Amikor 2010-ben megjelent Kevin Parker és zenekara az Innerspeaker-el, igen csak nagyot durrantottak. A hatvanas évek pszichedeliáját megidéző korong egyszerre volt játékos, retro, újszerű és dögös. A két évvel későbbi Lonerism pedig tovább ment, bátran nyúlt a billentyűkhöz, nem szégyellte vegyíteni a nyolcvanas évekbeli hatást a hippie-junkie hatvanas évekkel. Egy bátran kísérletező, elődjénél merészebb és jóval változatosabb anyag volt. Ugyan lágyított a progresszív rock-os formulán és itt-ott már igen rádióbarát volt, mégis brutálisan vagány és dögös tudott maradni. A Lonerism 2012-ben az év albuma volt nálam. Már akkor kérdéses volt nálam, hogy ez a tipikusan eredeti hangzás meddig fejlődhet tovább, vagyis inkább merre fejlődhet tovább?
Valljuk be már a Lonerism hallgatása alatt sejthető volt, hogy elérkezünk majd arra a pontra, amikor már nem rock zenét hallunk majd tőlük, hiszen már az az album is jócskán tobzódott light-osabb összetevőkben. Ezt a megérzést pedig csak erősítette az, hogy Parker akkori párjának Melody Prochet-nek (Melody Echo Chamber) egy egész albumot írt, amely méltán nevezhető lett volna Parker pop albumának, de az Melody-é volt.
Ellenben megszületett 2015-re az új Tame Impala anyag, amelyről Parker úgy nyilatkozott, hogy Melody-val való szakítása ihlette. Hurrá szakítós lemez (gondolhattuk), aztán a Currents hallgatása közben pedig világossá válik, hogy ez nem az a tipikus szakítós lemez. Nincsenek meredek hullámvölgyek, kilátástalan mély depresszió, vagy hatalmas érzelmi kitörések. Hangulatilag elég konstans az anyag, leginkább a dalszövegek utalnak a szakítós jellegre. Ebből adódóan Parker-éknek ezidáig ez a legőszintébbre sikerült lemeze. És itt kezdődik a furcsaság! Ha innen nézzük a dolgot ezt inkább érzem én egy dalszerző-előadói albumnak, tulajdonképpen ez nem más mint Kevin Parker kvázi első (tulajdonképpen második) szóló lemeze. Ezt a perverz gondolatot pedig csak erősíti az a tény, hogy a lemez hangzása is jelentősen eltér elődeitől.
A Currents-et hallgatva egy percig nem jut eszembe a progresszív rock jelző. Parker-ék igényesen összepakolt pop albumot készítettek ezúttal. Ami a Lonerism-ön egyensúlyban volt, a Currents-en hangsúlyossá válik, azaz a sarokba dobták a gitárokat, és előszedték a billentyűket. Sokkal hangsúlyosabbá vált a nyolcvanas évek, és a hatvanas évekre jóformán már csak a Beatles féle előadásmód utal. Már a korábbi albumaik hallgatása során is párhuzamot vontam Caribou Andorrája és köztük. A Currents esetében azonban egyértelműsíthető ez a párhuzam, hiszen ugyanabból a pszichedelikus pop-ból közelít, mint anno Caribou tette. A Currents pszichedelikus maradt, de egyértelmű popzene. Nincs afelől kétségem, hogy élőben feljátszott dobokat is hallunk, de a programozott képletek igen is túlsúlyba kerültek. A kísérletezés azonban itt nem áll meg. Érdekes azt hallani, hogy erre a zenére még az r'n'b is hatott, főleg a díszítésekben, arról nem is beszélve, hogy az egész lemez szinte funk ritmusokra épül.
Érdekes ellentétre épül tehát az anyag, egy fajsúlyos szakítós tartalom találkozik egy könnyedebbre meghangszerelt hangzással. Ez az ellentét véleményem szerint jól működik, mert azt bizonyítja, hogy a pop zenével igenis ki lehet fejezni mondanivalót.
Visszatérnék egy párhuzamra, de ezúttal nem Caribou-val példálózok hanem a Daft Punk-kal. Ebben a hónapban már példálóztam velük (Jagga Jazzist), de itt sem tudok elmenni a megérzésem mellett. Akusztikusan meghangszerelt funk alapokra íródott táncolható zenéről beszélünk erőteljes nyolcvanas évekbeli szinti hatásokkal: Random Acces Memories. A Currents és a RAM között igen erős párhuzamot érzek, még akkor is, ha teljesen ez az ötlet nem az én fejemből ugrott ki, de igencsak megfertőzött ez a gondolat.
A Currents az a fajta anyag, ahol vannak nagyon jól sikerült, kiemelkedő szerzemények, és vannak középszerű pillanatok is. A The Moment belépett a legjobb Tame Impala dalok sorába, az egyik nagy kedvencem a lemezről. A másik személyes kedvencem az Eventually, amely simán emlékeztet a Sneaker Pimps-re (harmadik asszociáció), brutális a refrénje és a legjátékosabb dal a lemezen. Sajnos a Let It Happen mellett nem tudok elmenni mekkora középszerű blöff, ráadásul ezzel kezdődik és nem is prediktív az egész albumra nézve.
A lemez a vége felé sajnos kifullad, tehát nem egyenletes a színvonal. Túl sok a játékidő ennyi hasonló hangzásvilágú dalnak.
Mindent összevetve jó kombináció az őszinteség a kísérletező pop zenével, a pszichedelikus pop jól áll a bandának, de én ezt Parker-ének érzem leginkább, az ő szemlélete érződik az anyagon. A baj csak az, hogy azzal hogy könnyedebb vizekre eveztek, az pont az egyediségük rovására ment. Hasonló indie rock zenéket is találni, de kapásból én is több asszociációt tudtam felvonultatni. Nyilván az ízlés dolga, hogy ezzel az iránnyal ki mit tud kezdeni, de számomra hiányzik ebből a vagányság és a dögösség, amely előző anyagaikat jellemezte. Ahhoz képest ez folyik a nyáltól, de ettől függetlenül teljesen hiteles, és önazonos maradt, érződik a zenekar zenei transzformációja és a lényeget megtudták tartani: egyszerre játékosak, retrók és újszerűek. A Currents egy jó hallgatni való, a nyár sokat pörgött lemeze lesz, de mindemellett ez közel sem egy tökéletes album, elődjei jobban szólnak nála.
7/10
