Dűne Prófécia poster

  

Egész ígéretes így első blikkre. Remélem ez a dinamizmus és látvány megmarad a végéig.

Birodalom: Exodus (Riget: Exodus, 2022)

 

Van-e létjogosultsága annak, hogy 25 év után folytassanak egy sorozatot? Két évadnyi rémséget van e ennyi idő távlatában fokozni? Az elhunyt szereplők karaktereivel mit is lehet kezdeni? Nem, nem a Twin Peaks-ről beszélek, noha minden egyes kétség, amelyet az előbbiekben megfogalmaztam szinte szó szerint illene rá. Egyáltalán véletlen ez a párhuzam, vagy tudatos szenzáció keltés? Amikor Lars Von Trier-ék elkészítették 1994-ben, majd 1998-ban a Birodalom első két évadát, már akkor nyíltan felvállalták, hogy maga a Twin Peaks nagy hatással volt rájuk, de szerencsére a "misztikus szappanopera" jelleg volt az, amelyet Trier a saját képére formált. Mindenesetre ezt a "két évad után 25 év múlva harmadik évad" dolgot továbbra sem tudom hova tenni, legyen szarkazmus és lapozzunk. Szerencsére Trier bácsit nem kellett ezúttal sem félteni, olyan fantasztikus húzással oldotta meg a folytatás dolgot, hogy egy percig sem kellett ezzel a továbbiakban foglalkozni, magától érthetően lehetett átadni magunkat a borzongtató élménynek. Tulajdonképpen nem zajlik semmi más, minthogy a megkezdett történet végre lezárást kap, ergo itt a Lynch-i vonaltól élesen eltért, mert míg Lynch a maga harmadik évadával alkotott egy újabb agymenést, addig Trier inkább egy "rajongói" folytatást készített. Még mielőtt mindenki azt hinné, hogy ez akkor egy jól csúszó daraévad, hát akkor ki kell ábrándítsak mindenkit. Amit itt látunk az egy art mozi köntösébe (leginkább dogma film szerű) bújtatott kőkemény társadalomkritika, amely az abszurditást eszközét használja a hatás elérése érdekében. A történet misztikus jellege pedig ürügy a fentiek megmutatására. Az abszurd humor a maximumra van tekerve ezúttal is, amely egy kontrasztot képez két ellenpont között, a jó és a rossz, a világosság és a sötét, az egyén és a közösség viszonya, a valóság és képzelet (másik valóság), a tudomány és miszticizmus között. Eszméletlen gyorsasággal kapjuk szembe a gúnyt, a provokációt (nacionalizmus, woke jelenség, vallás, önirónia), ehhez persze járnak az epizódok végén Trier mesteri kommentjei, amely közel sem szájbarágást jelent ezúttal sem (igaz ehhez az arcát ebben az évadban nem adja, csak a cipőjének az orrát, amely alul kilóg a leeresztett függöny mögül). A stílusjegyek mesteri házasítása tehát a Birodalom, a kórházi dráma, a fekete komédia, a horror és a társadalmi reflexió van jelen. Ezúttal talán a horror elemek kerülnek érzéseim szerint a háttérbe, és talán pont ezért kevésbé emészthetőbb mint elődjei (a könnyen befogadhatóságtól természetesen azok is távol álltak). És hát a végső konklúzió, a befejezés is zseniális, minden értelmet nyer (természetesen "Birodalmas" befejezést kapunk, ahogy a többi évadban is), mögé látva pedig megérthetjük mi a fenét is néztünk három évadon keresztül (ismétlem a sorozatbeli események ehhez csak ürügyet szolgáltatnak). A Birodalom nagy hátránya a nehezen emészthetőség és az időbeli elnyújtás kombinációja. A szereplőgárda zseniális. Több régi szereplőt láthattunk újra karaktereikben, de az új szereplők rendkívül színesítették az évadot (Bodil Jørgensen, Mikael Persbrand, Lars Mikkelsen, Nicolas Bro, Tuva Novotny, Nikolaj Lie Kaas, Danica Curcic). Mellékszereplőként pedig láthattuk Udo Kier-t, Willem Dafoe-t, Alexander Skarsgård-ot is. Az egészben az a legjobb, ha megnézed azt érzed, hogy Trier bácsi belőled is gúny űzött.

7/10

ASH poster

 

 

Hogy mi van? Flying Lotus filmet rendez? Végül is kisfilmet már láttunk tőle. Egyenesen sci-fit? Hát, szóhoz sem jutok...

Mindenki utálja Johant (Alle hater Johan, 2022)

 

Egy újabb abszurd komédia, kevésbé tragikus tálalásban. Noha az alaptörténet mind két szegmenst magában hordozza. Johan szülei a 2. világháborúban hidak robbantásával védték meg szigetüket a megszálló csapatoktól, csak éppen egy alkalommal rossz időben tették ezt, így a kisközösség kiközösítette őket. A leszármazott sem úszta meg a kirekesztést, főleg, hogy hasonló hobbija volt mint szüleinek, mindent és mindenkit szeretett szétrobbantani. A kirekesztés igen abszurd formáival találkozhatunk a filmben, mégsem érezzük a drámai hatást, noha a történések sokszor indokolnák azt. Ehelyett az abszurditás komikumába süppedhetünk, és élvezhetnénk a komikus helyzeteket, ami nem könnyű pont azért, mert érzelmileg távol tartja a nézőt. Ehhez kellene némi dráma a szó szoros értelmében, ehhez kevés a drámai események sorozata. Fura egy érzés ez, néha tényleg együtt lehetett Johannal érezni, főleg, amikor az emléktáblán, amelyet a háborús hősöknek emeltek, nincsenek rajta szülei nevei, ugynakkor hála Pål Sverre Hagen-nek (Max Manus, 2008), aki játékával egyébként elviszi a filmet a hátán. Mégis a következő pillanatba már olyan ismételten más abszurd helyzet teremtődik, hogy egyszerűen pont idő nincs ezeket az érzelmeket megélni. Ahogy elnézem Hallvar Witzø rendező munkásságát, eddig inkább sorozatok rendezésével foglalatoskodott, és így akár összeállhat is a kép, hiszen dramaturgiailag valóban hajazott a film egy sorozatra. Másik oldalról pedig a rendező első játékfilmje ez, amelyben még keresi saját ízét. Ebből a szempontból Witzø még biztosan a keresés fázisában tart, ami nem rossz, sőt egyébként mégis van valami érthetetlen dolog, ami megfog a filmben, hiszen napokkal később is eszembe jut. Azonban az eszemmel mégis azt kell mondjam, hogy nem emelkedik ki a kortárs skandináv filmek tengeréből, ugyanakkor érdemes a szemünket ezen a néven tartani, mert ha megérkezik nála a saját recept, akkor kellemes moziélményen túl, maradandó értéket is fog tudni teremteni.

6/10