St. Vincent - St. Vincent

Ha szét akarunk nézni a dalszerző-énekesnők háza táján akkor manapság igen nehéz helyzetben vagyunk. Eszméletlen dömping van ugyanis, és igen nehéz ez a helyzet a számukra is mivel nehéz kitűnni ebből a mezőnyből. Sok ugyanis a jó, vagy mondjuk átlagosan jó, és rettentő kevés a személyiségből adódó egyediség, amely a kilencvenes években olyannyira jellemző volt a mezőnyre. Az is igaz, hogy akkoriban mondjuk jóval kevesebben voltak.

St. Vincent mindenképpen korunk dalszerző mezőnyéből egy igen kitűnő jelenség, benne érzek is egyfajta "őrült nő" kisugárzást. Ezt a típust én mindig is nagyon kedveltem, mert azt vallom, hogy bizonyos fokú kattanás és elborultság kell egy igazi ütős produktum létrejöttéhez. Persze az ember legnagyobb érzelmi és lelki viharait általában a huszas-harmincas éveiben éli meg. Ekkor születnek a dalszerző-énekesnők legjobb dalai és az ember csak "reménykedik", hogy negyven évesen is útkereső marad kedvence. No de egyszer mindenki balance-ba kerül, éppen ezért érdemes kísérletezgetni a "fiatalsággal", akik még fényévekre vannak ettől.

Annie Clark 2007-ben jelentette meg első nagylemezét Marry Me címmel. Már ekkor kiderült, hogy multiinstrumentalista dalszerzővel állunk szemben, noha dalai leginkább a rock zene felől kacsingattak. A 2009-ben megjelenő Actor mintha egy picivel kevesebbet állt volna rivaldafényben, de egy cseppet sem okozott csalódást, hiszen hangulatok és hangzások kitűnő elegyével szolgált, ahol a patetikus ének és a durva dalszövegek igazi kontrasztot alkottak. 2011-ben kijött a zseniális Strange Mercy, amelyet meg merek kockáztatni, hogy klasszikusként lehet megemlíteni. Ezen az albumon a keserédes melankólia keveredett a kitörő őrülettel. Zeneileg ez az album volt a legeklektikusabb, ahol az elektronika már igen előkelő szerepet töltött be.

Idei albuma egyszerűen a St. Vincent nevet kapta, vagy akár cím nélkülinek is nevezhetnénk. Felemás érzések kavarogtak bennem az első hallgatás után. Ez abból fakad, hogy hajlamos vagyok mindig az újdonságot vizslatni először. Úgy tűnik ugyanis, hogy zeneileg nincs sok változás, illetve itt is előkerül az emelkedett hangulat-trágár szöveg kombo. A Strange Mercy-n megkezdett hangzásvilág kerül elő újra: elektronika, melankólia, zúzós őrület. Ez ebben a formában azonban mégsem igaz teljesen. Ahogy az emberben érik az anyag, annyira válik világossá előtte ennek az albumnak is az egyedi íze. Amilyen utat a Strange Mercy megkezdett, azt az utat teljesítette ki, illetve tökéletesítette az énekesnő. Mostanra már az is elmondható, hogy ez vált a legösszetettebb és legsokszínűbb albumává. Az őrület megnyilvánul az ütemek zaklatottságában, a torzított basszusgitárszólók előtérbe nyomásával és a hátborzongató disszonáns hajlítások által. A disszonancia uralja a lemezt, amely miatt kezdetben nagyon nehezen adja meg magát. A legkatartikusabb pillanatok mégis azok, amikor a disszonáns hangzásból harmónia nő ki, valahogy olyan ez, hogy mégis van kiút, mégis ad reményt ebben a literális és muzikális káoszban. A Rattlesnake gondolati világa már egyébként is egyfajta posztapokaliptikus kontextust feltételez, és ez a keret tulajdonképpen végig megmarad. Talán azért működik jól a lemez, mert ez az egész nem ül rá az emberre, nem fojtogatja. Bár Annie szerint ez egy extrovertált album, én mégis azt mondom, hogy én nem nevezném az egyéniséget érő benyomások dalba konvertálását extroverziónak, nevezzük ezt ha úgy tettszik inkább expresszionistának. Ez a jelző inkább találó az anyagra, hiszen a sorssal, vagy inkább a jelennel szemben megfogalmazott elégedetlenség üvölt a lemezről. Ezt mégsem profánul kapjuk az arcunkba, hanem mindent lefestő zenei hangzásvilág és kifejező dalszövegek formájában. A remény pedig ott van, éppen ezért nem érzem ezt egy befordulós lemeznek. Az album zeneileg változatos, egy időre sem hagy minket unatkozni. A hangszerelés igen sokszínű, rengeteg hatás érződik: progresszív rock, blues, jazz, hip-hop, elektronika. Az egész talán úgy írható le leginkább, mintha Kate Bush találkozna PJ Harvey-val. Azonban ezek a hatások nem direktek, teljesen egy egyedi ízvilágon keresztül szűrődnek át, és én ezért tartom őt napjaink meghatározó dalszerző-énekesnőjének. Az első másodpercből le lehet vágni, hogy igen ő St. Vincent. Nehéz még egy előadót keresni manapság, ahol ugyanez elmondható. A lemez teljesen egyenletes színvonalú, nincsen töltelék, minden dalban megtalálható a "művészeti funkció". Egyedül a kezdő Rattlesnake-kel gyűlt meg a bajom, nehezen került a komfortzónámba. A Bring Me Your Loves számomra a csúcspont, ahol a disszonáns őrület eufóriába torkollik. A Prince Johnny és az I Prefer Your Love igazi melankólikus balladák, amelyek a Strange Mercy utóérzésért felelősek leginkább. A Psychopath-t pedig azért kedvelem, mert az egész egy tébolyodott katarzisa, amely után nyugalomra lelünk.

Nem gondoltam volna, hogy a Strange Mercy-t túl lehet szárnyalni, de kijelentem, hogy bizonyos értelemben ez megtörtént. Nem tudom, hogy klasszikussá fog e érni, de ez az album inkább fogyaszthatóbb és ezáltal sokkal többet hallgatható, azon túl pedig az arányok mesterien be lettek állítva: egy kicsit komikus is, egy kicsit depis is, pont mint egy "őrült nő".

8/10