Our New Year

Amikor vége van valaminek, általában az ember nem mutat közönyt, hanem ha félve ugyan, de kíváncsi arra, hogyan is alakul a jövője. Nem tudom miért, talán azért mert már második hete megy a nihil, de én egy pici izgalmat sem érzek, még az sem zavar, hogy a hónapok alatt fenntartott bizonytalanság sem vált kristály tisztává az év végére. Szóval még az is lehet, hogy jövőre tovább pihenek a kelleténél, bár ezt nem gondolnám. A városi legendák által felvázolt jövőkép azonban cseppet sem biztató, úgyhogy a közönycsapdámat most kezdem megérteni. Nem mondom, hogy nem teszek az ellen, hogy ne sodródjak az árral, de egyenlőre mégis ez történik és nem látom, hogy ezidáig kapálózásaimnak volt e valami értelme. Szóval így vagy úgy de mégis változás van folyamatban, amelyet gyűlölök mert megöli a harmóniát amelyet én sokra tartok. Itt a kérdés az, hogy a fejem fölött változnak a dolgok, vagy én változtatom ezeket. Nem vagyok a predesztináció híve abban a viszonylatban, hogy ne számítanának a cselekedeteink, a döntéseink az életben. Másrészről meg hiszem, hogy van egy általános rendezőelv amely ad egy determinisztikus "sorsfonalat". Szóval a döntések határozzák meg az utat, még akkor is ha valaki úgy dönt, hogy hagyja magát sodródni. Itt az a baj, hogy semmi hangulatom momentán ilyenekkel szembe nézni, de ha nem teszek semmit is szembe nézek vele. Legjobb lett volna struccnak születni!!

Spies & Glistrup

"Szex, drog és adózás" ahogyan az első lényegbe vágó visszhangokat lehetett olvasni Christoffer Boe 2013-as komédia-drámájáról. Valóban, e három téma köré végül is az egész történet felépíthető, de Boe a szórakoztatás mellett véleményem szerint valami mélyebbet is meg akart mutatni ezzel a filmmel, amely részben életrajzi, részben fiktív elemekből épül fel. Az elkülönítés feltételezem annak menne olajozottan, aki mélyen beleássa magát e két hóbortos úriember életébe. Mindenesetre a karakterek és maga a történet is karikatúra szerű, még akkor is ha esetleg minden szempontból hitelesnek tekinthető, mindenből a túlzás árad amely megágyaz a komikum számára.

Szex

Simon Spies utazási ügynökség vezető megcsinálja élete üzletét, amikor ügyvédje és barátja Mogens Glistrup segítségével felvásárolnak egy légitársaságot, amellyel megszűnik utazásszervezésük legnagyobb függőségi helyzete. Spies híres arról, hogy nem fukarkodik ha partizásról van szó, szereti a lányokat, a változatosságot és a kettő kombinációját legfőképp. Nem is nagyon foglalkozik mással ezenkívül, az üzleti dolgokat Glistrup intézi. Spies-t a kiapadhatatlan libidója vezérli, amely a mennyiség felé billenti a mérleg nyelvét. Hozzá kell tenni, hogy egy középkorú, marxszakállas, köpcös kujonról van szó, jómagam nem így képzelek el egy "szexgépet". Mégis fallikus témában újat mutatott (etéren azért nem gondoltam volna), a gorillás jelenetet egy ideig biztos nem verem ki a fejemből.

Drog

A minőség és legfőképpen a mennyiség korlátlan élvezete egyenesen vezet az ezirányú ingerek iránti érzéketlenséghez. Spies kiég a testiség és a mértéktelen nihil kánaánjától, amely egyfajta önmaga felé forduláshoz vezet. A módja, ahogy ezt a nihil embere teszi, cseppet sem meglepő. A hatvanas években oly divatos spiritualista (ál)pszichológia felé fordul, amely tudatának kiszélesítését veszi célba. Érdekes módon módosult tudatállapota is tökéletesen megfeleltethető nihilista felfogásának, csak már más dolgok is kellenek ehhez. A mennyiség itt is központi szerepet játszik.

Adózás

Mindeközben Glistrup tudata is tágul, bár ő kimarad mindig barátja hóbortjaiból, ő családos életet él. Teszi ezt úgy, hogy vérszemet kap amikor rájön, hogyan lehet legálisan kibújni a társaságnak az adók megfizetése alól. Ennek komoly ideológiai alapját véltem felfedezni, főként hogy Glistrup mindig hangoztatta, hogy mennyire nem szereti Marx-ot. Az adófizetést tekinthetjük inmorálisnak egy olyan társadalomban, ahol enyhe túlzással az egyenlőség oltárán magát a szabadságot áldozták fel. A fiúk kereskedelmi sikere, amely együtt jár persze az adófizetést legális eszközökkel való kijátszással, a szabadságot azon belül is az egyéni szabadságot kívánja szimbolizálni. A szociáldemokrácia intézményrendszere mediokratikus, ahol az egyének egy állami gépezetben robotolnak. Glistrup ezt a középszerűséget robbantja szét ötleteivel, csak van ezekkel egy bökkenő. Mi történik akkor, ha mindenki szeretne élni egyéni szabadságával?

A két barát tehát igen csak különbözik. Spies habzsolja az életet (van miből), nem gondolkodik, Glistrup pedig otthon van a szabályokban és alakítani szeretné őket. Az ösztön találkozik a felettes énnel. Aztán rájövünk, hogy mégis egyformák, hiszen Glistrup is saját vágyait juttatja érvényre. Az ő "ösztöne" intellektuális és ideológiákból táplálkozik.

Hová vezet vágyaink mértéktelen kielégítése?

Erre így vagy úgy választ kapunk ahogy az események végigpörögnek előttünk. Boe nyilván ezt is megszerette volna mutatni, de véleményem szerint ez a film a barátságot állította a középpontba. A fenti kérdésnek tehát véleményem szerint a barátság dimenziójában van létjogosultsága, választ ebben az értelmezési keretben kell keresni.

Christoffer Boe ezzel a filmjével végképp eltávolodott a transzcendens láttatás eszközétől, amely korábbi filmjeit jellemezte (Rekonstrukció, 2003, Allegro, 2005). Nicolas Bro-val már nem először dolgozik együtt, lassan a Boe múzsája címet is elnyerheti. Külön ki kell emelni Bro és Pilou Asbæk színészi játékát, hiszen két koros (el voltak maszkolva) és igen erős valós egyéniséget kellett megszemélyesíteniük. Asbæk valószínű hetekig gyakorolhatta Spies szemöldök tic-jét és jellegzetes menését. Bro-t most is megtalálta az agilis politizáló szerep, amelyet most is teljes átéléssel adott.

A film különös életrajzi élmény, csak a rendezői munkássággal való összeegyeztetéssel vannak problémáim. Nem tudom, hogy ez most valami rendkívüli izé, vagy Boe elindult egy másik úton. Azt gondolom, hogy Boe már megtalálta az útját, amelyből még mindig számos elágazás lenne. Nem látnám értelmét annak, hogy a mediokrácia útjára lépjen.

6/10

Goldfrapp - Lee

A deluxe box set bónusz dala.

Forbrydelsen II.

A BAFTA díjas sorozat második évadjára két évet kellett várni, ugyanis nem a soron következő évben gyártották le, hanem 2009-ben. Az első évadot olyan szinten elvarrták, hogy annak bármilyen folytatására kevés esély volt. Ráadásul a sorozat Forbrydelsen 2 néven futott, amelyről arra lehetett következtetni, hogy nem lehet majd kötni elődjéhez. Ez tulajdonképpen az első rész első kockáiban bebizonyosodott, újabb gyilkosság történt. Itt azonban meg kell állni egy pillanatra, ugyanis mint kiderült, közel sem közhelyszerűen újraismételt, megidézett feeling-et kapunk.

Sarah Lund (Sofie Gråbøl) két éve lemondott rendőri tisztségéről és a határőrségnél múlatja unalmas napjait, addig amíg a rendőrség szakértőként fel nem kéri egy közel sem szokványos gyilkosság felderítésére. Itt volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy ez az évad egy felesleges üresjárat lesz. A helyzeten az sem javított, hogy a képbe került egy nacionalista szál is, méghozzá a muszlim terrorista cselekmények kapcsán. Tehát az elején nem volt biztató a helyzet, mármint ami a történetet illeti. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a sorozatból jóformán kiírtották a drámai elemet, amely miatt -többek között- az első évad nagyon szerethető volt. Aztán letisztul a kép, amikor leesik, hogy ez egy teljesen új sorozat. Mindenféleképpen méltányolandó az újítási törekvése a készítőknek. Az első dolog amely rögtön szemet szúr, hogy a második sorozat 10X60 perces, szemben elődjével, amely ugye 20 részes volt. Ebbe nehezen lehetett volna olyan jellemfejlődéseket bemutatni, mint az első sorozatban volt, bár azért próbálkozni lehetett volna. Ellenben kapunk egy jóval koncentráltabb sztorit, ahol nincsenek szétfolyások, lelki mellékvágányok, csak az ügy van. Kevésbé lett hangsúlyos a misztikum, jóval profánabbul tárják elénk a dolgokat, de szerencsére a mélyen az erdőben helyszínek megmaradtak. Megtartották viszont a történet három szálon futtatását: a rendőrségi szálat és a politikai szálat nem cserélték le, viszont a családi (drámai) szálat itt egy katonai szál váltja fel. Viszont a történetvezetés teljes mértékben átalakult. Egyrészt itt már nem egy gyilkosság elkövetőjét keressük, hanem sorozatgyilkosságok történnek, ahol az a cél is bekerül a képbe, hogy a következőt ne kövesse el. Másrészt itt is minden egyes történeti szál kötődik az eseményekhez, de a történetvezetés úgy alakul át, hogy az egyes szálak keresik a maguk igazságát, de ezek a szálak még a végén sem keresztezik egymást. Ez azért izgalmas, mert az egyes szálakon feltárt információkat a nézőnek kell összeraknia, és mondjuk azon izgulnia, hogy Lund időben jöjjön rá, nehogy bekövetkezzen a tragédia. Tulajdonképpen ettől nőt a szememben ez az évad, hiszen túljutottunk már rég azon a kérdésen, hogy "ki ölte meg Nanna Birk Larsen-t", és nem próbált ugyanerre a sémára felépíteni egy történetet. A koncentráltság megmutatkozik még abban, hogy úgy érezzük jobban peregnek az események. Konkrétan itt szinte minden részben volt valamilyen akciójelenet, szerencsére nem volt céltalan egyik sem.

A színészi játékban egyértelműen Nicolas Bro (Ádám almái, 2005) viszi a pálmát, aki az igazságügy minisztert alakította a sorozatban. Mackós alkatából arra lehetne következtetni, hogy a halvér típust fogja megformálni, de ez nem így történt. Szépen kinyílik a végére, és az izgulós-leízzadós kezdést egy lehengerlő, igazát érvényre juttató agresszor szerep folytatja, és végül egy meghunyászkodó, sorba beálló politikus lesz belőle (méghogy kimaradt a jellemábrázolás!). Kisebb szerepekben feltűnik még Pilou Asbæk (Egy család, 2010, Emberrablás, 2012), Søren Pilmark (A birodalom, 1994, Gengszterek fogadója, 2000) és Lotte Anderson (Nézz balra ott egy svéd, 2003) is, de a szereposztás nincs olyan parádés mint elődjében.

Összegezve a kezdeti ellenérzésem igen hamar újra függésbe csapott át, köszönhető ez annak, hogy újdonságokkal szolgált a sorozat, másképpen, más úton érte el, hogy a figyelmet lekösse. Az évad végi csattanó pedig ezúttal is félelmetes rádöbbenést eredményez, amely önmagába véve is elvinné a hátán a sorozatot. Ezek után nem kérdés, hogy nem harmadik évadról, hanem harmadik sorozatról kell beszélnünk a továbbiakban, amely remélem ismét valami egészen mást és újat tartogat majd.

Best Albums 2013

Dancing Suns - Goldmine, Transplants Records

Arcade Fire - Reflektor, Merge

Sigur Rós - Kveikur, XL

Daft Punk - Random Acces Memories, Columbia

Tricky - False Idols, !K7 Records

Nosaj Thing - Home, Innovative Leisure

Shigeto - No Better Time Than Now, Ghostly International

Goldfrapp - Tales of Us, Mute

Washed Out - Paracosm, Subpop Records

Machinedrum - Vapor City, Ninja Tune

Lusine - Waiting Room, Ghostly International

Throwing Muses - Purgatory/Paradise, 4AD Records

Thundercat - Apocalypse, Brainfeeder

Iamamiwhoami - BOUNTY, Cooperative Music

Phantogram - Black Out Days video

Azért a legjobban mégis csak a mély hangok előtérbe nyomásához  értenek. Messze a legjobb amivel előálltak az Eyelid Movies óta. Jövőre pedig végre új LP Voices címmel!

Best Videos 2013

Tricky - Hey Love video

 

Hugo Goudswaard nevét ezek után meg kell jegyezni. Ő rendezte és fényképezte a videót. Bejön ahogy manipulál a közelivel. Valahonnan már ismerős ez a stílus, de még nem jöttem rá. Mindenesetre a képernyőre tapasztott.

A Hey Love-nak egyébként ez a második videója, az első egy instagram montage volt.

Helix trailer

Flying Lotus - An XBOX Killed My Dog

Most látom, hogy FlyLo kijött egy új anyaggal, amit felpakolgatott fájlmegosztó oldalakra (na az ilyenek sohasem jelentenek jót, Four Tet-nél is felemás lett). Az új lemez az Ideas+Drafts+Loops nevet kapta, amiből demo gyűjteményre következtetek. Mindenesetre ez a szellemes című track-ecske elég fülbemászó, és ha nagyon figyelünk rájövünk, hogy a hangminta norvég nyelvű, ami egyébként valami karácsonyi dalféleség.

Zero 7- Take Me Away

Ők sem lesznek már a régiek. Szokni kell az új hangzást, az On My Own és a Dont' Call It Love mellett ez a harmadik új track. Talán ebben van a legkevesebb fantázia, viszont értékelendő a változás. Azonban a Sia fúzió mindig is hiányozni fog.

Best Tracks 2013

Arcade Fire – Reflektor / We exsist / Porno

Beacon – Drive 

Boards of Canada – Reach for the Dead

Bonobo – First Fires

Cut Copy – In Memory Capsule / Let Me Show Your Love 

 Daft Punk – Get Lucky / Giorgio by Moroder

Dancing Suns – The World / Dancing Suns

Flunk – Queen of the Underground / Akward

Forest Swords – The Weight of Gold

Goldfrapp – Alvar

London Grammar – Wasting My Young Years

Lusine – Another Tomorrow / Without a Plan

Mister Lies – Hounded

Mount Kimbie – Made to Stray

Nosaj Thing – Eclipse/Blue

Pet Shop Boys – Vocal

Rose Windows – Heavenly Days / Native Dreams

Sigur Rós – Isjaki / Blapradur

Still Corners – The Trip / Midnight Drive

Télépopmusik – Fever / Try Me Anyway

The Ruby Suns – Kingfisher Call Me

Thundercat – Oh Sheit It’s X

Toro Y Moi – Say That / Never Matter

Tricky – Nothing Changed

Washed Out – Falling Back

Best Album Art 2013

Shittiest day of 2013

Ha már éves összesítéseket szerkesztek, kezdem ezzel. Ezt bátran ki merem jelenteni, hogy a 2013-as év legszarabb napja volt. Pedig a tegnapi sem volt kutya. Ha jobban belegondolok, lehet elhamarkodott ez a bejegyzésem, ugyanis tapasztalat, hogy mindig van még a szarnál is szarabb. Az egy dolog, hogy a munkával kapcsolatban már egy jó ideje fejen pörgés van, de amikor magánügyileg pöpec az időzítés, az eléggé "imádni valóra" tudja varázsolni a hangulatot. Az ember próbálja nem felvenni a speed túladagolástól szenvedő börokratizmus (ami egyébként nem jellemző rá) tempóját, de ez esélytelen. Az év végi statisztika gyártások határidejéhez idén cukin párosul a szakmára nehezedő rendszer átalakítás. Milyen szuper tapasztalni, hogy az irányítás legfelsőbb központi szintjén a tojáshéj seggű katonácskák egyébként minden hogyanra szarnak, hiszen egy a lényeg: jövő év elejére minden úgy legyen ahogy kitalálták. Abba nem is mennék bele, hogy kik is a kitalálók, nem érdemes. A lényeg, hogy a hogyan káoszában már minden csak kapkodás, ésszerű feltétel rendszert így már biztos nem lehet kialakítani. De addig is a fasza kis excel-eket töltögetni, ja persze még ma. Ja, meg még ma regisztrálj a központi felületre, jelentkezz be, töltsd fel meg le .....ááááá! Na, és ezen szép keretből mi sem hiányzik jobban, mint egy kis tanúskodás, csak hogy megint talárosokat bámulhassak. Persze órákat vársz azokkal a folyosón, akiket a jó büdösbe küldesz egyébként.

Úgy döntöttem megelőlegezem ezt a díjat ennek a napnak, ez már így legalább vissza nem vehető. Persze ha lesz rosszabb, akkor meg tök mindegy. Cabernet-t nekem!

Young Galaxy - Hard to Tell video

Phox! Ezt akkor végül is kitettem. Szokás szerint jó zenét ajánlottál :)

I Lossens Time / The Hour of the Lynx

Søren Kragh-Jacobsen 2013-as filmdrámája egyensúlyoz egyfajta moralizáció és pszichologizáció határán. Magam sem tudom eldönteni, hogy amit láttam az tudományos vagy transzcendens. Mindenesetre az alap felállás is tükrözi a szembeállítást, hiszen egy pszichológus és egy lelkész próbálja meg feltérképezni egy brutális kettős gyilkosságot elkövető fiatal fiú személyiségét. A személyiségen van a fő hangsúly, hiszen jelen esetben az indítékok megértésén túlmutat a történet.

A kísérleti pszichológia ingoványos terület, főleg a behaviorista vonulata, amikor a szakember csak lesi, mi is lesz a kiváltott hatás és az megfelel-e a hipotetikus elképzelésnek. Egy kisállat terápia is sülhet el úgy, hogy a szakember által már kontrollálhatatlanná válik. Nem is csoda, hiszen a felvilágosodás óta csak is tudományos dogmákban hiszünk. Amikor pedig valaki közli Isten szólt hozzá, akkor pedig nézünk rá, mint egy őrültre. Ritka az az eset, hogy az ember reálisan méri fel határait, jelen esetben viszont ez történik. A pszichológus bicskája beletört az esetbe, ezért egy lelkész segítségét kéri.

Az eszköz amellyel megismerjük a fiút mélylélektani jelleget hordoz. Ugyanis nem történik más, csak beszélgetés amelyek fonalán eljutunk a múltba. Ezeket visszaemlékezésszerű flashback-ekkel oldja meg a rendező, amely megtöri ugyan a történet linearitását, viszont az ezekből fakadó apró információ morzsákkal egyre jobban világossá válik, mi is volt az indíték (ha valaki a krimi miatt nézné), illetve érthetővé válik az egész személyiséget mozgató erő is. Innentől kezdve aki érti (nem megérti), annak az idő tényező sem jelent problémát, azaz konkrétan tudja mire gondol a fiú, és mit fog tenni később. Ez a fajta gondolkodtatás a legnagyobb erénye a filmnek. Az pedig csak hab a tortán, hogy ez a pszichológiai látásmód egyfajta transzcendens élményt láttat, már ha az ember úgy gondolja, hogy az. Mindenesetre az egészet egy olyan érzés lengi át, mint Lars von Trier Hullámtörésének zárójelenete.

Külön öröm volt újra együtt látni Sofie Gråbøl-t és Søren Malling-ot, szerintem a Forbrydelsen óta nem is játszottak egy produkcióban.

Összességében ez egy irracionális síkra terelődött emocionális töltöttségű -nem éppen péntek esti- dráma, amelyben a ráció uralkodik. Mellékesen megjegyzem, egy pszichiátriai beteg gondolkodása mindig irracionális, csak is a beteg számára racionális. Ergo a gondolkodás koherenciájának megértése a cél, és abban a viszonylatban az számunkra is lehet racionális. A film ezen a határmezsgyén mozog.

7/10

Daft Punk - Instant Crush video

Ezt csak azért teszem ki ide, hogy megmutassam hogyan lehet egy viszonylag jól sikerült dalhoz vállalhatatlan video-t készíteni :(

Throwing Muses - Slippershell

Brutálisan jó ez az album!!!!

Com Truise - Declination

Ez igencsak old-school hajtás, de érdekes ez a pop irányba történő elmozdulás is. A Wave 1 jövő februárban jön ki, kifejezetten várós.

Svinalängorna / Beyond

Nagyon kellemes meglepetés ez a 2010-ben készült svéd-finn filmdráma. A meglepetés abban rejlik, hogy Pernilla August rendezte, és ez az első rendezése, ha a short-okat nem számítjuk. Kíváncsi voltam, hogy egy színésznői látásmód hogyan is érvényesül, azaz mi sül ki abból, ha a másik oldalra kirándul az a kaptafa.

Mindenféleképpen jó sült ki ebből a kirándulásból, már csak azért is mert Susanna Alakoski műve szolgált a forgatókönyv alapjául, amelyet egyébként Pernilla August jegyez társszerzőként. Nem lehetett ezt egyszerű összehozni, hiszen van egy fajsúlyos alapmű és ott van mellette a rendezőként is megfelelés folyamatos nyomása. Annyi bizonyos, hogy amennyiben ez a feszültség valós lehetett, ezt a rendező igen jó irányba terelte. A látásmódra is félig-meddig rá lehet fogni, hogy színészi, amennyiben a múlt nyomasztó bugyraiban történő lubickolást annak lehet számítani. Mégsem ebben erős a film, hiszen ha belegondolunk az átlag skandináv drámák ilyenek. A film egyik fő erénye, hogy csöpögteti az információkat az elejétől kezdve, és a végére áll össze a történet, amikor (fogalmazzunk úgy) az egész már az érvényét veszíti. Teszi ezt úgy, hogy az elejétől kezdve két idősík van: ami most történik, és mindig a jelenből vonatkoztatva ami a múltban történt. Az időben történő ugrálás nem válik sohasem idegesítővé, hiszen hatásosan (hatásvadászat nélkül) kelti fel az érdeklődésünket. Ahogy a főhősnő Leena (Noomi Rapace) egyre közelebb kerül múltjához, úgy szakadnak fel a sebek és a szemünk láttára omlik össze az eddig mesterien felépített élete. A film ebből a szempontból nagyon erős, ugyanis azt próbálja megmutatni mennyire profin épülhet fel a hárítás, és ez milyen hosszú ideig fenntartható. Azonban ennek ára van, ugyanis a gyermekkori traumák feldolgozatlansága nem képes a végtelenségig fenntartani a kiegyensúlyozottság, a boldog családi életet élés látszatát, még akkor sem, ha semmit nem úgy csinálok, ahogyan a szüleim tették (hárítás ezerrel). Tehát azon túl, hogy megismerhettük Leena múltbeli traumáit, azt is láttuk mekkora a kontraszt a múltja és a jelene között. Ez a kontraszt azonban saját élete összeomlásához vezet.

Leena hívást kap karácsony reggel a kórházból, hogy anyja haldoklik és látni szeretné. A baj csak az, hogy sem a férje nem tudja, hogy él egy anyós, sem a gyermekei nem tudják, hogy van egy nagyanyjuk. A férj Johan (Ole Rapace) unszolására neki indulnak a távoli észak-svéd településre és ezzel kezdődik meg Leena utazása a múltba.

Számomra az is félelmetes volt, hogy tudattalanul Leena is átörökítette anyja probléma megoldó repertoárját, számos cselekedetében visszaköszönt, de leginkább abban, hogy bizonyos dolgokról nem beszélt. Kínzó mellkasra ülős jelenet, amikor a már felnőtt gyermek a múltban történő eseményekért önmagát hibáztatja és minden gesztusában könyörög azért, hogy most kérem a felmentésem: gyerek voltam. Noomi Rapace (A tetovált lány, 2009) zseniálisan hozta az érzelmi hullámvasúton ülő látszat-boldog-feleség szerepét. Éppen ezért nem is értem mi a fenét keres a tengerentúlon?!?

Ez volt az a típusú film, amely után ki kellett menni levegőzni, brutálisan kemény, nyomasztó hangulatú, amely akkor kellemetlen, ha az ember emocionálisan nem töltődik az egésztől.

7,5/10

London Grammar - Nightcall video

Na ez beszarás!!

Shigeto - Olivia (Seams remix)

Unrepentant Geraldines

Jövő tavasszal új Tori album!!!!!! Ha minden igaz visszatér a hagyományos dalokhoz maga mögött hagyva a klasszikus ihletettségű albumokat. Hát ennek épp ideje!! Annyira szeretnék Tori-tól végre újra egy szívet melengető kiadványt csupa lúdbőröztető dallammal. Persze örülnék, ha ennyi év után is tudna újdonság faktorral szolgálni, de megelégednék már egy "return to a form" anyaggal is. Ja, és annak is örülnék, ha nem valami megakoncepció lenne, de erre lássuk be kevés az esély. Na, asszem túl sokat nem akartam :D

Télépopmusik - Fever video

Arcade Fire - Reflektor

Az Arcade Fire nem várakoztatott meg túlzottan minket, a 2010-es Grammy díjas The Suburbs után három évvel megajándékoztak minket egy duplalemezes konceptalbummal. A The Suburbs-zel a zenekar képes volt a megújulásra, az indie rock-ot a folk-pop-pal elegyítő kanadai barátokból összeverődött csapat elkalandozott a barokk pop irányába, és már-már az art pop jelzőt is nyugodtan rájuk lehetett mondani. Az az album életpályájuk legeklektikusabb albuma volt, eddig. 

Az igazat megvallva életművüket én retrospektív ismerem, a 2004-es Funeral-t nem akkor ismertem meg amikor kijött, ennek ellenére így is meg tudtam állapítani, hogy egy nagyon erős kezdéssel indult a zenekar. Az erős kezdés két dolgot jelenthet: vagy ős tehetséget, vagy véletlent. Az életművet ismerve azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. A 2006-os Neon Bible egy igazán megosztó album lett, egyértelmű fejlődési ív nem volt tapasztalható, bár kétség kívül hozták a színvonalat, amelyet elvártak tőlük. Mindenestre nem sokkal biztatott a jövőjükkel kapcsolatosan. Aztán kijött a The Suburbs és ez az album a kor legmeghatározóbb indie zenekarai közé emelte őket. Az Arcade Fire monumentalitást előtérbe helyező hajlama igen erőteljesen megjelent ezen az albumon. Mégis mi történhet ezután? Fokozható e ez úgy, hogy ne legyen sok(k)?

A Reflektor egyértelműen a fokozások, a túlzások, a halmozások albuma minden tekintetben. Hatalmas mennyiségű információval áraszt el minket. A minimál szerelmeseinek bizonyára rémálom, azonban ez itt úgy sok, hogy nem fárasztó. Már a The Suburbs is hosszabbra sikerült egy átlagos albumnál, jelen esetben elegánsan megoldották a dolgot és eleve dupla albummal rukkoltak elő. Aztán a másik megalomán vonás, hogy a dalok nagyobb többsége átlag hét perc körüli. Az egész album meg van bolondítva egy kis mítikus (mitológiai) koncepcióval, Orfeusz és Euridiké történetének latin változata fő ihlető forrás volt a zenekar számára. Ehhez még vizuálisan is társulnak ezek az elemek, gondoljunk csak az album borítójára, vagy az Afterlife lyric videójára. Az intellektuálisan jócskán feltuningolt dalszövegekhez (amelyek egyébként zseniálisak) pedig zeneileg egy kaotikusnak tűnő, de mégis rendszerré tisztuló monumentálisra hangszerelt zenei világot kapunk. Az Arcade Fire mindig is hajlamos volt a melankóliára. Amellett, hogy a Reflektor külsőségekben a legvidámabb anyaguknak tűnik, jócskán tartalmazza a depi faktort is, amely a monumentalizmusban kiteljesedve igencsak szférikusan hat. A korunkból történő kiábrándultság, csalódottság érződik a zenében is, mégpedig azáltal, hogy cool az egész, görbe tükröt tartva korunk elé. Közben elhalmoznak minket korunk megannyi zenei kliséjével, de a melankólia faktor valahogy egyediséget visz az egészbe (vagy az Isten tudja mitől de működik az egész).

A The Suburbs eklektikussága visszatekintve közel sem volt kicsúcsosodás. Bár már azon az albumon kacérkodtak a programozott ritmusképletekkel, de nem ez volt jellemző az album egészére. Bevallom őszintén nekem akkor tőlük ez a zenei megoldás nem igazán jött be. Sejteni lehetett, hogy ez az irány lehet a későbbiekben amelyen tovább haladhatnak. Úgyhogy nem igazán lepett meg, hogy a Reflektor-on ezek a programozott ritmusok előtérbe kerültek. Ezen az albumon viszont kifejezetten tettszenek ezek a megoldások, főleg amikor egy dalon belül váltanak ritmust, akár úgy, hogy az "akusztikus" dobot felváltja a gépi, amely az Awful Sound-ban (Oh Eurydice) van mesterire fejlesztve. Kifejezetten meglepő húzás volt az LCD Soundsystem James Murphy-jének produceri székbe ültetése, neki hála az egész lemezt átszövi a disco-punk hangzás. A másik érdekesség a karibi hangzás beemelése a zenébe, amely kifejezetten illik a lemez intelektuel koncepciójához. A stíluskavalkád pedig végig jelen van: a zenekar próbálgatja a reggae-t a Flashbulb Eyes-ban, a szinti pop randevúzik a karibi ütemekkel a Here Comes The Night-ban, a Normal Person Garbage-os lüktetése akár a The Rolling Stones-t is idézheti, és mindamellett a funk-ot a legtöbb dalban fel lehet fedezni. A nyolcvanas évek szinti pop-ja is visszaköszön a Porno-ban, amely akár egy post DM chill-nek is felfogható. Mindezen stílushalmozás pedig eufóriában teljesedik ki, amelyhez természetesen sokat hozzátesznek a dalszövegek is. Sokszor olyan érzésem volt, hogy a Sigur Rós-tól vettek leckét, mármint ami a monumentálisra való törekvést illeti. A különbség az, hogy az Arcade Fire sohasem borul át giccsbe, pedig ennyi minden mellett ezen sem lehetne meglepődni.

A két album egyébként jól elkülöníthető egymástól. Hacsak az elsőt adták volna ki, az is megállná a helyét önmagában. Ezen a korongon találhatóak a könnyebben befogadható szerzemények, talán ez a része az albumnak a pörgősebb. A második album az artisztikusabb, ez képviseli az introvertáltabb vonalat. Mégis ha választanom kellene azt mondanám ez a része tettszik jobban. Ugyanis itt színleli a zenekar azt, hogy őket igen is komolyan kell venni, és ezt mesterien teszik. Félelmetes, hogy a hebrencs Here Comes The Night-ból milyen epic verziót tudtak csinálni, igazi lúdbőröztető ez a vonósokkal megtűzdelt szösszenet. Az It's Never Over (Hey Orpheus) ismerős módon kezdődik, azonban kap egy dögös ritmust, amelyet megspékel a gyönyörű refrén: a legmegkapóbb dal számomra a lemezen.

A ránk ömlő információ halmaz ugyan sok, de nem okoz sokkot. Ugyan zeneileg az eklektikusság gyanítható, hogy ebben az albumnál csúcsosodott ki náluk, mégsem válik fárasztóvá az egész, nem fullad unalomba. Mindenféleképpen klasszikusnak ítélem ezt a lemezt, mert a zenekar ismét bebizonyította, hogy még mindig képes a megújulásra és tették ezt úgy, hogy közben önmaguk maradtak. Ez kapatból a második albumuk, amelyen a hangzás újításán fáradoztak és amelyen minden szám szerethető, nincs egy töltelék sem rajta. Ha mindenképpen szőrszálat szeretnék hasogatni, akkor azt mondom, hogy rövidíteni azt éppen lehetne rajta, és nyugodtan el lehetett volna a rejtett track-ket felejteni. No de a konceptalbumok ilyenek.

Ugyan megfogadtam, hogy nem erősítem az AF hype-ot, de az igazság az, hogy ezt mégis csak egy kimagasló albumnak tudom értékelni, amely messze az élen jár az idei megjelenések között.

10/10