Phantogram - Voices

Egy kicsit bajban van az, aki a Phantogram zenéjét kategorizálni akarja. Nem is azért mert ez a zenei egyveleg annyira egyedien szólna, hanem azért mert a hozzávalók közötti hangsúlyosság gyakran egy egységen belül is változik. Ugyanakkor általánosságban elmondható, hogy a duó két arculatot testesít meg. Josh Cartel felel a gitárszólókért, a ritmusszekcióért, Sarah Barthel pedig a billentyű bűvész. Ettől még nem nagyon különülnének el az átlagtól, hiszen számos zenében fúzionál a rock a szinti pop-pal. Ahogy azonban a hip-hop felől - bár inkább a nevén nevezve a trip-hop felől - közelítik meg a hangzást, és vegyítenek bele egy jó adag kommerszitást, az mindenféleképpen egyedülállóvá teszi a zenéjüket. 

Eredetileg Charlie Everywhere néven kezdték, majd amikor a BBE-hez csatlakoztak akkor változtatták nevüket Phantogram-ra. Számos EP-t jelentettek meg 2009-től (Phantogram, Running from the Cops, Nightlife), és még ugyanabban az évben megjelent első nagylemezük Eyelid Movies címmel, amely hatalmas kritikai sikereket ért el.

Idén jelentették meg második LP-jüket a Republic Records-nál, amely a Voices címet viseli. A lemezen folytatják a hagyományt: többnyire trip-hop felől közelítő ritmusszekció, amelyre ráfűzik a rock-os, szinti pop-os elemeket. Jogosan tehető fel a kérdés, merre is tart a zenekar útja? A Voices-t hallgatva erre a kérdésre nehezen lehet válaszolni, hiszen ez inkább egy olyan lemez, ahol a banda azt csinálja amihez a legjobban ért. Kétségkívül túl sok újdonsággal nem találkozik az ember, az egész úgy szól ahogy megszokhattuk, talán sem a zenekar, sem mi hallgatók nem fürdőztünk eleget ebben a hangzásvilágban.

A hangzásvilág egyedisége véleményem szerint az egyszerűségben keresendő. A zenekar egyik munkájában sem bonyolította túl a dolgokat, végeredményben ezt akárhogyan is nézzük pop zene, legyünk stílusosak talán nevezhetjük ezt indie pop-nak is akár. Amilyen természetességgel és egyszerűséggel szólalnak meg ezek a dalok, mindenfajta művészieskedés nélkül, talán ezért válnak szerethetővé, talán ezért hat elementárisan ez a zene. Ez tulajdonképpen a pop célja, hogy beégjen már az első hallgatásra az ember agyszövevényeibe és ne engedje el azt. Az, hogy ehhez adnak egy plusz "street" feelinget, az pedig csak hab a tortán, de ettől még igazi jó pop zene marad. A Voices esetében ez a fajta egyszerűség-természetesség talán már sok is, hiszen végletesen leegyszerűsítették a sémákat, nincs meg már az a játékosság amely jólesően lepett meg minket akár az Eyelid Movies-on, vagy a Nightlife EP-n. Tény minden hozzávaló rendelkezésre áll, de koncentráltan, a rakoncátlan elemeket kivonva. Ennek az az eredménye, hogy pop-osabb dalok születtek, kiszámíthatóbbak lettek ezek  felvételek. Persze igazi "eargazmus" még mindig a zakatoló ritmus és az erotikus vokál és méltányolandó az a szándék is, hogy minél rádióbarátabb dalokat akartak írni. Nos hát ez sikerült, elindult a befogadhatóbb irányba történő elmozdulás és az album működik egységes egészként. A hossza a negyven akárhány perces ideális tartományban mozog, és ugyan nem teljesen egyenletes a színvonal, mégis pozitív élményt hagy az emberben. A Nothing but Trouble-Black Out Days-Fall in Love blokk igazi energia bomba az elején dögös ritmusokkal, találó dallamokkal, lúdbőröztető gitárjátékkal. Az album közepén azonban eluralkodik a giccs, amolyan hatástalan álpátosz formájában, amely felesleges megtorpanást idéz elő. A "street feeling" egyértelműen a Howling at the Moon-ban csúcsosodik ki, míg a Bill Murray igazi kirándulást ígér a dream pop földjére. Számomra a Cartel által énekelt I Don't Blame You és a záró My Only Friend a legkiemelkedőbb dal a lemezen. Az előbbi azért mert a leglúdbőröztetőbb refrénnel rendelkezik és pszichedelliába torkollik, az utóbbi pedig azért mert balladának indul és a dögös ritmus által teljesen új arcot kap a végére.

Elismerem megtorpanásnak is lehet értékelni ezt az albumot, hiszen nincs olyan lehengerlő mint elődje volt. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy amit itt hallunk az még mindig egy profin összerakott produkció amelynek lelke is van. Igazság szerint jó ez, de legközelebb ennél már jóval több kell.

7/10