Az indie zene mára egy kissé elcsépelt kategória véleményem szerint, amolyan hipszter dolog vagy mi. Az embernek van róla egy képe, mi tartozik bele ebbe a kategóriába: amolyan túlerőltetett, agyonmagasztalt pitchfork favorizált, alapjában véve gitár zenét vélek én gondolni róla. Egyébként pedig pont az lenne a lényege, hogy ne lehessen kategóriába sorolni, amolyan megfoghatatlan dolog, persze ilyesmit azért nagyon ritkán sikerül létrehozni. A Ruby Suns életműve kisebb-nagyobb elhajlásokkal megfelel ennek a kategóriának, azonban a Christopher-rel feladták a leckét az indie értelmezéséhez. Mondom ezt azért, mert amit hallunk ezen a lemezen, az színtiszta plasztikpop. Ryan McPhun úgy gondolta, ezúttal a szintipop lesz kísérletezésének tárgya. Ez a fajta húzás egy kicsit emlékeztet a tavalyi Yeaseyer albumra, ugyanis ott is alapjában véve ugyanez a dolog történt, csináltak egy elektropop lemezt. Ebben az esetben azonban a pop vonal sokkal direktebb. A dalok egyszerű felépítésűek, pop zenéhez méltón nagyon hangsúlyos a refrén. A zenei megoldások sokszor tűnnek butának, de én a letisztult fogalmat használnám inkább. A dalszövegek egyszerűek, könnyen értelmezhetőek, azonban mondanivalóval bírnak, és így az egyszerű pop zenétől már itt megkülönböztethetjük. A zenei hatások igen összetettek. Egyrészről megtalálhatóak a nyolcvanas évekbeli szintipop zenekarokat megidéző hatások. Sokszor a Pet Shop Boys, vagy inkább az A-Ha jutott eszembe. Ez utóbbi talán nem is véletlen, mert McPhun Norvégiába költözött. Másrészről pedig jelentős a kilencvenes évekbeli dance zenei hatások, helyesebben az az éra, amikor még jelen van a nyolcvanas évek, de kezd megjelenni a kilencvenes évekre jellemző minden hozzávaló (persze nem a grunge-ra gondolok). Érzékeltetés képpen itt olyan bandák jutottak eszembe, mint a The Shamen, vagy az Erasure. A plasztik kabát alatt azonban nagyon jó dalok vannak, zeneileg igen változatos, azonban nem biztos, hogy ezt a kabátot bárki ki képes gombolni. Az semmiféleképpen sem, aki ezektől a zenei hatásoktól a falra mászik. A lemez 42 perces, a pop lemezek legideálisabb tartományában mozog. Véleményem szerint a középtempós dalok jobban működnek. Imádom a hidegrázós Dramatikk-ot, vagy a túldíszített Boy-t. A Kingfisher Call Me nem hiába lett single, az egyik csúcspont a lemezen. A gyorsabb tempójú track-ek közül a Starlight és a Desert of Pop-ot emelném ki. Csupán egyetlen track van a lemezen, amely az általam gondolt indie kategóriának megfelel az a Heart Attack, mert itt inkább voltak erősebbek az art hatások. Összességében egy életvidám, felszabadító, dopaminbombát kapunk, amely ilyen egyszerűen is képes működni, és aminek talán csak az az egyetlen hibája, hogy az eredetiséget nélkülözi.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése