Sigur Rós - Kveikur

Ez az album a sors iróniája. Gondolta e valaki azt, hogy a Sigur Rós rock zenét fog játszani? A posztrock nagyágyúi bebizonyították, hogy a rock-ot is képesek művelni. Ez egy kicsit meglepő fordulat a tavalyi Valtari után. Már akkor éreztem, hogy az egy átmenet lemez féleség, mert hiába mozdult el egy újszerű hangzás irányába, a múlt is jócskán kísértett a lemezen. Azt gondoltam, az új irány az lesz amelyet megkezdtek, nevezetesen az éteri hangzású ambient. Ehelyett megcsinálták az eddigi leghangosabb lemezüket.

Az első dolog amely feltűnik, hogy rengeteg a dob a lemezen. Ennyire ritmuscentrikus még egy lemezük sem volt. A másik érdekes újítás, hogy rock dalokat hallunk. Természetesen megjelenik a gitár húron vonózás lúdbőröztető hangzása, de ez már csak díszítő elemként funkcionál, a zene maga már nem erre épül. A dalok erősen koncentráltak, mint az album egésze, nincsenek már sehol a várakozási feszültséggel terhelt lassú fokozatos építkezések, amelyeket eufórikus kiteljesedéssel oldottak fel. Ezek a szerkezetek általában közel tíz perces számokat eredményeztek, ezen az albumon a hét perces a leghosszabb dal. Jelen esetben pedig valóban dalokról tudunk beszélni, ugyanis szinte minden dalban megkülönböztethető a verzé a refréntől. Ez persze mondhatjuk, hogy nem újdonság, hiszen a Með suð í eyrum við spilum endalaust-on már ezek a klasszikus dalszerkezetek megjelentek, de nem az album egészére volt ez jellemző. Ha viszonyítani akarunk, akkor az album rokonítható az említett hosszú című albummal, illetve a Takk-kal is. Az utóbbi nyitott a befogadhatóbb hangzás felé, de megtartotta a monumentális építkezést és hangszerelést. A Með suð í eyrum við spilum endalaust pedig tökéletesíteni hívatott a kommerszebb hangzást, igazából eddig ezt tartottam a Sigur Rós pop albumának. A Kveikur ismeretében azonban egy picit átértékelődik a felállás, ugyanis a hosszú című még mindig jócskán tartalmazott monumentalitást, ezzel szemben jelen esetben ez szinte totálisan eltűnt. Ami még eltűnt és abszolout nem hiányolom, az a negédes giccs. A Kveikur egy dalában sem fordult giccsbe. Olyan érzésem van főleg a gyönyörűséges Hrafntinna hallgatásakor, hogy az idegeinkkel játszanak, ugyanis pengeélen táncol a giccsbe fordulás, de mindig egy ügyes húzással a megfelelő mederbe terelik a témát. Még a hyperelvont Valtari sem volt mentes a giccstől, úgyhogy hiányának nagyon örültem. Apropó Valtari. Ez az album a Valtari ellenpontja lett, hiszen zúzós a javából. Tette ezt úgy, hogy átörökítette rá a valtari-s hangzást. Itt a kitartott ambient effektek a helyükre kerültek, nem vezér témaként funkcionálnak, hanem intermezzoként, intro-ként, vagy levezetőként. Sőt bizonyos esetekben beépítették a vezér témába is, azonban dögös ritmussal átitatva (Yfibord, Rafstraumur), amely teljesen újszerű hangzást eredményezett. De nem csak az átörökítés miatt újszerű ez a hangzás. Az industrial, a sokszor Rammstein-t eszünkbe juttató hatások, egyébként maga a tény, hogy rockot hallunk, megdöbbentik az embert. A döbbenet pedig csak fokozódik, amikor konstatáljuk, hogy ezt teljesen magukra tudják a fiúk szabni, egy percig sem gondolom, hogy nem Sigur Rós-t hallgatok. Pedig minden tény ellene van: rövid, koncentrált dalok, hagyományos dal felépítés, zakatoló dobok, gitár pengetés és sorolhatnám. Ez a Sigur Rós easy listening albuma, a legtöményebb koncentrátum, amelyet eddig csináltak. Egy csomó minden megváltozott, de mégis minden ugyanaz. Hiába van minden leegyszerűsítve, még mindig éteri ez a zene. Még mindig képes a hallgatót a szférákba emelni, még mindig tömény lúdbőresszencia.

Érdekes ahogy az Isjaki-ról és a Kveikur-ról is változott a véleményem. Az Isjaki eddig a leghallgató barátabb daluk és úgy, hogy totál giccs mentes, emiatt sokat nőtt a szememben, az év dalai között ott a helye. A Kveikur elborultsága kezdetben megrémített, de a furcsa industrial hangzás idővel letisztul, és az ember rájön, hogy az album leglúdbőröztettőbb, legbrutálabb refrénjét hallgatja. Igazából nincs is értelme dalokat kiemelni, mert egytől egyig jók, az album hallgattatja magát. A Kveikur saját hangzásvilágot teremtett, egységes, tömény, újszerű anyag, éppen ezért klasszikusnak is nevezhető. A Takk óta ez a legjobb amit a fiúk letettek az asztalra, az Ágætis byrjun (2000), az () (2002), és a Takk (2004) színvonalába emelkedik. Ott van az év albumai között.

9/10