Björk - Vulnicura

A Vulnicura-t nem előzte meg hosszas várakozás, mint elődjeit  bár tény, hogy ehhez jócskán hozzájárultak a körülmények is. Nem sokkal a tervezett megjelenés bejelentése után ugyanis kiszivárgott az album. Ennek ellenére most valahogy elmaradt az album körüli gigakoncepció, hacsak a Momart-os dolgot nem tekintjük annak, de igazából az leginkább a teljes életműhöz köthető. 

Az aranyközhely most is működik: tényleg több a kevesebb, mert bevallom őszintén a 2011-es Biophilia-s applikációs dolgokkal valahogy nem tudtam mit kezdeni, no meg hát ez a félig-meddig interaktív tudásátadásos dolog is igen nyögvenyelős dolog volt, noha a szándék aláírom nemes. A Vulnicura tehát becsapódott mint egy üstökös, és mély krátert hagy az ember lelkében.

Én már feladtam azt a reményemet, hogy kedvenc előadóim csak egy szimpla albumot készítenek, mintha ebben a generációban valami közös őrület lenne, hogy mindenkiben az a szikra gyullad, hogy koncept albumot kell készíteni. Mert bizony a Vulnicura egy konceptalbum, bár mentségére legyen mondva,  itt is a körülményeknek van befolyásoló szerepe: Matthew Barney-val történő szakítását és annak valamiféle feldolgozását követhetjük nyomon, ha végig hallgatjuk az albumot.  A Björk-ben duzzadó indulatok, az áradó érzelmek és az egyesülés-szétválás dimenziója mentén megszülető gondolatok azok amelyek meghatározzák az album koncepció jellegét. Ilyen téren pedig ez egy cseppet sem hátrány, hiszen a sérülékenység még inkább közelebb hozza hozzánk az egyéniséget, és egy olyan „domesticába” enged minket bepillantani, amely kizárólag az ő territóriuma. A személy közeliség igen is a történetmesélésből fakad (nagyobb részt), gyakorlatilag ez idáig ez a legkonkrétabb invitálás „Björkland”-be. A direktség pedig fokozza a személyességet, ezáltal konkrétabb viszonyulást tudunk kialakítani a szerzővel. Ez egy intim túra, talán ez a legintimebb lemeze ez idáig, amely pont a direktség következménye. Noha a Vespertine is intim, de az tobzódik metaforákban, a természeti képek belső világot lefestő jellegében. Míg az utóbbi inkább a kiteljesülésről, a Vulnicura az elmúlásról és az újrakezdésről szól. 

Ez a koncepció azonban azt eredményezi, hogy a lemez egy nehéz hallgatni valóvá válik. Azt a lelki gyötrődést, amit a szerző átél hatvan percen keresztül befogadni nem kis teljesítmény. Easy listening-nek közel sem mondható az album, nagyon meg kell küzdeni vele, a kirobbanó indulatokat és érzelmeket a hallgatónak is át kell dolgoznia.  Ezért nehéz lemez a Vulnicura, hiszen ki vágyik egy óra tortúrára amikor fel tesz egy lemezt. Ugyanakkor úgy működik mint egy hatásos filmdráma, stílszerűen valamilyen északi hyperdrámárhoz tudnám hasonlítani. Ugye azok is úgy működnek, hogy az ember mellkasára ülnek, de mindegyiknek van valamilyen emocionális – adott esetben racionális- tanulsága, amely feloldozza a nézőt katartikus pillanatot okozva. A Vulnicura pont ilyen csak a vizualitás hiányzik hozzá. A megértés (élmények szintetizálása) okoz itt is katartikus állapotot, azonban hogy ki mit szűr le ebből az egészből, az bizony a konkrét egyéntől (hallgatótól) függ. Akármennyire is direkt az album, konkrét megoldást nem ad a kezünkbe, csak egy átdolgozási utat mutat be.

A dalszövegek az ember velejéig hatolnak, hiszen nyíltan vallanak a történésekről, és az érzésekről. A dalszöveg a legnagyobb erőssége az albumnak. Az igazság az, hogy számomra onnantól működött az album, hogy értelmezni kezdtem a szövegeket. A szövegek értelmezése által bizonyos zenei megoldások is érthetővé váltak. Itt is érvényesül az a björk-i terminus, hogy a zenének leíró, nyomatékosító funkciója van. A fent említett megértés tehát valóban holisztikus, hiszen nem csupán a szövegeket, a szöveg-zene egységének jelentéstartalmát, hanem az egész album koncepciójának és ezáltal saját belső világunk megértését, racionális és érzelmi síkon történő szintetizálását jelenti. Ha mindez sikerül akkor a zene, vagy továbbmegyek maga a koncepció, a saját lelki világunkat írja le, amely egyet jelent az alkotóval való egységgel, magával a katarzissal. 

Visszatérve a szövegekre, azok jelölik ki a legkonkrétabban a megértéshez vezető utat. Rengeteg klasszikus idézet ég bele az ember tudatába. A Stonemilker első sorai egyszerűen kitörölhetetlenek:  „A juxtapositioning fate, Find our mutual coordinate”, vagy a záró Quicksand ördögi kört definiáló gondolata is meghatározó szellemiséggel bír: „when I'm broken I am whole and when I'm whole I'm broken”.  Számomra mégis a Family dalszövege az, amely a legnagyobb emocionális töltettel bír. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy ebben véltem felfedezni amolyan tanulság féleséget. Itt sejtek egyfajta „gyógyuló” utat Björk részéről, ezt érzem saját magamra vonatkoztatva egyfajta ars-poetica-nak. A zene vagy egyéb művészeti ágak passzív befogadása nem más, mint a saját átdolgozási folyamatom és ezt annyira gyönyörűen írja le Björk: „I raise a monument of love, There is a swarm of sound around our heads, And we can hear it, And we can get healed by it, It will relieve us from the pain, It will make us a part of This universe of solutions, This place of solutions , This location of solutions”

Az albumra sokan rámondták, hogy a Homogenic hangzásvilágának a visszahozása a jelenbe. Voltaképpen van ebben egy kis igazság, de ez inkább rész igazság. Björk nem igazán gondolkodhatott most áttörő kísérleti projektben, ez azért érződik a lemezen. A kísérletezést most a sarokba állította, és inkább arra fektette a hangsúlyt, hogy a zene minél inkább kifejezze saját belső világát. Nem véletlen, hogy ismét az intenzív vonósok kerültek az előtérbe. A Homogenic egyfajta hazatérést szimbolizált, amolyan Izlandiságot ahol a megrendítő vonósokat erős-zakatolós ritmusképletek egészítették ki, jelképezve a természet vadságát, az emberi tényező mellett. A ritmusképletek itt is megvannak, de egyrészt közel sem olyan erőteljesek mint a Homogenic-en voltak, ezek tompa alulról feltörő ritmusok. Másrészt ezek a ritmusok ritkán állnak össze egységes ritmusképletté, a dalok egy meghatározott pontján vannak csak jelen. Funkciójuk jelen esetben a belső zaklatottság lefestése. Hasonló kétség kívül a két hangzásvilág de Arca és Haxan Cloak jelen esetben a nüanszokra helyezte a hangsúlyt. 

Éppen ezért én még inkább hasonlítanám ezt a Vespertine hangzásvilágához, hiszen ott is a nüanszok határozták meg a dolgokat, és mellékesen mindkettő egy nagyon intim lemez. Szerencsére azonban a hasonlóságok ellenére is, felismerhető a lemez egyedi hangzásvilága. Ugyan a fiúk nem nagyon lettek szabadjára engedve, de egy Notget-ről akkor sem lehetne lemosni, hogy Arca keze nyomát viseli. De ez a fajta tribal vonulat a Lionsong-ban is ott van, sőt tovább megyek a Mouth Mantra-ban is. Sokszor még a vonós hajlításokon is érzem ezt a hatást. Annyi bizonyos, hogy valóban nem lett ezúttal forradalmian új a hangzás (megjegyzem már a Volta-n és a Biophilia-n sem volt), de a koncepció keretei között a maximumot hozták ki belőle. Egyébként hangzásvilágra ez a fajta vonós-ritmusos oldal áll hozzám a legközelebb Björk-től. 

Az album egyébként nagyon becsapós, hiszen egy balladával kezd (Stonemilker), amely simán lehetne az Unravel vonós megfelelője, majd a Lionsong kvázi slágeres dallamaival folytatódik. Az ember megállapítja, hogy Björk visszatalált a dallamossághoz. A History of Touches-tól kezdve viszont szinte vége minden előre kiszámítható klisének. Kevesebb dallam, meghökkentő dallamfelépítések. A Black Lake tíz perces trip, ahol minden másfél percben az az érzése az embernek, hogy vége a dalnak. Azonban fokozatosan építkezik és vonul végül nyugalomba. Arca ritmusai és a változatosan bekapcsolódó vonósok azonban a dal repetitívsége ellenére is nagyon izgalmassá teszik a dalt. A Black Lake mellett a másik személyes kedvencem a Family, amely egy három részes mese. Az első rész kriptikus ritmusfélesége velőt rázó, majd hirtelen átfordul az egész egy zaklatott kamarazenébe, majd végül szférikus magasságokban teljesedik ki. Számomra ez már tuti beírta magát a Björk all time favourites képzeletbeli kategóriába. Tulajdonképpen legközelebb konkrét verzé-refrén felépítést a záró Quicksand-ben véltem felfedezni, amely kitűnő példája annak, hogy pop-osabban is lehet kísérletező zenét csinálni. Félelmetesek a cinek és hozzá azok a dallamok. 

Az album centrális darabjai és a vége között azonban van egy kis megtorpanás. Az Atom Dance jó kis avantgarde darab, de nem tudom ki hogy van ezzel, de én sohasem szerettem annyira az Antony-s közreműködéseket. Megjegyzem egyébként, hogy az összes közül talán ez a legjobb. A Mouth Mantra-val meggyűlt a bajom. Brutál jók a ritmusok, de ezek a dallamtalan indulatkitörések nagyon bántják a komfortzónám. A szokásos utolsó dal előtti őrületet ez a szám képviseli, azonban elődjei (Pluto, Declare, Mutual Core) nekem jobban működtek.

Véleményem szerint Björk ezzel a lemezével az utóbbi idők legjobb Björk lemezét készítette el. Tette ezt úgy, hogy ezúttal nem a kísérletezésre helyezte a hangsúlyt, hanem sokkal inkább az intimitásra, a személyességre. Nem csak belső világát szintetizálja előttünk, hanem zeneileg is szintézist hoz létre úgy, hogy a koncept lemez határain belül csak erre a lemezre jellemző hangzásvilágot alakított ki. Azonban minden pozitívuma ellenére nagyon nehéz hallgatnivaló, nem kapja el a flow-t könnyen a hallgató, meg kell küzdeni több téren az élményért. Ezt nem feltétlenül kellene negatívumnak tekinteni, de gyakorlatilag mégis az, hiszen az az élmény is szükségeltetik, hogy kedvünk legyen elővenni a lemezt. Ez sokszor nincs meg nálam, de amikor már benne vagyok nagyon tud működni. A téma adja ezt a jellemzőt, úgyhogy vagy megbocsájtja ezt a hallgató az előadónak, vagy egyszerűen nem veszi elő többet. Ezt mindenki maga dönti el, de én úgy vagyok vele, hogy a kihívások mindig is spannoltak. Szerintem pedig Björk-kel érdemes próbálkozni.

8/10