Best Albums 2025

  

1.Anna Von Hausswolff - Iconoclasts

Az év űberbrutál albuma, Anna eddigi legjobb lemeze és nem mellesleg az évtized eddigi legjobb lemeze és egyébként is áááá! 

  

2.  Florence + The Machine - Everybody Scream

  

3.  Heartworms - Glutton for Punishment

 

 4. Kali Uchis - Sincerely,

  

 5. FKA twigs – Eusexua

 

 

 6. Mogwai - The Bad Fire

  

 7. Saya Gray – Saya

  

 8. Swans – Birthing

  

 9. Addison Rae – Addison

  

 10. Ethel Cain - Willoughby Tucker, I'll Always Love You

Florence + The Machine - Sympathy Magic video

 

For All Mankind

 

 

Nagy függője lettem ennek. Asszem a Battlestar Galactica óta nem láttam ilyen szintű történetmesélést. A politikai és társadalmi komplexitása a sorozatnak pazar, mindemellett a látvány sem rossz. Az évadok időugrásai zseniálisak, jó látni ki hogyan vénűl, mi lesz belőle. Ez az alternatív történelem nagyon megtetszett. Mindemellett a zeneválasztások az évadok végi időugrásokkal felteszik az í-re a pontot (Tears for Fears a 80-as éveknél, Nirvana a 90-es éveknél, Radiohead a 2000-es éveknél és M83 a 2010-es éveknél). Már tűkön ülök, hogyan alakulnak majd az 5. évad eseményei.

Alapítvány/Foundation (s3)

 

Azért az Apple a sci-fi show-k terén nagyon ért az évadzáró cliffhanger-ekhez.  Az utolsó néhány percben nem hittem a szememnek, fasza lúdbőr volt az egész. Végig megvezettek, semmi nem volt kiszámítható. Nagyon profi a forgatókönyv, semmi sem erőltetett, még a látvány is pazar, így kell ezt csinálni. Szerencsére berendelték a 4. évadot. Bár ezek után 2 évet várni!!? Nem baj addig jön egy kis Silo, vagy Dark Matter is.

 Igazán még mindig nem tudom, hogyan állok vele. Nem mondanám ízlésembe találónak, valahogy valóban másmilyen mint a filmek. Az egész koncepció, megvalósítás vírd. Ugyanakkor kétség kívül eredeti, de nem tudom.....

The Last Viking trailer

 

 

Ebben a gárdában nem igazán csalódtam még. Egy kis dán abszurd humor most tényleg rám fog már férni.

yeule - Evangelic Girl is a Gun video

 

Kali Uchis - Sunshine & Rain...video

 

Addison Rae - High Fashion video

 

 

Anna von Hausswolff - The Whole Woman (ft. Iggy Pop) & Stardust video

 

 

 A csodálatos Dead Magic után nem is gondoltam, hogy valaha is kapunk egy hagyományos albumot ismét Hauswolff kisasszonytól. Ezeket meghallgatva ez is jó kis borulás lesz, de mintha ezúttal könnyedebb megszólalást tapasztalnék. Lehet ez lesz a "pop album" :) . Minden esetre irtó biztató.

Alison Goldfrapp - Find Xanadu (Röyksopp Remix)

 

 Hogy ez mekkora! Ezt a kis középszerű dalt teljesen brutál Röyksopp-osra kreálták.

Gondolatok egy Tycho koncertről

Szóval, volt egyszer 11 évvel ezelőtt az A38-on egy Tycho koncert, ahol az Awake album lemezbemutatója történt meg. Ott lőttünk egy szelfit is ezzel a tipikus amerikai fizimiskájú ipsével, Tibivel, Erivel, Briguval és jómagammal. Ha megölnek sem tudom, hova tökítettem a képet (anno asszem a tumblr-re töltöttem fel, de a fiókomat töröltem), pedig beraktam volna ide, mivel idén sajna nem futotta ilyen szelfikre (ha megtalálom, ígérem feltöltöm). Ellenben hála "mesteri" operatőri munkámnak rá vettem magam, hogy azért valami snittet örökítsek meg a 2025.03.18-án a Dürer Kertben zajló koncertről. Az Infinite Health (2024) album dalai, valamint régebbi dalok is helyet kaptak a repertoárban. Azt kell mondjam nem kopott meg a fény, még mindig transzba ejtő dallamokkal és ritmusképletekkel manipulál, hol akusztikusabban, hol elektronikusabban. Az említett tavalyi album egyébként szerintem egy tipikus back to the roots album volt. A közönség idén is jól rezonált Tycho zenéjére, nem éreztem nosztalgikusnak a légkört annak ellenére, hogy az egész jelenség egyik alappillére a nosztalgia, vagyis inkább a nosztalgikus futurizmus. Ezt mindenképpen erénynek tekintem, mert ez az ember képes azt elérni, hogy ennyi év után sem azért mennek el a koncertre a rajongói, hogy a korábbi zenéire nosztalgiázzanak, hanem azért, mert az összetevőkből mindig tud egy olyan keverést összeállítani, amelyben ott van még mindig az újdonság faktor az említett örök nosztalgikus futurizmussal. Minket teljesen feltöltött ez a közel 2 óra és megállapítottuk, hogy több ilyen "végre élünk" pillanat kellene a "Különválaszott" hétköznapjainkba.

 

Jenny Hval - To be a rose

 

 

Saya Gray - Lie Down video

 

Doves - A Drop In The Ocean video

 

Lótolvajok / Ut og stjæle hester (Hans Petter Moland, 2019)

 

Nehéz rosszat írni erről a filmről, mert valahol értem a létjogosultságát, ésszel felfogható a téma jelentősége és viszonylag korrekt a bemutatása is. No, de jót is nehéz írni róla, mert valahol a játékidő egyharmadában elveszíti a fókuszt és teljes sebességgel száguld a közhelyes irányába. Hiába értem a sok tragédiát és annak következményeit, egyszerűen képtelen vagyok átérezni. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy miért van ez? Vagy, még jobb kérdés: direkt szándékkal van ez (mármint a készítők részéről)? Hans Petter Moland neve ismerősen csenghet, olyan filmekért felelős, mint Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten) (2014) vagy a Palackposta (Flaskepost Fra P) (2016) és ami közös ezekben, hogy tartalmasan szórakoztató filmek. Az életmű ennél korábbi alkotásaiban tehát megvolt az egyensúly. A Lótolvajok esetében ez már kevésbé mondható el. A könyvfeldolgozás rizikós ebből a szempontból, és úgy érzem sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Azzal, hogy inkább a tartalom felé billent a mérleg nyelve, önmagában nem is lenne baj, viszont az az érzésem, hogy ebben nem mozog az alkotó igazán komfortosan, szinte stílusidegen tőle. Leginkább a művészieskedő jelző, amely beugrik elsőre. Sokszor használ pl. olyan eszközöket, amelynek semmi funkciója nincsen, azon túl, hogy esztétikai élményt nyújt, nem ismerjük meg jobban a szereplő jellemét, nem készít elő fontos eseményt stb. Egyébként a fényképezés, az operatőri munka zseniális, a mérsékelt övi erdő minden bájával, de sajnos nem ellensúlyozza a hibákat. Túl sok a jelentőségteljesnek beállított pillanat, érzelmileg egyik szitációból nem lehet könnyen áthangolódni a másik szituációba. Ez így gyorsan egymásutánjában, igazi érzelmi kötődés nélkül pedig már-már önmaga paródiájává kezd válni. Ráadásul ehhez képest a játékidőt indokolatlanul hosszúnak találtam. Stellan Skarsgård játéka végül is ellensúlyoz egy picit, de a jellemének szempontjából a fiatalkori énjén van a hangsúly, így nem mindig ő van a képernyőn. Az apa és fia kapcsolat alakulása, a családi minták átörökítése, a hibák belátása mind olyan téma, amely ordított volna a katarzisért, és a film ezt a ziccert kihagyta. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam a filmen megnézése után, ami annak a jele, hogy mégis volt valami kémia vele. Talán rossz időben, rossz hangulatomban talált meg.

 

6/10

Mogwai - The Bad Fire

 

Voltaképpen én nagyon jól elvagyok régi kedvenceimmel.......Ez nyilván nem teljes mértékben igaz, hiszen az igazat megvallva a legtöbbjükkel x év távlatában már nem igazán tudok mit kezdeni. Na, a Mogwai nem ilyen. Ahogy idősödnek, egyre jobbak a lemezeik, vagy legalább is tartják a minőséget. A The Bad Fire-el is ez a helyzet. Pöpecül össze van rakva, vagány a hangzása, a lemeznek van egy íve, változatos, mégis koherens. Ott van az ismerős Mogwai hangzás és emellett van némi kísérletezés. Nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább nüanszokra, egy szokatlan hangszerre a kiállásban vagy váratlan váltásra, esetleg meglepően szokatlanul egyszerű dalszerkezetre. Emellett pedig ott vannak a régi bevált dolgok is, mint az építkező dalszerkezet nagy ívű kiteljesedésekkel, extázissal. Amióta beengedték a hangzásvilágukba a könnyedebb hangzást, azóta még új, fiatalabb közönséget is nyertek maguknak. Ehhez mondjuk a Kin (2018) filmzenelemez jócskán be is segített. Akkor jöjjön a "de" bekezdés. Amit írtam tartom, nem válik unalmassá idővel sem a zenéjük. Ugyanakkor izgalmasabb lenne, ha albumnyi új ötletet kapnánk, szemben azzal, hogy ötletmorzsák vannak egy viszonylag komfortos keretben. A régi rajongók egy része már így is fanyalog, szerintem megérné a rizikót. Már a szintén erős 2021-es As the Love Continues hallgatása alatt is ezen morfondíroztam. Egyébként meg nem is értem magam, hiszen addig amíg ilyen "poklot" teremtenek, amíg képes vagyok elbőgni magam az érzelmekkel felduzzasztott kiteljesedéseken, tulajdonképpen nem igazán érdekel, hogy még mit és hogyan csiszolhatnának. A The Bad Fire posztrock-ja leginkább a shoegaze és a space-rock felől közelít, de megjelenik itt még egy jelentős dream pop hatás is. A záró Fact Boy ambient-je, pedig egyenesen a Sigur Rós Valtari időszakát idézi meg. A lassan negyedik évtizedes recept egy-két új összetevővel tehát még mindig jól működik. Remélem még jó pár album kiadására való érdekes ötlet van a tarsolyukban.

7,5/10

Maribou State - II Remember

 

Ash trailer

 

 

Szentég! Ez meg mi lesz? Jó kis lovecrafti kozmikus horrornak néz ki. Flying Lotus új oldala elég érdekesnek ígérkezik.

Ela Minus - UPWARDS video

 

Norvég álom (Norwegian Dream, 2023)

 

Adott egy Norvégiában felnőtt és Lengyelországban tanult rendező, Leiv Igor Devold, és az ő víziója arról, hogy a lengyel vendégmunkások hogyan is látják Norvégiát. Hát nem izgalmas kiindulás? És akkor még nem is mondtam, hogy egyébként ez egy coming of age keretbe helyezett coming out story. Hatalmas potenciál van az alapkoncepcióban, rengeteg mindenről próbál mesélni, de sajnos amilyen érdekes a koncepció, olyannyira nincs hagyva, hogy a dolgok kibontakozzanak. Egyoldalú a karakterfejlődés, keveset tudunk meg a többi szereplőről, mi hajtja őket, miért viselkednek úgy, ahogy. Ennek ellenére fenntartja a kíváncsiságot. Kelet Európaiként sok minden megérintett a filmben, mert a bemutatott dolgoknak kegyetlen aktualitása van. Teljesen átérezhető a létbizonytalanságból kiutat kereső vendégmunkások élethelyzete. Menekülésük egy olyan országból, ahol mindig a számlák kifizetésén kell szorongani, ahol az emberek nem mernek magukért kiállni, mert annak a kevésnek az elvesztése is komoly gondokat okozhat. Ráadásul ezt a rendszer ki is használja. Hát ugye, hogy ez ennél nem is lehetne aktuálisabb? Hab a tortán, hogy Norvégiában sincs ez másképpen, az utolsó bőrt is lenyúzzák a munkásokról, aki felszólal, az mehet is, vissza a semmibe. Ebben a nyomasztó világban szembesül Robert (Hubert Miłkowski) azzal, hogy valami nem stimmel vele és találkozik egy különc fiúval, Ivar-ral (Karl Bekele Steinland), aki nem mellesleg a vállalat ügyvezetőjének a fia, és aki szabadidejében drag karaokikat csinál. Lassan bontakozik köztük ki a dolog, megnehezíti ezt Robert homofóbia miatt korábban Lengyelországban elszenvedett traumája. Robert-et tehát úgy ahogy sikerül megismerni, de sajnos Ivar-ra kevés fókusz jut. Pedig izgalmas lett volna megtudni, miért is alakult élete úgy, ahogy, miért szeret drag-eskedni, mi motiválja, hogy belépjen a sztrájkba, miért olyan édesapjával a kapcsolata. Ugyancsak felszínes Robert anyjának a története, kettejük közötti dinamikájának megismerése is rengeteg potenciált tartogatott volna még. Vagy akár a munkásközösség viszonyulásának alakulása a párral kapcsolatban, erről sem nagyon tudtunk meg többet. Jobb forgatókönyv, és plusz húsz perc játékidő ami emlékezetessé tette volna ezt a filmet. Ahogy a végét elvágták, az is ezt erősíti meg leginkább. Mégis innen keletről életszagúnak érzem, ezért dilemmázok a végeredményen. Összegezve ez a film sokat akart, de keveset mondott egy viszonylag jó szájíz utóérzéssel.

6,5/10

FKA twigs - EUSEXUA

 

Na jó! A kezdeti fanyalgás és ellenérzés után csak megadtam magam az EUSEXUA jelenségnek. Twigs irányváltásával kapcsolatban azért még mindig vannak kétségeim. Valamiért beleszerettem a kislányba, de nem vagyok meggyőződve, hogy azokba a jegyekbe, amely felé kezd kiteljesedni. Már a Caprisongs mixtape-nél kiakadtam a mainstream (tiniknek való) popdalocskákon és csak reménykedtem abban, hogy nem hivatalos lp lévén ez csak egy "izé". Nos ez az "izé" tovább él, és a jelenlegi anyagon is érződik, de szerencsére visszatranszformálódott az "art" keretei közé. Az elején a női Tricky-t láttam twigs-ben, de a 2019-es MAGDALANE-nel egy art pop mesterművet tett le az asztalra, ahol tökéletesre lettek csiszolva az egyedi jegyek (az érzékeny nőiesség kontra szókimondó dalszövegek, a kattogásokból, tört ütemekből előbújó dallamok, a fokozatosan építkező dalstruktúrák stb.). Aztán jött ez......Fortyogó, lüktető klubritmusok, hagyományos dalszerkezetek (verzé-refrén), fülledt erotika, amolyan queer életérzés, meg még K-Pop is! Akkor meg is van az idei BRAT, Dirt Femme vagy Desire, I Want to Turn Into You, csak hogy az utóbbi három évet idézzem meg. Persze jó ez (gondoltam), de pont Twigs-től és pont egy jó hangsúlyokkal megalkotott artpop tézis MAGDALANE után? A jó hír az az, hogy többszöri hallgatás és némi ülepedés szükséges ahhoz, hogy a sztereotíp hozzáállás által kihallott cukormázat levetkezze ez az album. Az EUSEXUA ugyanis korántsem tipikus queer klubhimnusz (van benne egy adag), sokkal inkább a sebzettség feloldódása egy biztonságos térben (jelen esetben party, klub szcéna) és ennek az eufóriája. Pont ez az eufória, amely ezt az albumot optimista irányba állítja. Megijedni nem kell, a melankólia még itt is megmaradt stílusjegynek, csak az arányok áthangolása történt meg. Az artpop jelen esetben inkább pop, de mesteri az átalakulás, benne van minden esszencia, tehát az art jelen van, le sem lehet tagadni. Ebben a csepp lányban leginkább azt kedvelem, hogy úgy olvasztja stílusába az őt ért hatásokat, hogy sohasem tévelyedik az utánzás mezsgyéjére. Az album pedig "fiatalkoromat" meghatározó hatásokban tobzódik. Igaz, jelen esetben sokkal direktebbek az utalások, szinte megmosolyogtatóak (első hallásra felháborítónak találtam), de sem az utánzás, sem pedig a nosztalgikus giccs felé nem indul el. Totál 90-es évek hangulata van a lemeznek, leginkább Madonna (Ray of Light korszak), William Orbit, Björk, (de még lehetne sorolni) ami beugrik elsőre. A legdirektebb utalás talán a Girl Feels Good, amely konkrétan Madonna Swim-je is lehetne. De Björk Post albuma is több helyen beugrik, van itt Hyperballad felépítésű dal (Keep it, Hold it), de nekem a 24hr Dog pl. tök Possible Maybe. Az utolsó dalnak mellékesen pedig Wanderlust (újabb Björk utalás) a címe, amelyben Twigs bebizonyítja, hogy hangban is egyre csak fejlődik. Egyébiránt ebből a szempontból brutál erős az anyag, vokálisan nagyon odatette magát (ismételten). Azon tűnődöm, hogy ha nem a 90-es években vagyok tinédzser, akkor is megfogott volna e az album, nyilván ezt nem tudhatom, illetve az is dilemma, hogy hosszú távon tetszene e ez a látszólag könnyedebb irány? Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban is kísérletezik majd, úgyhogy ezt most elkönyveltem egy jól összerakott guilty pleasure-nek.

8/10