Sigur Rós - Kveikur

Ez az album a sors iróniája. Gondolta e valaki azt, hogy a Sigur Rós rock zenét fog játszani? A posztrock nagyágyúi bebizonyították, hogy a rock-ot is képesek művelni. Ez egy kicsit meglepő fordulat a tavalyi Valtari után. Már akkor éreztem, hogy az egy átmenet lemez féleség, mert hiába mozdult el egy újszerű hangzás irányába, a múlt is jócskán kísértett a lemezen. Azt gondoltam, az új irány az lesz amelyet megkezdtek, nevezetesen az éteri hangzású ambient. Ehelyett megcsinálták az eddigi leghangosabb lemezüket.

Az első dolog amely feltűnik, hogy rengeteg a dob a lemezen. Ennyire ritmuscentrikus még egy lemezük sem volt. A másik érdekes újítás, hogy rock dalokat hallunk. Természetesen megjelenik a gitár húron vonózás lúdbőröztető hangzása, de ez már csak díszítő elemként funkcionál, a zene maga már nem erre épül. A dalok erősen koncentráltak, mint az album egésze, nincsenek már sehol a várakozási feszültséggel terhelt lassú fokozatos építkezések, amelyeket eufórikus kiteljesedéssel oldottak fel. Ezek a szerkezetek általában közel tíz perces számokat eredményeztek, ezen az albumon a hét perces a leghosszabb dal. Jelen esetben pedig valóban dalokról tudunk beszélni, ugyanis szinte minden dalban megkülönböztethető a verzé a refréntől. Ez persze mondhatjuk, hogy nem újdonság, hiszen a Með suð í eyrum við spilum endalaust-on már ezek a klasszikus dalszerkezetek megjelentek, de nem az album egészére volt ez jellemző. Ha viszonyítani akarunk, akkor az album rokonítható az említett hosszú című albummal, illetve a Takk-kal is. Az utóbbi nyitott a befogadhatóbb hangzás felé, de megtartotta a monumentális építkezést és hangszerelést. A Með suð í eyrum við spilum endalaust pedig tökéletesíteni hívatott a kommerszebb hangzást, igazából eddig ezt tartottam a Sigur Rós pop albumának. A Kveikur ismeretében azonban egy picit átértékelődik a felállás, ugyanis a hosszú című még mindig jócskán tartalmazott monumentalitást, ezzel szemben jelen esetben ez szinte totálisan eltűnt. Ami még eltűnt és abszolout nem hiányolom, az a negédes giccs. A Kveikur egy dalában sem fordult giccsbe. Olyan érzésem van főleg a gyönyörűséges Hrafntinna hallgatásakor, hogy az idegeinkkel játszanak, ugyanis pengeélen táncol a giccsbe fordulás, de mindig egy ügyes húzással a megfelelő mederbe terelik a témát. Még a hyperelvont Valtari sem volt mentes a giccstől, úgyhogy hiányának nagyon örültem. Apropó Valtari. Ez az album a Valtari ellenpontja lett, hiszen zúzós a javából. Tette ezt úgy, hogy átörökítette rá a valtari-s hangzást. Itt a kitartott ambient effektek a helyükre kerültek, nem vezér témaként funkcionálnak, hanem intermezzoként, intro-ként, vagy levezetőként. Sőt bizonyos esetekben beépítették a vezér témába is, azonban dögös ritmussal átitatva (Yfibord, Rafstraumur), amely teljesen újszerű hangzást eredményezett. De nem csak az átörökítés miatt újszerű ez a hangzás. Az industrial, a sokszor Rammstein-t eszünkbe juttató hatások, egyébként maga a tény, hogy rockot hallunk, megdöbbentik az embert. A döbbenet pedig csak fokozódik, amikor konstatáljuk, hogy ezt teljesen magukra tudják a fiúk szabni, egy percig sem gondolom, hogy nem Sigur Rós-t hallgatok. Pedig minden tény ellene van: rövid, koncentrált dalok, hagyományos dal felépítés, zakatoló dobok, gitár pengetés és sorolhatnám. Ez a Sigur Rós easy listening albuma, a legtöményebb koncentrátum, amelyet eddig csináltak. Egy csomó minden megváltozott, de mégis minden ugyanaz. Hiába van minden leegyszerűsítve, még mindig éteri ez a zene. Még mindig képes a hallgatót a szférákba emelni, még mindig tömény lúdbőresszencia.

Érdekes ahogy az Isjaki-ról és a Kveikur-ról is változott a véleményem. Az Isjaki eddig a leghallgató barátabb daluk és úgy, hogy totál giccs mentes, emiatt sokat nőtt a szememben, az év dalai között ott a helye. A Kveikur elborultsága kezdetben megrémített, de a furcsa industrial hangzás idővel letisztul, és az ember rájön, hogy az album leglúdbőröztettőbb, legbrutálabb refrénjét hallgatja. Igazából nincs is értelme dalokat kiemelni, mert egytől egyig jók, az album hallgattatja magát. A Kveikur saját hangzásvilágot teremtett, egységes, tömény, újszerű anyag, éppen ezért klasszikusnak is nevezhető. A Takk óta ez a legjobb amit a fiúk letettek az asztalra, az Ágætis byrjun (2000), az () (2002), és a Takk (2004) színvonalába emelkedik. Ott van az év albumai között.

9/10

Susanne Sundfør - White Foxes Maps Remix

Gyerekek ez milyen lélegzetelállító lett! Bár tegyük hozzá az eredetijén is legszívesebben zokognék (persze jó értelemben).

Sigur Rós - Vidrar vel til loftarasa

 

Ezek a túlnyújtott várakozási feszültséggel terhelt lúdbőröztető kiteljesedések nagyon fognak hiányozni. Azonban van helyette más, valami nagyon állat (Kveikur), amellyel most kezdek megbarátkozni. Egy valami mégis ugyanaz: színtiszta lúdbőresszencia!!!

Lillies

Shigeto - No Better Time Than Now cover

 

Idén még ez is? Hát el vagyunk kényeztetve. A Ringleader újszerű, a másik oldschool. A teljes anyagra augusztusig kell várni. Sebaj, addig is bőven van mit hallgatni :)

Dark Skies

Nagyon szeretem az igényes science fiction-t. Azt a fajtát, ahol nem az invázió, az öncélú erőszak uralja a filmet, hanem van filozófiai síkja is. Ebben a reményben kezdtem a 2013-as Dark Skies megnézésébe. Végül is nem azt kaptam, amit vártam. Nem volt ideologizálás, nem voltak összeesküvés elméletek, de még csak horror sem nagyon. Na jó, abból volt egy pici a hangulat kedvéért finoman adagolva. Ezekkel tulajdonképpen nincs is bajom, annak ellenére, hogy az általam kedvelt sci-fi-k ettől működnek. A műfaji alapkoncepciót meghatározó szándék dicséretes, hiszen merészség sci-fi-be bujtatott családi drámát forgatni napjainkban. Mindazonáltal a film egyetlen, de nagyszerű erénye ez volt. Az egzisztenciális gondokkal küzdő család mindennapjai igen nehezek, de ha ehhez társulnak érdekes és megmagyarázhatatlan jelenségek, azok igen is megviselik a család rendszerét. A családi kohézió változását követhetjük végig a film folyamán, a sejtésektől a bebizonyosodáson át, a beismerésig. Mégis nagy fába vágták a készítők a fejszéjüket, mert ebbe a koncepcióba csúnyán belebuktak. Amennyiben tényleg ez volt a szándék, úgy a reakciók, a család dinamikájának ábrázolása igen elnagyoltra, felszínesre sikerült. Ebből adódóan a szereplők jellemfejlődése sem lineáris. A történet pedig tele van csontig lerágott klisékkel, amelyet már a Madarak-ból, a Poltergeist-ból, vagy akár az X-Aktákból már régen ismerünk. A meglepő (már akinek) végkifejlet pedig elég erős hiányérzetet okoz, azt a fajtát amikor megkérdezi az ember magától, hogy ezért ülte végig a játékidőt? Nem egy szabványos sci-fi, ez az erénye, viszont azon belül sajnos az átlagos szintet is alig súrolja.

4/10

Hot Like a Sauna

Asszem egy picit agyvízforrásom van, miután három napos kánikulában megtartott rendezvény részese voltam. Az még elviselhetőbb lett volna, ha helyben történt volna, de nem, természetesen utazni kellett, szigorúan csak is vonattal, mert ugye azt térítik vissza. Az már részletkérdés, hogy az IC-n nem működött a klíma, tehát nem értem miért is fizettem ki azt a kis pluszt ugye. Az egészet bearanyozta, hogy kisült, a helyjegyet nem térítik meg, úgyhogy azt benyeltem. Nem is azért az ezresért nyafogok, de ezt előre nem lehetett volna megmondani????Magyarország! Az pedig ilyenkor álom, amikor a szabadidős programok lebonyolítása közben az embernek tartania kell magát, mert ugye mutatni kell, hogy minden flottul megy, az arculat nem szenvedhet csorbát. Pedig legbelül már szartam az egészbe, és azt vártam minden három óra robot után, mikor tudok a szálláson végre tusolni egyet. A legjobbak mégis az étkezések voltak, amikor a 38 fokban, a gőzölgő üstben főtt kajákat megkaptuk, tulajdonképpen zuhanyozni sem kellett utána. Na, úgy érzem a szokásos nyári hisztit ki kell éljem, mert most már itt megengedett. A pozitívuma a mesés környezet, ódon kastély, és a hozzá tartozó kastélykert volt, amely önmagában is már csodás élmény volt. Néha kellemes ilyen módon a múltba visszautazni, mindenképpen életre szól. Az esti fröccsözgetések pedig feledtették a daylight horror-t.

Tricky - Hey Love video

Tricky - False Idols

Milyen korszakot élünk most? Hogy van az, hogy ennyi megjelenés lát napvilágot olyan előadóktól akik a kilencvenes évektől aktívak zeneileg, és a fénykoruk is akkor volt? Akárhogy is nézzük lehet tényleg valami abban, hogy korunk zenéi kezdenek kifulladni, pláne ha azt is figyelembe vesszük, hogy jelenleg már lassan két évtizede nincsenek korszakalkotó stílusok, tehát minden ami van retró, újraértelmezés. Szóval ez eddig úgy működött, hogy a fiatalok hozzányúltak a nyolcvanas évekhez és csináltak indie zene féleséget. Most úgy tűnik az öregek törnek be ismét, hogy nosztalgiával átitatva új dolgokat tegyenek le az asztalra. 

Tricky visszatérő anyagának aposztrofálják a False Idols-t, pedig nem az. A 2003-as Vulnerable után öt év szünetet tartott, és 2008-ban jelentette meg a kritika által méltatlanul alulértékelt Knowle West Boy-t. Ez volt a nagy visszatérés, ahol visszanyúlt élettörténeti gyökereihez. A trip-hop azokban az években reneszánszát élte, az említett Tricky album pedig a jobban sikerültek közé tartozott. Mivel a 2010-es Mixed Race sajnos a kísérleti kényszertől megfáradt zenész átlagon aluli produktuma volt, kevés elvárással fogtam az album meghallgatásához. Jelentem, tévedtem.

A False Idols nem próbál meg újítani, tehát a Tricky univerzumában ez a megjelenés ettől újító. A receptjéből tőle elvárható mértékben kivonta az újító kényszert, és végre azt csinálja amihez egyébként kitűnően ért: trip-hop-ot. Ennyire persze nem egyszerű a helyzet. Tricky szertelen, megtagadni önmagát már nem fogja, a millió benyomást ami éri, ebbe az anyagba is bele van olvasztva. Ebben az esetben azonban gátat szabott önmaga művészi szabadságának, és inkább visszakanyarodott a Maxinquaye-Nearly God-Pre Millenium Tension  hangzásvilágához. Érződik rajta a Maxinquaye (1995) kétségbe esettsége, a Nearly God (1996) mély depressziója és a Pe Millenium Tension (1996) klausztofóbiája, de az Angels With Dirty Faces-re (1998) jellemző folytogató-fullasztó blues-os elemek is átjárják a lemezt. Akárhogy is ez a három, esetleg négy album volt Tricky fénykora, ez a korszak volt a trip-hop aranykora. A trip-hop pedig a kilencvenes évek egyik korszakalkotó zenei irányzatává nőtte ki magát. Ez a visszakanyarodó szándék nyomja rá a bélyegét a lemezre. Míg a Knowle West Boy egy élettörténeti visszatekintés volt, addig a False Idols zeneileg tér vissza a gyökerekhez. Az előbbiben nagyobb teret kapott a zenei kísérletezés, addig az utóbbiban az lehet a szándék, hogy megmutassa, hogyan is szól az echtes trip-hop napjainkban. Persze ez az album sem vetkőzi le a szintén méltatlanul alulértékelt Blowback (2001) által megkezdett utat, nevezetesen a slágerességre való törekvést. A dalok másik része ilyen a lemezen. Ezúttal azonban az arányokat jobban eltalálta Tricky, sokszor egy-egy fullasztóbb darab után kifejezetten jól esik egy hallgatóbarátabb dalt hallgatni. Külön értékelendő a keretes szerkezet (Sombody's Sins, Passion of the Christ), amely mind témáját, mind pedig a zenei hatásokat nézve érvényes. A "mi vár rád, és a ne aludj jól" szándékot is az Angels-ön hallottam utoljára. Külön erény, hogy ezúttal végre újból nem csak egy fantasztikus feldolgozást hallunk a lemezen, hanem saját magát is feldolgozza, amelyet a dalszöveg részletek átemelésével ér el. A Nothing's Changed konkrétan az all time favorite Makes Me Wanna Die szövegének részleteit tartalmazza. Mind a szöveg, mind az ehhez kapcsolódó zene szimbolizálja, hogy alapvetően Tricky nem változott, ugyanaz az asthmától fulladozó csintalan lázadó, akit megismertünk, és akit ezért szeretünk. A Hey Love szövegében az 1996-os The Piano-t idézi, de ehhez illeszt a semmiből elő-elő pattogó ritmusjátékot, ami változatosabbá és egyszersmind sokkal szórakoztatóbbá varázsolja elődjét.

A vendég énekesek alkalmazása is mostanra már tutira hagyománnyá vált Tricky-nél. Ezúttal Francesca Belmonte, Fifi Rong, Nneka és Peter Silbermann adja hangját a dalokhoz. Úgy érzem ezúttal kifejezetten jó hatást gyakorolnak ezek a vendégénekesek Tricky-re, több összhangot érzek. Persze vannak kivételek pl. Chinese Interlude, ez valóban nem lett Tricky-s. Ebben az esetben azonban ez sem zavaró, mert a dallamos folk nagyon magával ragadó.

Tricky gyengesége az albumban gondolkodás. A legtöbb megjelenésen vannak jó számok, de egységesen nem működnek. Ez az album is ilyen....nothing's changed...., szóval valószinű Tricky sem fog változni. Az is kijelenthető azonban, hogy az Angels with Dirty Faces óta ennek van a legegységesebb arculata.

Szóval nálam ez az album konkrétan érzelmi nosztalgiát is jelent és gyanítom, hogy titka részben ebben rejlik. Mindenesetre a kilencvenes évek végétől kezdve nem éreztem azt az (élet)érzést, amelyre most ez az album emlékeztetett. Ráadásul Tricky már nagyon régen tudott zenéjével lúdbőröztető élményt nyújtani, ezúttal sikerült. Nem tudom rá mondani, hogy rossz, azt sem, hogy átlagos, ez jó, ez üt végre ismét.

8/10

Yves Saint Laurent L' Homme Libre Cologne Tonic

Az van, hogy a Libre egy veszett jó illat. Odáig nem jutottam, hogy egyáltalán megvegyem mert mindig volt ütősebb, meg rajtam nem tartott sokáig. A fűszerességet ezúttal kivonták belőle és kapott egy adag citrust helyette. Jó lenne valami fantáziát vinni a nyári illataimhoz, mert évek óta nem találtam olyat ami bővíthetné a repertoárt. Talán majd ez.

Tricky - Parenthesis

Ez a szám valami eszméletlen hátborzongató. Főleg annak tudatában, hogy nem hölgy, hanem Peter Silberman vokálozik benne. Most ez a szám az aktuális kedvenc az albumról, amely meglepően jó lett. Erre most nem is számítottam, egy kicsit most átvette a RAM szerepét, felváltva pörög folyamatosan.

Sigur Rós - Kveikur live show visuals

Elég fura ez, nem is tudom, hogy ez az új sound egy egész albumon működőképes lesz e nálam. Mindenesetre a vizualizációt eltalálták, bár jómagam jobban kedvelem a hagyományos videókat.

Mount Kimbie - Cold Spring Fault Less Youth

A Mount Kimbie új megjelenését rengetegen várták már, hiszen a post-dubstep úttörői a 2010-es Crooks & Lovers-sel sok elektronikus zenei formációnak mutattak új utakat az elkövetkezendő években. Kijelenthetjük, hogy az említett album mérföldkőnek számít, hiszen újra értelmezte a minimál elektro-t. Dominic Maker és Kai Campos duója, a négy fal közötti csendességben alkotott egy olyan alapművet, ahol a  nüansznyi szöszmötölések kavalkádjából egy egységes keret kerekedett, amelyet akár zenének is hívhatunk. Rendkívül újszerű, friss, és ebből adódóan szórakoztató zene volt az. Időközben a duó átigazolt a Warp-hoz, amely talán abból a szempontból egy jó húzás volt, hogy szélesebb körhöz eljuthat a zenéjük. Ezzel az átigazolással azonban a négy falat is elhagyták, és kiléptek az elektronikus zene nagybetűs életébe. Talán tudatos is volt a döntés, de ezzel egyszersmind lemosták magukról a post-dubstep címkét és újítások garmadával leptek meg minket. A kezdő Home Recording-ban szinte minden összpontosul. Rögtön szaxofont és orgonát kapunk a képünkbe...mi van??? Aztán később megjelenik az ének. Majd aztán King Krule kezd el Mc-zni.??? Tehát organikusabbra vették a hangszerelést, közelítenek az elektro-akusztikus hangzás felé. Mindemellett érezhető a Crooks&Lovers szöszmötölős jellegzetességének átemelése erre az albumra is, de itt pont ez nem válik kísérletivé. Ráadásul a háttérben marad a legtöbbször, vagy kiteljesedik pl. lefolytott klubhouse-ban (Made to Stray, Home Recording). Itt ami kísérlet, az a hangzás befogadhatóbb irányba történő konvertálása. Ezzel azonban az a baj, hogy a konvertálás után kevésbé lesz egyedi. A hangzás, ami jellemezte a zenekart, már csak nyomokban van jelen. Az újítások hatására pedig olyan szerzemények születtek, amelyek egyébként jelenleg jellemzik az elektronikus zenei szcénát, ezek a dalok olyanok lettek, hogy bármelyik másik előadó szerzeményei lehetnének. Ez végül is a lemez meghatározó hibája, vagy szőrszálhasogatásképpen az, hogy a befogadhatóbb felé történő próbálkozás, szült egy nehezen befogadható lemezt. Pop-osabb hangzás, de nem lett hallgathatóbb. A dalok szerkezete, a témák, és az előző album emlékei mégis meglágyítják azt a masszát és összességében mégis kellemes élményt hagy az emberben. Korábban úgy gondoltam, hogy "az újítás ebben az esetben egy ellaposodást eredményezett, amely mérföldekre van attól, amire képesek ezek a fiúk", de a lemeznek időt hagyva ez a kemény gondolat átformálódott bennem. Vitatható, hogy jó irány e, ha a fiúk kilépnek abból a  zenei skatulyából, amelyet ők teremtettek. Véleményem szerint még korai volt ez a próbálkozás, a post-dubstep tartogathatott volna még kellemes meglepetéseket. Ezzel a lépéssel azonban megkezdődött egy előadó művészi "karrier", amolyan saját út keresése, ahol még vegyes, nem túl tiszta a hangzás (hiszen pont azt hagyták hátra), de mindenféleképpen van benne fantázia. Az album véleményem szerint színvonalban nem egyenletes. Vannak nagyon ütősre sikerült húzások, King Krule-t mintha ehhez a zenéhez teremtették volna. Az album második fele már kevésbé izgalmas, itt talán dominánsabb a múlt "kísértése". Vegyesek az érzéseim az albummal kapcsolatban, de jó előjele lehet egy későbbi izgalmas transzformációnak.

7/10

Hodejegerne / Fejvadászok

Jo Nesbø nagysikerű krimijének filmváltozata 2011-ben készült el, lemaradásomat még csak most tudtam pótolni. A norvégok kitűnő érzékkel írták meg a forgatókönyvet, hiszen minden részlet, minden kocka a helyén van ahhoz, hogy a történet érthető legyen. Ez nem is csoda hiszen Lars Gudmestad mellett Nesbø is részt vállalt a forgatókönyvírásban. Úgy látom, a skandinávoknál most egyfajta –nevezzük- kortárs irodalomadaptációs őrület folyik. Gondoljunk csak Stieg Larson Millenium trilógiájára: mekkora port kavart, és nem csak az északi országokban, hanem világszerte. A tetovált lányból még amerikai remake is készült. Ez az adaptációs hype pedig azóta is folyamatos, és biztos vagyok benne, hogy Nesbø más regényeiből is készülni fog a közeljövőben film, amelyre tényleg érdemes odafigyelni, mert a messze északról eddig csak is patent adaptációk érkeztek. Így van ez a Fejvadászokkal is. A film hozta a könyvnek „az olvastatja magát” érzését, ugyanis igen mozgalmas másfél óra részesei lehetünk. Külön tetszett, hogy nem volt egy felesleges jelenet sem a filmben, minden momentumnak funkciója volt. Ez külön erény, hiszen az adaptációknál könnyen el lehet veszni a részletekben. Ennek ellenére ez egy könnyen nézhető közönségfilm, ahol a kirakós játék összerakása a legnagyobb élvezet. Ez egy régi recept, és lám kitűnően működik. No, de ehhez kell a jó forgatókönyv. Az egész film a logikai csavarokra épít. Külön szeretem azokat a filmes élményeket, amikor megvezetnek. Ugye egy jó kriminél is tippelgetünk ki is a gyilkos, megpróbáljuk összerakni a történteket. Ez a film is erre a logikára épít. Igazából akkor vált ki igazi hatást a film, ha végig be tudja csapni az embert. Bevallom én meg lettem vezetve, pedig ugye kívülről betéve ismerem már a különböző kliséket. Mire összeraktam a fejemben a sztorit, rögtön történt valami, amely ha nem is alapig, de lerombolta az addig felépített cselekménysort. Szóval el lehetett ezzel szórakozgatni, és külön csavar volt a végén a főszereplő Roger konklúziója a történtekről, amely megint új megvilágításba helyezte a cselekedeteit és motivációit. Szóval egy izgalmas thriller ez, ahol egy fejvadász cég vezetője „másodállásban” műkincseket rabol. Az állásinterjúk alatt szerez információt a fogásokról. Ő az üldöző mindaddig, amíg össze nem hozza a sors egy olyan emberrel, aki üldözött szerepbe kényszeríti, akivel nem kellett volna kezdeni. Ekkor elszabadul a pokol, és menekülni kell, mert bizony a bosszú vérre megy. A történet persze közel sem ilyen egyszerű, hanem csavaros, fondorlatos, szellemes, és szórakoztató, aztán a végére még az is kiderül, hogy egy kicsit szerelmes film is, kicsit?...inkább nagyon. Morten Tyldum rendező eddig számomra még ismeretlen volt, azonban a színészek már közel sem. Roger-t Aksel Hennie (Max Manus, Haverok) alakította, és hát kitűnően hozta a látszólag érzéketlen üzletember szerepét, illetve annak jellembeli „fejlődését”. Az „igazi” fejvadászt, Clas-t, egy ügyeletes dán szépfiú Nikolaj Coster- Waldau személyesítette meg, akinek nemrég indult be jobban nemzetközi karrierje a Feledés, és a Trónok Harca által. A film nemzetközi szinten is megállta a helyét, több díjra is jelölték. Ezek után nem kérdéses, hogy előbb-utóbb az amerikai változatát is megnézhetjük majd.

8/10

Dead Man Down poster

 

Atyaég! Egy újabb skandináv, aki eladta magát Hollywood-ban. Niels Arden Oplev (A tetovált lány) ráadásul úgymond hozta magával Noomi Rapace-t is...antiperisztaltika ezerrel. A sztori nagyon gagyinak tűnik. Rapace kisasszony visszafoghatná magát, mert ilyen Stones videosdi, meg ehhez hasonlók után attól félek nem lehet majd komolyan venni.

Michael Kohlhaas poster

Kate Boy - The Way We Are video

Ezeket a svédeket valahogy nem lehet utálni, pedig kísértetiesen hasonlít az egész a Niki and the Dove-hoz, végül is ők is svédek :)