Neneh Cherry feat. Robyn - Out of the Black video

Someone You Love poster

Pernille Fischer Christinsen (Szappanopera, Egy család) új filmjét is várom már. Az idei év egyébként is gazdag lesz skandináv filmek terén, de ez egy nagy várományos közülük.

St. Vincent - St. Vincent

Ha szét akarunk nézni a dalszerző-énekesnők háza táján akkor manapság igen nehéz helyzetben vagyunk. Eszméletlen dömping van ugyanis, és igen nehéz ez a helyzet a számukra is mivel nehéz kitűnni ebből a mezőnyből. Sok ugyanis a jó, vagy mondjuk átlagosan jó, és rettentő kevés a személyiségből adódó egyediség, amely a kilencvenes években olyannyira jellemző volt a mezőnyre. Az is igaz, hogy akkoriban mondjuk jóval kevesebben voltak.

St. Vincent mindenképpen korunk dalszerző mezőnyéből egy igen kitűnő jelenség, benne érzek is egyfajta "őrült nő" kisugárzást. Ezt a típust én mindig is nagyon kedveltem, mert azt vallom, hogy bizonyos fokú kattanás és elborultság kell egy igazi ütős produktum létrejöttéhez. Persze az ember legnagyobb érzelmi és lelki viharait általában a huszas-harmincas éveiben éli meg. Ekkor születnek a dalszerző-énekesnők legjobb dalai és az ember csak "reménykedik", hogy negyven évesen is útkereső marad kedvence. No de egyszer mindenki balance-ba kerül, éppen ezért érdemes kísérletezgetni a "fiatalsággal", akik még fényévekre vannak ettől.

Annie Clark 2007-ben jelentette meg első nagylemezét Marry Me címmel. Már ekkor kiderült, hogy multiinstrumentalista dalszerzővel állunk szemben, noha dalai leginkább a rock zene felől kacsingattak. A 2009-ben megjelenő Actor mintha egy picivel kevesebbet állt volna rivaldafényben, de egy cseppet sem okozott csalódást, hiszen hangulatok és hangzások kitűnő elegyével szolgált, ahol a patetikus ének és a durva dalszövegek igazi kontrasztot alkottak. 2011-ben kijött a zseniális Strange Mercy, amelyet meg merek kockáztatni, hogy klasszikusként lehet megemlíteni. Ezen az albumon a keserédes melankólia keveredett a kitörő őrülettel. Zeneileg ez az album volt a legeklektikusabb, ahol az elektronika már igen előkelő szerepet töltött be.

Idei albuma egyszerűen a St. Vincent nevet kapta, vagy akár cím nélkülinek is nevezhetnénk. Felemás érzések kavarogtak bennem az első hallgatás után. Ez abból fakad, hogy hajlamos vagyok mindig az újdonságot vizslatni először. Úgy tűnik ugyanis, hogy zeneileg nincs sok változás, illetve itt is előkerül az emelkedett hangulat-trágár szöveg kombo. A Strange Mercy-n megkezdett hangzásvilág kerül elő újra: elektronika, melankólia, zúzós őrület. Ez ebben a formában azonban mégsem igaz teljesen. Ahogy az emberben érik az anyag, annyira válik világossá előtte ennek az albumnak is az egyedi íze. Amilyen utat a Strange Mercy megkezdett, azt az utat teljesítette ki, illetve tökéletesítette az énekesnő. Mostanra már az is elmondható, hogy ez vált a legösszetettebb és legsokszínűbb albumává. Az őrület megnyilvánul az ütemek zaklatottságában, a torzított basszusgitárszólók előtérbe nyomásával és a hátborzongató disszonáns hajlítások által. A disszonancia uralja a lemezt, amely miatt kezdetben nagyon nehezen adja meg magát. A legkatartikusabb pillanatok mégis azok, amikor a disszonáns hangzásból harmónia nő ki, valahogy olyan ez, hogy mégis van kiút, mégis ad reményt ebben a literális és muzikális káoszban. A Rattlesnake gondolati világa már egyébként is egyfajta posztapokaliptikus kontextust feltételez, és ez a keret tulajdonképpen végig megmarad. Talán azért működik jól a lemez, mert ez az egész nem ül rá az emberre, nem fojtogatja. Bár Annie szerint ez egy extrovertált album, én mégis azt mondom, hogy én nem nevezném az egyéniséget érő benyomások dalba konvertálását extroverziónak, nevezzük ezt ha úgy tettszik inkább expresszionistának. Ez a jelző inkább találó az anyagra, hiszen a sorssal, vagy inkább a jelennel szemben megfogalmazott elégedetlenség üvölt a lemezről. Ezt mégsem profánul kapjuk az arcunkba, hanem mindent lefestő zenei hangzásvilág és kifejező dalszövegek formájában. A remény pedig ott van, éppen ezért nem érzem ezt egy befordulós lemeznek. Az album zeneileg változatos, egy időre sem hagy minket unatkozni. A hangszerelés igen sokszínű, rengeteg hatás érződik: progresszív rock, blues, jazz, hip-hop, elektronika. Az egész talán úgy írható le leginkább, mintha Kate Bush találkozna PJ Harvey-val. Azonban ezek a hatások nem direktek, teljesen egy egyedi ízvilágon keresztül szűrődnek át, és én ezért tartom őt napjaink meghatározó dalszerző-énekesnőjének. Az első másodpercből le lehet vágni, hogy igen ő St. Vincent. Nehéz még egy előadót keresni manapság, ahol ugyanez elmondható. A lemez teljesen egyenletes színvonalú, nincsen töltelék, minden dalban megtalálható a "művészeti funkció". Egyedül a kezdő Rattlesnake-kel gyűlt meg a bajom, nehezen került a komfortzónámba. A Bring Me Your Loves számomra a csúcspont, ahol a disszonáns őrület eufóriába torkollik. A Prince Johnny és az I Prefer Your Love igazi melankólikus balladák, amelyek a Strange Mercy utóérzésért felelősek leginkább. A Psychopath-t pedig azért kedvelem, mert az egész egy tébolyodott katarzisa, amely után nyugalomra lelünk.

Nem gondoltam volna, hogy a Strange Mercy-t túl lehet szárnyalni, de kijelentem, hogy bizonyos értelemben ez megtörtént. Nem tudom, hogy klasszikussá fog e érni, de ez az album inkább fogyaszthatóbb és ezáltal sokkal többet hallgatható, azon túl pedig az arányok mesterien be lettek állítva: egy kicsit komikus is, egy kicsit depis is, pont mint egy "őrült nő".

8/10

The Weight of Elephants trailer

Miraklet trailer

Simon Staho (Daisy Diamond, Jelenetek két házasságból) új filmje. Végre régi kedvencemet Ulrich Thomsen-t újra láthatom. Sonja Richter pedig eléggé belehúzott mostanság, a Nyomtalanul-ból egyenesen magával hozta ide Peter Plaugborg-ot (Submarino) is. Felcsigázott na!

Hotell

Meg kell mondjam őszintén antiOscar lázban égek, úgyhogy végre ismét volt egy jó indok, hogy a legújabb skandináv termésekből csemegézzek. Ezúttal a tavalyi Tiff-en feltűnt Lisa Langseth Hotell (2013) című filmjét választottam. A svéd filmekkel kapcsolatban mindig bizonytalan vagyok, mert középszerűt szinte sohasem készítenek. Ebből adódóan vagy nagyszerű filmélmény, vagy felejthető kimenete van a dolognak. Langseth első filmjével a Tisztával (Pure, 2009) nem teljesen győzött meg, hiszen Alicia Vikander felejthetetlen alakításán túl csak arra lehetett következtetni, hogy a női lélek működése érdekli (ez sok iró-rendezőt foglalkoztat), azon belül is az alkalmazkodó készség határait feszegette, helye-közel egyedies eszközökkel (zene mint idill). A kérdés az, mi az útja a rendezőnek?

Megérző készségem most sem hagyott cserben, mert a Hotell is a női lélek megfejtésének a filmje. Valószínű, hogy évek óta foglalkoztatja a rendezőt ez a téma. A félelmetes pedig az, hogy ismét az idillből, a lélek kis elzárt szobácskáján keresztül közelíti meg a dolgokat. Azonban itt az idill nem a zene, amely az ép személyiség határain belül nyújt orvosságot a neurózisnak. Itt az idill a trauma utáni hárítás állapota, amely ugyan megpróbál meg nem történtté tenni, de nincs benne az a pillanatnyi feloldódás amely a zenében a Tiszta esetében megvolt. Erika (Alicia Vikander) hárításán keresztül értelmezzük az eseményeket, amely nem egyszerű feladat, mert az ő torzított valósága megérthető, de csak számára érthető. Langseth kitűnően alkalmazza a kivetítés vagy tükör funkció eszközét, amelyen keresztül egyre közelebb kerülünk Erika személyiségéhez, egyre jobban érthetővé válnak viselkedésének mozgató rugói. A tükör funkció az önsegítő csoport által jelenik meg, ahol mindenkinek megvannak a maga problémái, és ezeken az egyéni problémákon keresztül jutunk előrébb, megannyi mulatságos coming out-okon keresztül, még viccesebb problémakezelési módozatokig. Szerencsére maga a film nem teljesen akarja komolyan venni magát, hiszen maga az alaptörténet is rendhagyó: az önsegítő csoport ott hagyja terapeutáját és a maga kezébe veszi a dolgokat. Bizonyára sokan elgondolkodtunk már azon, hogy milyen lenne holnaptól más valakinek lenni. Ki lépnénk fizikai és társadalmi környezetünkből, megszabadulnánk minden kötelezettségünktől, szerepünktől. Erika ezt úgy fogalmazza meg, hogy egy hotelben teljesen más emberré tudunk válni, más emberként ébredünk fel másnap, hiszen az a valóság, amelyet mi közlünk ott magunkról, minden mást a hotel falain kívül hagyunk. A női lélek hotelje itt tehát az idill, ide vonul vissza a csoport, minden éjjel egy másik hotelba. Mindeközben azonban ott nyomaszt minket Erika tragédiája. Egy kicsit hasonló ez az Idióták alapszituációjára, de ott a főhősnő tragédiáját csak a végén tudjuk meg. Jelen esetben azonban a film elején megtörténik a baj, nyilván ezért küldi Oskar a férjet alakító Simon J. Berger (Call Girl, 2012) feleségét a csoportba. Hiába történnek az abszurdabbnál abszurdabb események mégsem tudunk az egészen felszabadultan kacagni, mert nyomaszt minket a valódi valóság. Aztán szerencsére megtörténik az acting out, kitörnek az érzelmek, nyitott könyvé válik Erika is a többiek számára, ekkorra már szükség van erre a katarzisra. Abszurditásban csúcs a film, hiszen az egyéni problémák lassan mindenkinél megoldódnak és csak várjuk, hogy Erika is révbe érjen.....

Ezt a filmet mindenképpen beépíteném a terapeuták képzésébe, a csoportdinamikai modellezés mintapéldánya, amelybe bele van csempészve a szakma felé a fricska (abszurd problémamegoldások).

Alicia Vikander ismét hitelesen adta vissza a poszttraumás neurózist megélő nő szerepét. Fiatal kora ellenére nem érzek semmiféle modorosságot játékában, elképesztően természetes, született őstehetség. Kezd a legújabb kedvencemmé válni. A Rikard-ot alakító David Dencik (A tetovált lány, 2009) ismét csak azt bizonyította, hogy egyszerűen nincs olyan szerep, amelyet ne tudna hitelesen, mesterien vissza adni. Dencik-et egyébként már egy jó pár éve nyomon követem, az egyik kedvencem, és azt tisztelem benne, hogy ezidáig nem amerikanizálódott, ellentétben az ő korabeli skandináv férfi színészek többségével.

A Hotell tehát hasonló elődjéhez a Tisztához, de ez a rendező érdeklődési köréből fakad. Egyértelműen meggyőzőbb és erősebb alkotás ez, ahol nem csupán csak sodródtunk az események által, hanem közben értelmeztünk, emésztettünk és végig szorongtunk, miközben keserédesen mosolyogtunk.

7/10

Future Islands - A Dream of You and Me video

You're Next

Sokszor elgondolkozom azon miért is jó nekem a horror? Nagyjából tisztában vagyok vele, csak nem gyilkolászhatom le a klienseimet, szóval arra gyanakszom ez egyfajta passzív-agresszió nálam, amely időszakosan kíván valamilyen levezetést. A recept azonban nem ilyen egyszerű, mert igénylem a furfangot a történetben és amennyiben sablont kapok, még rosszabb a helyzet mint előtte: rögtön ölök! Ezért is bánok óvatosan az újdonságokkal, ugyanis valljuk be igen ritka mostanra az eredeti értéket hordozó alkotás. Az már csak személyes passzió, hogy jómagam inkább az európai, azon belül is leginkább a francia horrorokban látok "másságot".

Jelen esetben ebből a nézőpontból az Ils-el tudok párhuzamot vonni, hiszen az alapvetés hasonló: egy családra rátámadnak a saját nyaralójukban ismeretlenek. Persze egyéb home invasion filmet is lehetne említeni, de az Ils-hez hasonlóan itt is érdekesen alakulnak az események. Nem is tudom, tulajdonképpen maga a fordulat nem nagy szám, de teljesen megváltoztatja az események láncolatát (persze a gyilkolászások maradnak), azonban az indítékok tükrében az egész komikussá válik. Ettől függetlenül ötletes a fordulat, mert csak kapkodjuk a fejünket mi is történik, mert igencsak gyorsan történik minden, nincs idő szusszanásra. Azon már fel sem húzom magam, hogy szinte az összes horror klisé felsorakozik a filmben, de legalább támpontot adnak, nem ugrik ki a szívünk a helyéről. Egy kicsit úgy érzem nagyobb feneket kerítettek ennek mint ami, de még így is jobban működik mint bármelyik az utóbbi két év amerikai mezőnyéből. Klisével ugyan tele van, de van benne még pont annyi furfang amely nem riasztja el az amcsi átlagkatonát, és ami miatt a hozzám hasonló európai álsznobnak élvezhetővé válik. Furcsa viszony ez, mert tulajdonképpen tettszett és jól szórakoztam rajta (végül is egy jó horrornak ez a célja), ugyanakkor tisztában vagyok a film korlátaival is, amely azonban ront az élményen. Egye fene ennyi:

6,5/10

Forest Swords - The Weight of Gold video

Phantogram - Voices

Egy kicsit bajban van az, aki a Phantogram zenéjét kategorizálni akarja. Nem is azért mert ez a zenei egyveleg annyira egyedien szólna, hanem azért mert a hozzávalók közötti hangsúlyosság gyakran egy egységen belül is változik. Ugyanakkor általánosságban elmondható, hogy a duó két arculatot testesít meg. Josh Cartel felel a gitárszólókért, a ritmusszekcióért, Sarah Barthel pedig a billentyű bűvész. Ettől még nem nagyon különülnének el az átlagtól, hiszen számos zenében fúzionál a rock a szinti pop-pal. Ahogy azonban a hip-hop felől - bár inkább a nevén nevezve a trip-hop felől - közelítik meg a hangzást, és vegyítenek bele egy jó adag kommerszitást, az mindenféleképpen egyedülállóvá teszi a zenéjüket. 

Eredetileg Charlie Everywhere néven kezdték, majd amikor a BBE-hez csatlakoztak akkor változtatták nevüket Phantogram-ra. Számos EP-t jelentettek meg 2009-től (Phantogram, Running from the Cops, Nightlife), és még ugyanabban az évben megjelent első nagylemezük Eyelid Movies címmel, amely hatalmas kritikai sikereket ért el.

Idén jelentették meg második LP-jüket a Republic Records-nál, amely a Voices címet viseli. A lemezen folytatják a hagyományt: többnyire trip-hop felől közelítő ritmusszekció, amelyre ráfűzik a rock-os, szinti pop-os elemeket. Jogosan tehető fel a kérdés, merre is tart a zenekar útja? A Voices-t hallgatva erre a kérdésre nehezen lehet válaszolni, hiszen ez inkább egy olyan lemez, ahol a banda azt csinálja amihez a legjobban ért. Kétségkívül túl sok újdonsággal nem találkozik az ember, az egész úgy szól ahogy megszokhattuk, talán sem a zenekar, sem mi hallgatók nem fürdőztünk eleget ebben a hangzásvilágban.

A hangzásvilág egyedisége véleményem szerint az egyszerűségben keresendő. A zenekar egyik munkájában sem bonyolította túl a dolgokat, végeredményben ezt akárhogyan is nézzük pop zene, legyünk stílusosak talán nevezhetjük ezt indie pop-nak is akár. Amilyen természetességgel és egyszerűséggel szólalnak meg ezek a dalok, mindenfajta művészieskedés nélkül, talán ezért válnak szerethetővé, talán ezért hat elementárisan ez a zene. Ez tulajdonképpen a pop célja, hogy beégjen már az első hallgatásra az ember agyszövevényeibe és ne engedje el azt. Az, hogy ehhez adnak egy plusz "street" feelinget, az pedig csak hab a tortán, de ettől még igazi jó pop zene marad. A Voices esetében ez a fajta egyszerűség-természetesség talán már sok is, hiszen végletesen leegyszerűsítették a sémákat, nincs meg már az a játékosság amely jólesően lepett meg minket akár az Eyelid Movies-on, vagy a Nightlife EP-n. Tény minden hozzávaló rendelkezésre áll, de koncentráltan, a rakoncátlan elemeket kivonva. Ennek az az eredménye, hogy pop-osabb dalok születtek, kiszámíthatóbbak lettek ezek  felvételek. Persze igazi "eargazmus" még mindig a zakatoló ritmus és az erotikus vokál és méltányolandó az a szándék is, hogy minél rádióbarátabb dalokat akartak írni. Nos hát ez sikerült, elindult a befogadhatóbb irányba történő elmozdulás és az album működik egységes egészként. A hossza a negyven akárhány perces ideális tartományban mozog, és ugyan nem teljesen egyenletes a színvonal, mégis pozitív élményt hagy az emberben. A Nothing but Trouble-Black Out Days-Fall in Love blokk igazi energia bomba az elején dögös ritmusokkal, találó dallamokkal, lúdbőröztető gitárjátékkal. Az album közepén azonban eluralkodik a giccs, amolyan hatástalan álpátosz formájában, amely felesleges megtorpanást idéz elő. A "street feeling" egyértelműen a Howling at the Moon-ban csúcsosodik ki, míg a Bill Murray igazi kirándulást ígér a dream pop földjére. Számomra a Cartel által énekelt I Don't Blame You és a záró My Only Friend a legkiemelkedőbb dal a lemezen. Az előbbi azért mert a leglúdbőröztetőbb refrénnel rendelkezik és pszichedelliába torkollik, az utóbbi pedig azért mert balladának indul és a dögös ritmus által teljesen új arcot kap a végére.

Elismerem megtorpanásnak is lehet értékelni ezt az albumot, hiszen nincs olyan lehengerlő mint elődje volt. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy amit itt hallunk az még mindig egy profin összerakott produkció amelynek lelke is van. Igazság szerint jó ez, de legközelebb ennél már jóval több kell.

7/10