Best Music Videos 1992

Ha jól megnézem ezt a listát ez bizony rock éve volt. Mind a Guns, a Red Hot, Nirvana vagy a Pearl Jam videói teljesen a tudatomba égtek. REM-et pedig szándékosan kihagytam pedig beférhetett volna. A Too Funky video egyenes folytatása volt a Freedom-nak, George Michael a fénykorát élte, és a jobbnál jobb videóknak esetében még nincs is vége. Aztán visszanézve már nem is akkora szám a Das Boot vagy a Don’t You Want Me video-ja, anno pedig imádtam őket. Prodigy csak azért nem fért ide be, mert az első album videói bizony tök egyformák voltak, a következő albumtól datálom esetükben a klasszikus videókat.

Fort Romeau - Insides

Az Insides Fort Romeau második lp-je, az első 2012-ben jelent meg Kingdoms címmel. Anno nem nagyon figyeltem fel rá, de szép lassan mindig megjelent tőle egy kiváló remix, amely az eredeti dalokhoz egy egyedi szájízt kölcsönzött. Olyan előadóknak készített remix-eket mint a Beacon, Cut Copy, Gold Panda, vagy az Alt-J. Majd 2013-ban megjelent a Stay / True ep, amellyel először pillanthattam bele belső kis világába. Monumentális építkezése már ekkor feltűnt, és ezt a jellemzőt az új anyagra is átörökítette.

Az Insides akár egy fejet hajtás is lehetne a Chicago-i house szcéna előtt, hangzásra tehát meglehetősen old-school. Ez a tulajdonsága első hallgatásra nem éppen hagy pozitív nyomot, hiszen az az érzése támad az embernek, hogy semmi új a nap alatt,  hirtelen a kilencvenes évek elejére csöppenve. A monumentális építkezés ezt az élményt erősíti, repetitív jellege szintén diszkomfortot idéz elő. Ugyanakkor ahogy haladunk előre a tracklist-ben úgy áll rá végül a fülünk a dologra, és az album közepe fele már feltűnik, hogy közben mennyi nüansz van elrejtve a sorok között. Ennek a fajta építkezésnek ugyanis az az előnye, hogy teret ad a témák variációira. Az Insides esetében nem kell éles váltásokra gondolni, ugyanis az előadó szigorúan a műfaji határok között marad, a kevesebb több elvet vallva a fokozatos építkezés és levezetés fonalán haladunk szinte végig ezen az úton. Minél többet hallgatjuk meg az albumot, egyre több nüanszot fedezünk fel, amelyek a lüktető monotonitásnak kitűnő ellenpontjaiként szolgálnak.

A legfőbb erőssége az albumnak a kitűnő hangulatteremtés. Van egy különleges vibrálása a lemeznek, amely rabul ejti a hallgatót. Ez egyfelől köszönhető a monotonitásnak, amely a house keretein belül kezelt változatos ritmusképletekben nyilvánul meg. Azonban a hangulatteremtés másik fontos összetevője a dallamosság. Ugyan nagyon kevés track-ben vannak hangminták, szám szerint kettőben az All I Want-ban és a Not a Word-ben, mégis azzal, hogy ambient szerű hangokat pakol a ritmusok alá, előidéz egyfajta pozitív lendületet, ezáltal sokszor nincs is hiányérzete az embernek a hangminták miatt. Érdekes, hogy ez a fajta lendületesség mindannak ellenére megvan, hogy az Insides-ot inkább sötétebb tónusok jellemzik. Ez a fajta sötét atmoszféra adja meg a keretét az albumnak, de az erő és a lendületesség szinte kivilágosítja az egészet. Ez a fantasztikus az egészben, hiszen amikor elkezdődik egy track a fortyogó ritmus monotonitásában szinte elveszünk, a track végére azonban pontosan tudjuk honnan hova jutottunk. Ez a fajta hangulati ellentmondás mindenképpen pozitív és azt bizonyítja, hogy egy dark lemez-ből is lehet töltődni. A microhouse-ambient combo a legtöbb esetben nagyon hatásosan tud működni, ez határozza meg az atmoszférát és ennek lehetünk a rabjai. Emellett az is érezhető, hogy haladunk előre, maga a hangzás rövid két év távlatából is rengeteget fejlődött, konkrétan sötétedett.

Az Insides azonban a sajátos atmoszférájából nem tud kitörni, a tipikus hangulatzene mintapéldája. Ez abból a szempontból nem előny, hogy nem válik világossá mégis mi a Fort Romeau recept titka. Nem enged teret magának, hogy mégis egyedivé tudjon válni, nincsenek kiugró pontok a lemezen. A kiváló atmoszféra egy jó dolog, de még annál is jobb ha látjuk az előadót mögötte.

Emellett pedig az idővel is jobban kellene gazdálkodni, van egy két pillanat a lemezen, amikor már a túlnyújtottság fogalma juthat eszünkbe. Erre jó példa az egyébként nagyon hangulatos Lately, amelynek közepe egy hömpölygő ambient témába vált át. Itt a tíz perc játékidő indokolatlanul soknak tűnik. A lemez legerősebb pontja a közepén elhelyezkedő All I Want-Isides-Not a Word hármas egység. 

Mind ennek ellenére ez egy jól összerakott zene, kétségtelenül profizmusról árulkodik, érződik a munka rajta, és a fokozatos fejlődés is tetten érhető a lemezen. Azonban érzek itt egy korlátot (nem feltétlenül műfaji jellegűt), amelynek lebontásán még dolgozni kell. Addig is azonban rongyosra lehet hallgatni a lemezt, főleg remekül fog passzolni a nyáréjszakákon történő hazavezetéshez.

7/10

Fort Romeau - Insides

Mostanában hallgatom a Insides albumot. Kezdek ráérezni az ízére, ennek a monotonitásnak is megvan a maga bája.

Portico - 101 feat. Joe Newman video

Mindig is imádtam az underwater video-kat. Ez egy gyöngyszem közölük. A Portico albumra pedig már kellőképpen rá vagyok izgulva.

Stille Hjerte / Silent Heart

Ha vissza gondolok arra mit is láttam utoljára Bille August-tól, akkor bizony a Dal Martinért ugrik be, amelyet a kétezres évek közepén láttam. Pedig a kilencvenes évek derekán a legnagyobb skandináv rendezők között tartották számon. Aztán a Martin után hullámzó minőségű filmek kerültek ki a kezei közül, amelyek már nagyon távol álltak egy Kísértetház-tól (The House of the Spirits, 1993) vagy egy Hódító Pelle-től (Pelle erobreren, 1987). A megannyi nemzetközi produkció után egy kicsit meglepő volt, hogy 2014-ben echtes dán filmet rendez, az eredmény pedig annál inkább meglepett.

Van az úgy amikor az első képkockákból sejthető, hogy a film teljesen be fog húzni. Álsznobériám rajong a cabernet-t szürcsölgető családi beszélgetős alapszituációkért, no meg ott dán vidék, családi összejövetelre készülődve egy vidéki kúriában. Sorban jelennek meg a főszereplők, a vendégváró szülők, a nyárspolgári családi életet élők, a vénlány, és a család deviánsa. És igen, egy ismerős érzés kerített hatalmába, hiszen mindez olyan volt, mintha vissza ugrottunk volna a kilencvenes évek végének vagy a kétezres évek elejének dán alkotásainak a világába. Külsőségek esetében mindenféleképpen idézi a dán filmgyártás ezen időszakát. Hermetikusan elzár (vidéki helyszín), egy helyszínre koncentrál (egy helyszínen, meghatározott cél miatt zajlik az esemény), ebből adódóan klausztofób a légkör. Ami ilyenkor lenni szokott elfelejtettnek hitt családi sérelmek kerülnek a felszínre, majd jön a gyomorszájon vágás amikor megtudjuk mire is megy ki a játék. 

August ügyesen importálta rendezési stílusába a dán dráma jól működő kliséit, és ahogy egy jó filmben lennie kell, ezen felül tud kerekedni és egy egyéni látásmóddal gazdagítja az egészet. Kitűnő érzéke van ahhoz, hogy kellő nosztalgiával be csábítsa a nézőt egy jóleső komfortba, ahonnan szerencsére páros lábbal rúg ki minket.

A film nem egy egyszerű eutanázia-film. Nem próbál erkölcsi tanmese lenni, és szerencsére nem is erre megy ki a játék. Nem próbál ideologizálni, hanem inkább ennek a választásnak az emocionális következményeit hivatott szemléltetni. Nem is feltétlenül az ezt az utat választó, hanem inkább az egyes családtagok esetében. Mégis az az érzésem, hogy mégsem ezzel kapcsolatban lenne konkrét üzenete a filmnek, hanem ettől jóval általánosabb jelentéstartalmat tudtam a végén leszűrni magamnak. Ez a film az emberi jóságot, a jó szándékot, a törődést és a mindent átitató szeretet állítja a középpontba. Történjen bármi is a múltban, vagy adott esetben a jelenben, ha ezek a dolgok állnak az esemény mögött az ember teljesen át tudja értékelni magában a történéseket. A miértek csak így kristályosodnak ki igazán, enélkül csak kétség és szorongás maradna, így viszont katarzist nyújt. A szeretet és az altruizmus szinte már  idegen jelenkori társadalmunkban, pedig ennyire egyszerű és még azt is elfelejtjük közben, hogy az eutanázia körül forog minden történés.

August azáltal, hogy szülőföldjén forgatott, dán színészekkel, a legintimebb és legőszintébb alkotását tette le az asztalra. Jól megérezte mitől jó egy dán dráma és azt is tudta, hogy a téma mitől nem válik hatásvadásszá. Jó húzás volt az utoljára együtt töltött hétvége, annak minden felmerülő kétségeivel, indulataival, érzéseivel. Kitűnő érzékkel fokozza az elfojtott érzelmeket, és közel sem egy klisés levezetési módot használ. A katarzis ugyan könnyzacskó facsargató, de közel sem olyan módon, ahogyan az ember számít rá.

Ghita Nørby a nyolcvanas évektől múzsája a rendezőnek. Magam is meglepődtem, hogy már nagymama szerepben láthatjuk. Nørby játéka szavak nélkül is kifejező, sokszor a pillantásai elárultak mindent. Színészi játékban egyébként is igen kiemelkedő ez a film. Nørby mellett Paprika Steen (Születésnap, 1998.) is megmutatta mitől egyedi a skandináv színjátszás. Steen ezúttal drámai szerepben tündökölt (az utóbbi filmjeiben inkább már komika volt) és precíz pontossággal mintázta meg a kifelé kőkemény, befelé kételyekkel teli középosztálybeli anyuka szerepét. Alakításáért egyébként a legjobb női főszereplő díjat nyerte a San Sebastian filmfesztiválon. Danica Curcic (Fácángyilkosok, 2014) és Pilou Asbæk (Emberrablás, 2012) képviselték a fiatal és egyébként deviáns frontot a filmben. A film egyébként tobzódik klasszikus jelenetekben, a legtöbb egyébként hozzájuk köthető. A kedvencem a spangli körbejár jelenet az egyébként nyárs középosztálybeli famíliában.

A végére még egy méltatni való dolog. Annak ellenére, hogy vérbeli skandináv drámát nézünk, a humort is adagolták számunkra. A humor nélkül ebbe bele lehetett volna pusztulni. Az a fajta derülés, amelyet a film okoz bizonyos pillanatokban szívből jövő, felszabadító nevetés ez, olyan amelyben egy cseppnyi bűntudat sincs. August nem erre az éles ellentétre akarta kiélezni a dolgot (mint pl. Trier az Idióták-ban), hanem a természetességre. Azt akarta, hogy pont úgy reagáljunk, mint ahogy az életben is tennénk. Humorral és szeretettel a legnagyobb fájdalom is elviselhető, sőt átemel a dolgokon, több leszel tőle.

10/10

Lapalux - Puzzle (feat. Andreya Triana)

Nem akarom elkiabálni, de jó kis album lesz ez!

Best songs 1992

The KLF - Justified & Ancient/ It’s Grim Up North

Whitney Houston  - I Will Always Love You

Nirvana - Smells Like Teen Spirit

Red Hot Chili Peppers  - Under the Bridge

 Shakespear's Sister  - Stay

Snap - Rhythm is a Dancer

Vanessa Williams - Save the Best For Last

Madonna - Erotica/This Used to Be My Playground/Deeper and Deeper

En Vogue - All My Lovin' (You're Never Gonna Get It)/Free your Mind

Guns n' Roses - November Rain

 

U2 - One

Mariah Carey - I'll Be There/Make it Happen

Tasmin Archer - Sleeping Satellite

 

U96 - Das Boot

House of Pain - Jump Around

George Michael - Too Funky

Sophie B Hawkins - Damn, I Wish I Was Your Lover

Dr Alban - It's My Life

The Prodigy - Out of Space/Everybody in the Place

Pearl Jam - Jeremy

Roxette - How Do You Do!

 

Sade - No Ordinary Love

Annie Lennox - Why?/ Walking On Broken Glass

The Shamen - Ebeneezer Goode/LSI Love Sex Inteligence

Double You - Please Don't Go

Arrested Development - People Everyday

Felix - Don't You Want Me

2 Unlimited - Twilight Zone

 

The Orb -  Blue Room

PJ Harvey - Dress

 

Bizarre Inc. - I'm Gonna Get You

The Sugarcubes -Hit

92-ben még javában tartott nálam a The KLF láz. Ugyan a The White Room már egy éve ki lett adva, de még évekig jelentek meg a single-ök róla, a különböző átértelmezések, és szerencsére EP-k is napvilágot láttak. Az It's Grim Up North a legdögösebb KLF dal ami kijött, bár hozzá teszem ezt The Jams néven adták ki, máig tiszta lúdbőr vagyok tőle (ennek egyébként a The White Room-hoz semmi köze). A Justified & Ancient viszont rajta volt az albumon, de nem ebben a single verzióban. Ez sokkal poposabb lett, és ritmusosabb is. Nekem ez a verzió tetszik jobban.

Aztán a Snap-nek is 1992-ben volt a második dobása a The Mad Man's Return-nel. A régi énekesnőt kivágták és egy újat szerződtettek, meg Niki Harris-t két dal elejéig. A Rhythm is a Dancer instant klasszikus, talán még a The Power-től is nagyobb durranás volt. A Snap első lépése ez volt az eurodance felé, addig amolyan pop-hip-hop hibrid volt. 

Madonna Deeper and Deeper-je is ott van a legjobb Madonna dalok között. Az Erotica album egyébként is tobzódott a csodálatos dallamokban, de az említett dal tökéletesen beleillett a virágzó vokális house szcénába. 

A U96 Das Boot video-ját rongyosra néztük anno, pedig így utólag visszanézve cseppet sem kiemelkedő. Viszont ez a track volt az első olyan német techno track, amely megmozgatta a nemzetközi vizeket, és még meglepően dallamos is volt. A rave oldalról The Prodigy klasszikust (outta) nem győztük nyomatni, figyelve az MTV-n azokat a lábmozdulatokat, amelyet anno igen könnyen le tudtunk utánozni. A Felix dalt is zabáltam anno, meg az osztálytársam szomszédját csutkán ezzel idegesítettük ha jól emlékszem. Még a grunge is ment nálam ekkor. A Pearl Jam és a Nirvana a virágkorát élte, és korszakalkotó albumjaikat is ebben az évben hozták össze. Bevallom őszintén dalszerző-énekeseket kevésbé hallgattam a kilencvenes évek elején (kivéve persze Mariah-t és Whitney-t meg Madonna-t), a komolyabbakat csak jóval később ismertem meg, Tori-t például csak 2002-ben, Pj Harvey-t is talán a kétezres évek elején. Annie Lenox-ra szerencsére rátaláltam gimis éveim alatt 96-ban, vagy 97-ben, ott szerencsére nem kellett hatalmas diszkográfiát pótolni.

Toro Y Moi - Run Baby Run

Egész kellemes lett az új Toro Y Moi album, bár igen szokatlan ez az akusztikus irányba történő elmozdulás. Még szerencse, hogy a dalok egyébként egész jók. Ennyire hypervintage még nem volt.

Björk - Vulnicura

A Vulnicura-t nem előzte meg hosszas várakozás, mint elődjeit  bár tény, hogy ehhez jócskán hozzájárultak a körülmények is. Nem sokkal a tervezett megjelenés bejelentése után ugyanis kiszivárgott az album. Ennek ellenére most valahogy elmaradt az album körüli gigakoncepció, hacsak a Momart-os dolgot nem tekintjük annak, de igazából az leginkább a teljes életműhöz köthető. 

Az aranyközhely most is működik: tényleg több a kevesebb, mert bevallom őszintén a 2011-es Biophilia-s applikációs dolgokkal valahogy nem tudtam mit kezdeni, no meg hát ez a félig-meddig interaktív tudásátadásos dolog is igen nyögvenyelős dolog volt, noha a szándék aláírom nemes. A Vulnicura tehát becsapódott mint egy üstökös, és mély krátert hagy az ember lelkében.

Én már feladtam azt a reményemet, hogy kedvenc előadóim csak egy szimpla albumot készítenek, mintha ebben a generációban valami közös őrület lenne, hogy mindenkiben az a szikra gyullad, hogy koncept albumot kell készíteni. Mert bizony a Vulnicura egy konceptalbum, bár mentségére legyen mondva,  itt is a körülményeknek van befolyásoló szerepe: Matthew Barney-val történő szakítását és annak valamiféle feldolgozását követhetjük nyomon, ha végig hallgatjuk az albumot.  A Björk-ben duzzadó indulatok, az áradó érzelmek és az egyesülés-szétválás dimenziója mentén megszülető gondolatok azok amelyek meghatározzák az album koncepció jellegét. Ilyen téren pedig ez egy cseppet sem hátrány, hiszen a sérülékenység még inkább közelebb hozza hozzánk az egyéniséget, és egy olyan „domesticába” enged minket bepillantani, amely kizárólag az ő territóriuma. A személy közeliség igen is a történetmesélésből fakad (nagyobb részt), gyakorlatilag ez idáig ez a legkonkrétabb invitálás „Björkland”-be. A direktség pedig fokozza a személyességet, ezáltal konkrétabb viszonyulást tudunk kialakítani a szerzővel. Ez egy intim túra, talán ez a legintimebb lemeze ez idáig, amely pont a direktség következménye. Noha a Vespertine is intim, de az tobzódik metaforákban, a természeti képek belső világot lefestő jellegében. Míg az utóbbi inkább a kiteljesülésről, a Vulnicura az elmúlásról és az újrakezdésről szól. 

Ez a koncepció azonban azt eredményezi, hogy a lemez egy nehéz hallgatni valóvá válik. Azt a lelki gyötrődést, amit a szerző átél hatvan percen keresztül befogadni nem kis teljesítmény. Easy listening-nek közel sem mondható az album, nagyon meg kell küzdeni vele, a kirobbanó indulatokat és érzelmeket a hallgatónak is át kell dolgoznia.  Ezért nehéz lemez a Vulnicura, hiszen ki vágyik egy óra tortúrára amikor fel tesz egy lemezt. Ugyanakkor úgy működik mint egy hatásos filmdráma, stílszerűen valamilyen északi hyperdrámárhoz tudnám hasonlítani. Ugye azok is úgy működnek, hogy az ember mellkasára ülnek, de mindegyiknek van valamilyen emocionális – adott esetben racionális- tanulsága, amely feloldozza a nézőt katartikus pillanatot okozva. A Vulnicura pont ilyen csak a vizualitás hiányzik hozzá. A megértés (élmények szintetizálása) okoz itt is katartikus állapotot, azonban hogy ki mit szűr le ebből az egészből, az bizony a konkrét egyéntől (hallgatótól) függ. Akármennyire is direkt az album, konkrét megoldást nem ad a kezünkbe, csak egy átdolgozási utat mutat be.

A dalszövegek az ember velejéig hatolnak, hiszen nyíltan vallanak a történésekről, és az érzésekről. A dalszöveg a legnagyobb erőssége az albumnak. Az igazság az, hogy számomra onnantól működött az album, hogy értelmezni kezdtem a szövegeket. A szövegek értelmezése által bizonyos zenei megoldások is érthetővé váltak. Itt is érvényesül az a björk-i terminus, hogy a zenének leíró, nyomatékosító funkciója van. A fent említett megértés tehát valóban holisztikus, hiszen nem csupán a szövegeket, a szöveg-zene egységének jelentéstartalmát, hanem az egész album koncepciójának és ezáltal saját belső világunk megértését, racionális és érzelmi síkon történő szintetizálását jelenti. Ha mindez sikerül akkor a zene, vagy továbbmegyek maga a koncepció, a saját lelki világunkat írja le, amely egyet jelent az alkotóval való egységgel, magával a katarzissal. 

Visszatérve a szövegekre, azok jelölik ki a legkonkrétabban a megértéshez vezető utat. Rengeteg klasszikus idézet ég bele az ember tudatába. A Stonemilker első sorai egyszerűen kitörölhetetlenek:  „A juxtapositioning fate, Find our mutual coordinate”, vagy a záró Quicksand ördögi kört definiáló gondolata is meghatározó szellemiséggel bír: „when I'm broken I am whole and when I'm whole I'm broken”.  Számomra mégis a Family dalszövege az, amely a legnagyobb emocionális töltettel bír. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy ebben véltem felfedezni amolyan tanulság féleséget. Itt sejtek egyfajta „gyógyuló” utat Björk részéről, ezt érzem saját magamra vonatkoztatva egyfajta ars-poetica-nak. A zene vagy egyéb művészeti ágak passzív befogadása nem más, mint a saját átdolgozási folyamatom és ezt annyira gyönyörűen írja le Björk: „I raise a monument of love, There is a swarm of sound around our heads, And we can hear it, And we can get healed by it, It will relieve us from the pain, It will make us a part of This universe of solutions, This place of solutions , This location of solutions”

Az albumra sokan rámondták, hogy a Homogenic hangzásvilágának a visszahozása a jelenbe. Voltaképpen van ebben egy kis igazság, de ez inkább rész igazság. Björk nem igazán gondolkodhatott most áttörő kísérleti projektben, ez azért érződik a lemezen. A kísérletezést most a sarokba állította, és inkább arra fektette a hangsúlyt, hogy a zene minél inkább kifejezze saját belső világát. Nem véletlen, hogy ismét az intenzív vonósok kerültek az előtérbe. A Homogenic egyfajta hazatérést szimbolizált, amolyan Izlandiságot ahol a megrendítő vonósokat erős-zakatolós ritmusképletek egészítették ki, jelképezve a természet vadságát, az emberi tényező mellett. A ritmusképletek itt is megvannak, de egyrészt közel sem olyan erőteljesek mint a Homogenic-en voltak, ezek tompa alulról feltörő ritmusok. Másrészt ezek a ritmusok ritkán állnak össze egységes ritmusképletté, a dalok egy meghatározott pontján vannak csak jelen. Funkciójuk jelen esetben a belső zaklatottság lefestése. Hasonló kétség kívül a két hangzásvilág de Arca és Haxan Cloak jelen esetben a nüanszokra helyezte a hangsúlyt. 

Éppen ezért én még inkább hasonlítanám ezt a Vespertine hangzásvilágához, hiszen ott is a nüanszok határozták meg a dolgokat, és mellékesen mindkettő egy nagyon intim lemez. Szerencsére azonban a hasonlóságok ellenére is, felismerhető a lemez egyedi hangzásvilága. Ugyan a fiúk nem nagyon lettek szabadjára engedve, de egy Notget-ről akkor sem lehetne lemosni, hogy Arca keze nyomát viseli. De ez a fajta tribal vonulat a Lionsong-ban is ott van, sőt tovább megyek a Mouth Mantra-ban is. Sokszor még a vonós hajlításokon is érzem ezt a hatást. Annyi bizonyos, hogy valóban nem lett ezúttal forradalmian új a hangzás (megjegyzem már a Volta-n és a Biophilia-n sem volt), de a koncepció keretei között a maximumot hozták ki belőle. Egyébként hangzásvilágra ez a fajta vonós-ritmusos oldal áll hozzám a legközelebb Björk-től. 

Az album egyébként nagyon becsapós, hiszen egy balladával kezd (Stonemilker), amely simán lehetne az Unravel vonós megfelelője, majd a Lionsong kvázi slágeres dallamaival folytatódik. Az ember megállapítja, hogy Björk visszatalált a dallamossághoz. A History of Touches-tól kezdve viszont szinte vége minden előre kiszámítható klisének. Kevesebb dallam, meghökkentő dallamfelépítések. A Black Lake tíz perces trip, ahol minden másfél percben az az érzése az embernek, hogy vége a dalnak. Azonban fokozatosan építkezik és vonul végül nyugalomba. Arca ritmusai és a változatosan bekapcsolódó vonósok azonban a dal repetitívsége ellenére is nagyon izgalmassá teszik a dalt. A Black Lake mellett a másik személyes kedvencem a Family, amely egy három részes mese. Az első rész kriptikus ritmusfélesége velőt rázó, majd hirtelen átfordul az egész egy zaklatott kamarazenébe, majd végül szférikus magasságokban teljesedik ki. Számomra ez már tuti beírta magát a Björk all time favourites képzeletbeli kategóriába. Tulajdonképpen legközelebb konkrét verzé-refrén felépítést a záró Quicksand-ben véltem felfedezni, amely kitűnő példája annak, hogy pop-osabban is lehet kísérletező zenét csinálni. Félelmetesek a cinek és hozzá azok a dallamok. 

Az album centrális darabjai és a vége között azonban van egy kis megtorpanás. Az Atom Dance jó kis avantgarde darab, de nem tudom ki hogy van ezzel, de én sohasem szerettem annyira az Antony-s közreműködéseket. Megjegyzem egyébként, hogy az összes közül talán ez a legjobb. A Mouth Mantra-val meggyűlt a bajom. Brutál jók a ritmusok, de ezek a dallamtalan indulatkitörések nagyon bántják a komfortzónám. A szokásos utolsó dal előtti őrületet ez a szám képviseli, azonban elődjei (Pluto, Declare, Mutual Core) nekem jobban működtek.

Véleményem szerint Björk ezzel a lemezével az utóbbi idők legjobb Björk lemezét készítette el. Tette ezt úgy, hogy ezúttal nem a kísérletezésre helyezte a hangsúlyt, hanem sokkal inkább az intimitásra, a személyességre. Nem csak belső világát szintetizálja előttünk, hanem zeneileg is szintézist hoz létre úgy, hogy a koncept lemez határain belül csak erre a lemezre jellemző hangzásvilágot alakított ki. Azonban minden pozitívuma ellenére nagyon nehéz hallgatnivaló, nem kapja el a flow-t könnyen a hallgató, meg kell küzdeni több téren az élményért. Ezt nem feltétlenül kellene negatívumnak tekinteni, de gyakorlatilag mégis az, hiszen az az élmény is szükségeltetik, hogy kedvünk legyen elővenni a lemezt. Ez sokszor nincs meg nálam, de amikor már benne vagyok nagyon tud működni. A téma adja ezt a jellemzőt, úgyhogy vagy megbocsájtja ezt a hallgató az előadónak, vagy egyszerűen nem veszi elő többet. Ezt mindenki maga dönti el, de én úgy vagyok vele, hogy a kihívások mindig is spannoltak. Szerintem pedig Björk-kel érdemes próbálkozni.

8/10

Florence + The Machine - St Jude video

Tömény lúdbőr!!!!!!!

Eszeveszett mesék / Relatos Salvajes

Damián Szifrón eddig még csak rövidfilmeket és sorozat epizódokat rendezett. Ebből a szemszögből azt kell mondjam, hogy 2014-es első filmjében nem tudott kerek kidolgozott egészet letenni az asztalra. Ez önmagában nem is probléma, hiszen amikor epizódokból áll egy történet, nem is számol azzal a néző, hogy kellően mély emocionális vetülettel rendelkezne. Ilyenkor keresni szoktunk valami "független változót" amely az összes epizódot összeköti, ennek a változónak a felismerése és értelmezése jelenti ezekben az esetekben az élményt. 

Szifrón munkáján érződnek  a háta mögött hagyott tv sorozatok utóhatásai, azonban ez azért pozitívum, mert nem akar filmjéből magát véresen komolyan gondoló tanmesét írni. Ugyanakkor, amennyiben igény van egy kis mögöttesre is akkor ez lehet negatívum, hiszen pont az egyéni motivációk kidolgozatlansága és az elnagyolt sematikus történetvezetés miatt hagy szálkát az emberben ez a film. Elfogadva a film határait és ezáltal elvonatkoztatva a fenti negatívumtól, alapvetően működik a film, legalább is teszi a dolgát, amelyre vélhetően kitalálták. Alapvetően társadalmunk diszfunkciója által kitermelt szituációk adják az egyes történetek eseményét, tehát alapvetően egy társadalmi problémákra érzékeny rendező képe rajzolódik ki elénk. Teszi ezt a klasszikus szatíra eszköztárával, amely a legnagyobb erőssége a filmnek. A groteszk, sokszor túlzó humor szórakoztatóvá teszi a filmet, még akkor is ha morbid az amit látunk. Egy kicsit hasonlóképpen történik ez, mint a spanyol filmekben. A spanyolok ehhez a görbe tükörhöz egyébként is kitűnően értenek, mellékesen megjegyzem, hogy a produceri munkákat jelen esetben Augustín és Pedro Almodovar jegyzi. 

Az alkotó bele dob minket a történetek kellős közepébe, minden egyes epizódnál azt éreztem, hogy ennek se eleje se vége. Természetesen a történet eljutott a-ból a b-be, csak az ember képtelen emészteni úgy a dolgot, hogy ugyanezt az utat ő is bejárja. Akkor tehát van közös nevező? Egy közös tanulság vagy mifene?

Van, bár erre nincs recept, gyanítom mindenkinek más és más. Azonban a diszfunkciós társadalmi keret számomra túl általános. Nem ad lehetőséget bárminemű magyarázatra, amely belevinne egy pszichológiai aspektust a filmbe. Így viszont nem értjük mi miért történik, melyek a motivációk, ergo meg sem kedveljük a szereplőket ergo tökmindegymitbámulokcsakröhögök. Ez lehet erős kritika, de véleményem szerint ezt nem így kellett volna csinálni. A keret megfojtja a filmet. Kevesebb baromsággal több mindent el lehetett volna mesélni.

Ennek ellenére jól szórakoztam rajta, azért hozta a déli "eszementség" minden aspektusát, de a kiemelkedőtől azért távol áll.

6/10

Blur - There Are Too Many of Us video

Úgy látom az áprilist is győznünk kell majd!

Andreya Triana - Gold (Max Graef remix)

A Fort Romeau mix is bejövős volt, lehet az alapanyag is megér egy misét.

Portico - Atacama (ft. Joe Newman)

A jelek szerint ez sem lesz már rossz album!!

Best films 1992

Medicine Man  (John McTiernan)

Wayne világa (Wayne's World , Penelope Spheeris)

Szellem a házban  (Howards End , James Ivory)

Elemi ösztön  (Basic Instinct,  Paul Verhoeven)

Alvajárók  (Sleepwalkers , Mick Garris)

Poison Ivy (Katt Shea)

Halálos fegyver 3  (Lethal Weapon 3, Richard Donner)

 Végső megoldás a Halál (Alien 3, David Fincher)

Túl az óperencián (Far and Away , Ron Howard)

Apácashow  (Sister Act,  Emile Ardolino)

Batman visszatér  (Batman Returns , Tim Burton)

Boomerang (Reginald Hudlin)

Káin ébredése  (Raising Cain , Brian De Palma)

Twin Peaks: Tűz jöjj velem!  (Twin Peaks: Fire Walk with Me , David Lynch)

Az utolsó mohikán  (The Last of the Mohicans , Michael Mann)

 Egerek és emberek  (Of Mice and Men , Gary Sinise)

1492: A paradicsom meghódítása  (1492: Conquest of Paradise , Ridley Scott)

Több mint testőr  (The Bodyguard , Mick Jackson)

Egy becsületbeli ügy  (A Few Good Men , Rob Reiner)

Halhatatlan szerelem  (Forever Young , Steve Miner)

Egy asszony illata  (Scent of a Woman , Martin Brest)

Végzet (Damage, Louis Malle)

Három asszony (Au pays des Juliets,  Mehdi Charef)

Indokína (Indochine, Régis Wargnier)

Dermedt szív (Un coeur en hiver, Claude Sautet)

A birsalmafa árnyéka (El sol del membrillo,  Víctor Erice)

Sonka, sonka (Jamón, jamón,  Bigas Luna)

Legjobb szándékok (Den goda viljan,  Billie August)

Drengene fra Sankt Petri (Søren Kragh-Jacobsen)

 Síró játék (The Crying Game, Neil Jordan)

Ha erre az évre gondolok vissza,  jó érzés tölt el. Pedig elnézve a válogatásomat egyértelmű mainstream még mindig az ízlésem.  Zsenge  hatodikos lehettem tehát nem is csodálkozom ezen. Azon már csak mosolyogni tudok, hogy képesek voltunk moziban megnézni olyan filmeket mint a Batman visszatér, az Apáca show vagy a Bumeráng.  Biztosan tudom, hogy nem lennék képes ezeket újra nézni, de lássuk akkor mi bevállalható még mindig számomra. A sikerprodukciók közül egyértelműen az Elemi ösztön, amelyet vagy három évvel később láttam, és úgy emlékszem az első olyan film élményem volt amelyben az erotika a thriller-rel találkozott. Moziban láttam akkor az Alien 3-at is, amely már akkor csalódás volt számomra, de nem egészen. Úgy vagyok a mai napig ezzel, hogy ha az Alien univerzumban értékeljük a filmet, akkor mondhatni talán a leggyengébb a sorban. Azonban mint sci-fi –horror igen is megállja a helyét, ráadásul sajátos látványvilágot teremtett Fincher, egy hosszú videoklip-et rendezett, amely végül is erős hangulatot adott a filmnek. A legtöbb „komolyabb” filmet utólag pótoltam a kilencvenes évek közepétől napjainkig. A Síró játék nagy lenyomatot hagyott, útkereső kamaszként a „transzneműség művészköntösben” téma bizarrsága ellenére is beszippantott. Aztán a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején a francia filmekre nagyon rá voltam cuppanva. Az Indokína Deneuve-vel az évtized legjobb filmjei között ott van. Bár máig elfogult vagyok a Deneuve filmekkel kapcsolatban, de azt gondolom mára ez tényleg klasszikus filmmé nőtt.

És egy guilty pleasure a végére: a Több mint testőrt 92-ben kétszer néztem meg moziban (!). Igaz azóta sem láttam, gondolom nem is tetszene már, hiszen kasszasiker film volt ez is. De akkori Whitney mániámat csak így, és a soundtrack albummal lehetett csillapítani.