
Az Insides akár egy fejet hajtás is lehetne a Chicago-i house szcéna előtt, hangzásra tehát meglehetősen old-school. Ez a tulajdonsága első hallgatásra nem éppen hagy pozitív nyomot, hiszen az az érzése támad az embernek, hogy semmi új a nap alatt, hirtelen a kilencvenes évek elejére csöppenve. A monumentális építkezés ezt az élményt erősíti, repetitív jellege szintén diszkomfortot idéz elő. Ugyanakkor ahogy haladunk előre a tracklist-ben úgy áll rá végül a fülünk a dologra, és az album közepe fele már feltűnik, hogy közben mennyi nüansz van elrejtve a sorok között. Ennek a fajta építkezésnek ugyanis az az előnye, hogy teret ad a témák variációira. Az Insides esetében nem kell éles váltásokra gondolni, ugyanis az előadó szigorúan a műfaji határok között marad, a kevesebb több elvet vallva a fokozatos építkezés és levezetés fonalán haladunk szinte végig ezen az úton. Minél többet hallgatjuk meg az albumot, egyre több nüanszot fedezünk fel, amelyek a lüktető monotonitásnak kitűnő ellenpontjaiként szolgálnak.
A legfőbb erőssége az albumnak a kitűnő hangulatteremtés. Van egy különleges vibrálása a lemeznek, amely rabul ejti a hallgatót. Ez egyfelől köszönhető a monotonitásnak, amely a house keretein belül kezelt változatos ritmusképletekben nyilvánul meg. Azonban a hangulatteremtés másik fontos összetevője a dallamosság. Ugyan nagyon kevés track-ben vannak hangminták, szám szerint kettőben az All I Want-ban és a Not a Word-ben, mégis azzal, hogy ambient szerű hangokat pakol a ritmusok alá, előidéz egyfajta pozitív lendületet, ezáltal sokszor nincs is hiányérzete az embernek a hangminták miatt. Érdekes, hogy ez a fajta lendületesség mindannak ellenére megvan, hogy az Insides-ot inkább sötétebb tónusok jellemzik. Ez a fajta sötét atmoszféra adja meg a keretét az albumnak, de az erő és a lendületesség szinte kivilágosítja az egészet. Ez a fantasztikus az egészben, hiszen amikor elkezdődik egy track a fortyogó ritmus monotonitásában szinte elveszünk, a track végére azonban pontosan tudjuk honnan hova jutottunk. Ez a fajta hangulati ellentmondás mindenképpen pozitív és azt bizonyítja, hogy egy dark lemez-ből is lehet töltődni. A microhouse-ambient combo a legtöbb esetben nagyon hatásosan tud működni, ez határozza meg az atmoszférát és ennek lehetünk a rabjai. Emellett az is érezhető, hogy haladunk előre, maga a hangzás rövid két év távlatából is rengeteget fejlődött, konkrétan sötétedett.
Az Insides azonban a sajátos atmoszférájából nem tud kitörni, a tipikus hangulatzene mintapéldája. Ez abból a szempontból nem előny, hogy nem válik világossá mégis mi a Fort Romeau recept titka. Nem enged teret magának, hogy mégis egyedivé tudjon válni, nincsenek kiugró pontok a lemezen. A kiváló atmoszféra egy jó dolog, de még annál is jobb ha látjuk az előadót mögötte.
Emellett pedig az idővel is jobban kellene gazdálkodni, van egy két pillanat a lemezen, amikor már a túlnyújtottság fogalma juthat eszünkbe. Erre jó példa az egyébként nagyon hangulatos Lately, amelynek közepe egy hömpölygő ambient témába vált át. Itt a tíz perc játékidő indokolatlanul soknak tűnik. A lemez legerősebb pontja a közepén elhelyezkedő All I Want-Isides-Not a Word hármas egység.
Mind ennek ellenére ez egy jól összerakott zene, kétségtelenül profizmusról árulkodik, érződik a munka rajta, és a fokozatos fejlődés is tetten érhető a lemezen. Azonban érzek itt egy korlátot (nem feltétlenül műfaji jellegűt), amelynek lebontásán még dolgozni kell. Addig is azonban rongyosra lehet hallgatni a lemezt, főleg remekül fog passzolni a nyáréjszakákon történő hazavezetéshez.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése