni (ideáig a gagyi kategória), ehhez viszont odapakol olyan zenét, hogy az ember eldobja az agyát. Az együttes hatás pedig persze megosztó lehet, ha nem vesszük komolyan írtó komoly tud lenni. Érthető? Na ilyen jelenség Toro Y Moi. Ez az album persze nem tökéletes, érződik rajta az útját kereső személyiség. Ebben viszont az a jó, hogy nagyon változatos. A vokális deep house-tól, a funk-on, R&B-n, és dub-on, szinti pop-on keresztül még a rágógumi pop-ig is eljutunk, feltéve ha van türelmünk végighallgatni az albumot, amely a maga 13 track-jével az 50 percet is meghaladja. A stíluskavalkád viszont koherens abból a szempontból, hogy a chill hatás végig jelen van a korongon. Személyes kedvenceim a house-osabb track-ek (Never Matter, Harm in Change, Say That, Rose Quartz), a Caribou-Andorra éráját megidéző Studies, vagy a High Living amely gagyi rágógumi effektekkel megtűzdelt fantasztikus dub. Sajnos vannak üres járatok. Ezek azok a pillanatok, mikor kevésbé sikerült a korábban emlegetett skizophren egyensúly fenntartása a komikus és a komoly között, ezekben az esetekben kaptunk pop dalokat (kb. kettőt asszem), de még igazából ezekre sem lehet azt mondani, hogy rosszak. Ez egy profin összerakott produkció, amely keresi az útját, és megéri vele keresni ezt az utat, főleg annak aki szereti a zenében is a humort.

7,5/10