Percussions - Digital Arpeggios

Ettől sem vagyok hanyatvágva, de a Morning/Evening-nél minden csak jobb lehet!

Zola Jesus - Nail video

Ki gondolta, hogy még a Taiga-ról video-t kapunk?! Egyébként pedig az éra legjobb video-ját! Kíváncsi lennék most hogyan állnék a Taiga-hoz, mert amikor kijött nem nagyon szerettem, de ez a Nail most kedvet adott hozzá. :)

Heathered Pearls - Body Complex

Jakub Alexander egy Lengyelországból elszármazott amerikai producer, aki a zenei térképre a 2010-es Loyal-al írta fel magát. Az említett album az éjszakai tengerpartot megidéző atmoszférát teremtett, ritmusmentesen ringatott minket a gyönyörűre megkomponált ambient hangképek segítségével. A  hangok szinte mérnöki pontossággal voltak kidolgozva, ez a fajta "mérnöki" szemléletmód szerencsére a Body Complex-re is átörökítődött.

A Body Complex is egy ambient album a maga módján, ám szerencsére itt nagyon hangsúlyos szerepet kaptak a ritmusok. Alexander-től ez valamennyire egy új irány felé történő elmozdulást jelent, azonban múltját egyfajta görbe tükrön keresztül újraértelmezi. Főleg a leginkább interlude formájában megjelenő ritmus nélküli hangfolyamok (Cast in Lemon and Sand,  Holographic Lodge, Artificial Foilage) emlékeztetnek minket a Loyal világára és ezek a track-ek leginkább régi önmaga karikatúrájaként működnek. A többi track pedig igazi ambient techno, ahol már nemcsak a sajátos hangképek, hanem maga a ritmus is hozzásegít minket ahhoz, hogy egy teljesen más világba kerüljünk. Álomszerű az egész lemez, és leginkább a hétvégi buli utáni hajnali haza találás hangulatát fogja meg. A Body Complex az atmoszféra teremtésben igazán nagyon erős, aki nem érzi a hangulatot, annak nagyon nehéz ezt a lemezt igazán szeretnie. Azért mondom ezt, mert nem könnyíti meg a dolgunkat ez a mérnöki pontossággal megtervezett lemez, szó szerint nehéz hallgatni való. Sötét hangulati képek, fájdalmasan elnyúló (már-már Badalamenti-s) szintik és repetitív dobképletek jellemzik. Ráadásul az összkép is igen repetitív, tulajdonképpen minden egyes track egy téma ismétlődése, éppen ezért rendkívül homogén ez a lemez. Ez a fajta homogenitás azonban egy cseppet sem zavaró, hiszen harmadik vagy negyedik hallgatásra az ember elsajátítja az album nyelvezetét és élvezi a fordítási munkát. Ugyan valóban fárasztó amikor perceken keresztül ugyanazok a témák ismétlődnek, de ezen felül lehet emelkedni miután már halljuk a nüansznyi adalékokat, amelyek végtére is minden egyes track-et átszíneznek. Az összes dal ettől működik, végig ugyanaz marad mint az elején, csak még akkor ízetlen, a végére pedig kifejezetten jóízűvé válik. Ez a fajta felépítés leginkább a legnagyobb kedvencemen éleződik ki, a Personal Kiosk-on, de az Interior Architecture Software és a Shigeto-val közös Abandoned Mall Utopia is mintapéldája lehetne annak, hogy egy témával hogyan is lehet egy track-et érdekessé tenni. Ez a három track már önmagában elviszi az albumot, a legmasszívabb atmoszférával rendelkeznek, de a vége felé még tartogat Alexander számunkra egy különlegességet. Az Outerbridge-el közösen készült Warm Air Estate egy igazi dream-trance track, ahol a lágyan simogató vokál beemelése is hozzájárul a hely és idő nélküliség megéléséhez. Ez a dal olyan mintha a Beacon keveredne Tycho-val a kilencvenes évek trance őrületében, szóval még a példám is időtlenséget sugall (egyébként az artwork is a Beacon-t idézi).

Minden precízsége és szépsége ellenére azonban beleesik abba a hibába, amelyek a leginkább jellemzik a "hangulat albumokat". Mégpedig, hogy nem tud abból kitörni. Valószínű nem is célja, de az erős homogenitás a fogyaszthatóság rovására megy, az ambient interlude-ok ebben az esetben pedig nem jelentenek igazi kiállást a lemezen. Egyedül emiatt nem lesz szerintem klasszikus, pedig ami itt történik oktatni kellene.

7,5/10

Életem legrosszabb napja trailer

Sparrows trailer

!!!!

Olmo and the Seagull trailer

The Babadook

Jennifer Kent első nagy játékfilmje a Babadook. Gyakorlatilag rendezőként még egy short-ot csinált, egyébként meg színésznőként játszott egy rakás filmben, de leginkább sorozatokban. A fene se gondolta, hogy így a semmiből, és legfőképpen Ausztráliából valaki képes lesz egy olyan horrort megcsinálni, ahol elég egy gagyi rajzfigura ahhoz, hogy összetrottyintsuk magunkat.

Ez a film maximálisan betölti a műfaj funkcióját, hiszen gondoskodik a feszültség keltésről és annak levezetéséről, és ahogy kell agresszióban elaborálódik a felfokozott feszültség. Ez a fajta drive-redukcionista szemlélet véleményem szerint nélkülözhetetlen egy jó horrorhoz, egyszerűen nem szabad kihagyni, mert nélküle űr marad. A Babadook ezt tökéletesen megoldja, és ahogy kell a félelem tárgyát manifesztálja, tehát konkrétan meg tudjuk nevezni, mitől is futkos a hátunkon a hideg. No de ez csak alapkövetelmény, ha csak ez lenne, még nem tűnne ki a többi film közül. Újabban szerencsére egyre többen próbálják átértelmezni a műfaj korlátait, több- kevesebb sikerrel. Elmondható, hogy mostanra a francia újhullámnak nevezett mozgalom is kezd kifulladni, vagy legalábbis belefullad saját koncepciójába és egyre többet használnak klasszikus húzásokat, amitől pont saját mozgalmuk létjogosultsága kérdőjeleződik meg. Ausztráliából pont nem vártam egy szokatlan átértelmezést, és egy kicsit most tanácstalan is vagyok, hogy ez akkor most nekem hat újszerűen, vagy már illeszthető egy meglévő irányvonalba. A Babadook ugyanis alapvetően egy kőkemény családi dráma, horrorsága a filmes kifejező eszközrendszerében keresendő. Ugyanakkor ezúttal ez a műfaj felettiség nem zavaró, mert a horror eszköztára kellő ízlésességgel és találékonysággal lett felhasználva. Horror kliséről itt egyébként is nehezen beszélhetünk, hacsak a rém konkrét fizikai megnyilvánulását nem tartjuk annak. Az események tükrében azonban ez is értelmezhető másként, egy pszichózis esetében kérdés, hogy valódi e a manifesztáció.

A film abban profi, hogy eldönthetetlen, hogy a filmdráma alá rendelték e a horrort vagy fordítva. Akárhogy is legyen, a cél valóban szentesíti az eszközt, az ember pedig lejátszhatja magában mindkét verziót. Amiben szintén nagyon ügyes a film, hogy határ mezsgyén mozog a belső és külső történések kapcsán. Nálam viszonylag későn esett le a tantusz, hogy amit látunk az tulajdonképpen egy duálunió pszichózisa, ugyanakkor vannak a filmben olyan momentumok, amelyek akár arra is utalhatnak, hogy harmadik személy percepciójába is beleférhetnek a történések. Ezek ügyesen tényleg mindig pengeélen táncolnak, és a néző eldöntheti melyik variáns áll hozzá közelebb. Számomra nyilván a pszichológiai szál. Miután leesik a tantusz akkor válik világossá, hogy milyen aprólékosan van kidolgozva a veszteségélmények talaján kialakuló személyiségzavar. Mind az anya, mind pedig a gyermek karaktere így lesz egész, és meglepő módon ehhez a horror eszköztára lett felhasználva. A vége pedig egyszerűen lúdbőröztetően zseniális. Noha nyilván elnagyolt az a húzás, hogy hirtelen magukban rendbe rakták a dolgokat, de azzal, hogy szembe néztek a múlttal, végre nem kellett tagadni. A helyére került a rém, amellyel folyamatosan foglalkozni kell, együtt kell élni vele annak érdekében, hogy ismét a harmóniáé legyen a főszerep. Zseniális!

Ha jobban belegondolok Trier Antikrisztusa is hasonló irányvonalat lovagolt meg anno, egy sokkal bonyolultabb szimbólum rendszerrel és sokkolóbb eszköztárral, csak sajnos az a film egy cseppet sem volt optimista. A Babadook viszont úgy működik mint egy jó dráma, átéled a kínt, de a végén katarzis van: mert érzed és érted.

8/10

Valami követ

David Robert Mitchell tavalyi  - nevezzük - horrorjának talán túl korán adták a korszakalkotó jelzőt. Meglátásom szerint igencsak a hype szülte ezzel a filmmel kapcsolatban az elragadtatásokat. Ezzel nem azt mondom, hogy ez a film nem működik, mert jobban működik mint a legtöbb tucathorror manapság, hanem inkább arra akarok kilyukadni, hogy azáltal hogy más eszközrendszert használ (más nyelvet), még nem újítja meg a műfajt. Persze azon lehet vitatkozni, mennyire tekinthető ez horrornak, és gyanítom nálam ezen a ponton táncol pengeélen a film. Na de nézzük az elejéről.

Adott egy cseppet sem eredeti alaptörténet, amely egy az egyben a Ringu története, csak itt az izé nem a vhs-el, hanem szexel terjed. Persze némi fordulatot csempésznek a sztoriba, de akkor is adja magát a párhuzam. Szerencsére valóban kevés horror klisét használnak az alkotók, így igazából a kevésbé eredeti történetet ellenpontozza a kevésbé kiszámíthatóság. Azt nem írnám le, hogy nem kiszámítható a történet, mert a történetvezetés azért többnyire sematikus, de az emberi faktor kidomborítása mindenképpen ad egy bizonytalansági tényezőt a dologhoz. Alapvetően ennek az eszköznek a beemelése az, amely kiemeli a filmet a mezőnyből. Kevesen vállalkoznak arra a műfajon belül, hogy karaktereket építsenek. Ezáltal valóban közelebb állnak a szereplők az emberhez, és akár szerethetőek is lehetnek, nem úgy mint az idegesítő tini horror karakterek. Mindennek ellenére kidolgozatlan maradt ez az aspektus, és inkább az erre való törekvés érződik rajta, de a történet szempontjából végtére is elég ez. A másik eszköz amely rendhagyó, a néző folyamatos feszültségben tartása. Teszi ezt úgy, hogy leginkább várakozási feszültséget kelt, mint inkább rémületet. Nem igazán a megrémítésre megy rá. Ugyanakkor materializálja a feszültség tárgyát, bár alakjában az változik, de lényegében akkor mégis csak azt teszi, amit egy horrornak tennie kell. Na itt kezdődik a probléma, mert nem teszi. A horrornak nem az a dolga, hogy feszültséget keltsen, nyilván az is, hanem teret kell adnia a felhalmozott feszültség levezetésére, magyarul borzongatnia kell. Ez ebből a filmből teljesen hiányzik. Hiába vagyok arra kíváncsi, hogy mi is fog következni, hiába vagyok elájulva a remek score-tól, hiába gyönyörűek a képek, remek a vágás, ezek mind-mind a külsőségei a filmnek. A belbecs eltűnik a rendhagyó eszközhasználatban. Ezt erősíti a túlszofisztikált metaforizmusa a filmnek. Egy kitűnő társadalomkritika ez arról, hogy egy fiatalnak mivel kell szembenéznie a nagykorúság küszöbén. Az újtól, a bizonytalantól való ősi félelem szülte a film szimbólum világát, azonban ez a nyelvezet erősen túlgondolt, és őszintén szólva ehhez a témához igen egyszerűcske is. Pont ez a szofisztikáltság öli meg a borzongást, és ettől nem tud működni mint horror, ettől üti fel a fejét néha az unalom.

Másfelől nézve pedig jó a problémafelvetése, és akár egy jó drámát is ki lehetett volna hozni belőle, de lehet, hogy pont ez a műfajok által be nem határoltság adja meg a báját a filmnek. Minden hibája ellenére remek szórakozást nyújt, de nem fog válni hivatkozási ponttá a műfajban a fentiek miatt, hanem amolyan kísérleti izéként fogunk majd rá tekinteni, ha egy pár év múlva egyáltalán emlékszünk majd rá.

6/10

Shigeto - Pulse

A Heathered Pearls-zel közös überbrutalisztikus Abandoned Mall Utopia után máris itt egy friss track a közelgő EP-ről. A Pulse teljesen más mint az eddigi dalok, új hangzású, sokkal sötétebb és repetitívebb mint elődei. Izgalmas transzformáció ez, kíváncsi vagyok az új anyagra, alig várom!

Hunee - Hunch Music

Hun Choi koreai származású DJ első egész estés LP-je a Hunch Music. Noha 2009-től foglalkozik saját zenékkel is, eddig kellett várni a bemutatkozó lemezre. Choi lemezboltban dolgozott, illetve dj-zett is rengeteget. Ami azt illeti múltja erősen rányomja a bélyegét a lemezre, mégsem megy el egy vásári feeling-be, sőt ellenkezőleg. Valahol hidat teremt a party kultúra és az intelligens tánczene között. Hiába érezzük itt-ott nyersnek és klisésnek a hangzást, valahogy izgalmasan alakítja a történéseket adott kereteken belül rengeteg hatást felhasználva, így egy szimpla techno-nak is lelket tud adni.

A Hunch Music rendkívül sokszínű anyag, noha többségében ez egy house album, azonban az átértelmezések nagyon érdekessé teszik. Az igazság az, hogy első hallgatásra nem igazán fogott meg, leginkább azért, mert tudatomig leginkább a house klisék jutottak el. Igen, az végül is elmondható, hogy a szcénát ez a lemez sem váltja meg. Ilyenformán nem is kísérleti, de véleményem szerint egy percig sem akart az lenni. Körbejárja a house és techno stílusjegyeit, ugyanakkor ha kellő figyelmet szentelünk rá rájövünk, hogy egy érdekes és sokszínű személyiség szűrődik át a hanganyagon. Hiába érezzük sokszor stílusgyakorlatnak az aktuálisan futó track-et, mégsem válik unalmassá mert fokozatosan színezi azt. Akár úgy is, hogy sajátosan keveri a stílusokat, de leginkább érzek ebben egy nagyadag keserédességet, amelyet imád megfűszerezni eufóriával. A legjobb pillanatok mindig a sötétségből kivergődő eufória pillanatai, amelyet csak fokoz a stílushoz köthető bpm.

Mint említettem furcsa elegy ez a Hunch Music. A kezdő Woods már megadja az alaphangulatot: kíváncsivá tesz, hiszen ez a dal egy díszítő elemekben fokozatosan építkező fülledt dzsungel hatású lábdobmentes darab eufórikus dallamvilággal. Ez a dal tényleg arra jó, hogy felfokozza az embert, szerencsére az izgalmat van min levezetni. Van itt Detroit style, Chicago style, deep house, de van itt funk is, és ott van ellenpontként a chill out. Bár a dallamvezetés miatt a ritmikus track-ekre is simán ráhúzható a chill out jelző, mégis ezek táncolható darabok, simán megférnének egy klub dj set-jében. Ugyanakkor a hangzásba be-be szűrődik némi jazz, egy kis tribal és az időnként elég furcsának ható kamara zene is, és az operából kiragadt énekhangmintáról még nem is tettem említést.

Ez az album kitűnően reprezentálja, hogy a techno érzés még mindig él, még mindig meg lehet ragadni, kellő érzékkel és ízléssel érdekessé lehet még tenni anélkül, hogy bármi forradalmit hozzá tenne. Aki tudatánál volt a kilencvenes években, az vélhetően érteni fogja, hogy az edm kitűnően megfér az old-school house-szal.

Személyes kedvenceim a folyamatosan építkező eufóriába torkoló ritmikusabb darabok: a hömpölygő itt-ott shoegaze-esedő Crossroads, a sötét techno-jazz-es Error of the Avarage, vagy a Hiding the Moon, amely a végére simán Elemi Ösztönösre alakult, fülledt, erotikus darabbá vált.

Közel sem egységes az összkép. A vége felé nagyon leereszt az album, vagy legalább is látványosan más színezetűvé válik. Choi sok mindent akart megmutatni magából, így az utolsó három dal igen csak kilóg a sorból. A Bruises kamarapop-ját, az Amo orchesztrális jazzét, és a The World kántáló tribal jazz-ét így egymás után nem igazán lehet hová tenni. Noha korábban is el volt rejtve a tracklist-ben egy-két belassult interlude, de ott megbújva nem voltak ennyire elementárisak. A koherencia hibáját azonban én betudom annak, hogy Choi első lp-je ez, és mint ilyen, ez egy kiváló kezdés, nem is kell rögtön tökéletesnek lenni. Jó érzéke a zenéhez igazolódott, kiváló hallgatni valót hozott össze, és kíváncsian várom merre fejlődik majd tovább.

7/10

!!!!

FKA twigs - M3LL155X video

Vizuálisan horror mint mindig! :)

Hunee - Hiding The Moon

Brig! Ez a szám akkor is baró, tessék ráhangolódni, mert ááállat!

The Chemical Brothers - Sometimes I Feel So Deserted video

Végre egy igazán élvezetes Chemical video, amelyet Ninian Doff rendezett. Hát kenterbe veri a Gondry-s Go-t!

Deerhunter - Snakeskin video

Az új dal meglepően jó lett. Egy kicsit emlékeztet a Throwing Muses-re. Ettől a félkegyelmű vigyortól a video-ban meg tuti rémálmom lesz! :)

Tame Impala - Let It Happen video

Heathered Pearls - Warm Air Estate ft. Outerbridge

Ez aztán tényleg megnyerő!

Hunee - Error Of The Average

Végre megint van hangulatom zenét hallgatni. Ez a Hunee meg nem is olyan rossz, ez a Hunch Music album egész hangulatos house-edm kombo. Ez pedig egy jó kis hömpölygő gyöngyszem róla.

The Chemical Brothers - Born In The Echoes

Számomra a Chemical Brothers mindig is etalon volt az elektronikus zenében. A kilencvenes évek közepén valami elképesztő dögösséget vittek a piacra és ez nem csupán csak a big beat nemzését jelenti. A CB félelmetes tehetséggel olvasztotta egybe az indie rock-ot a tört ritmusokkal, a klubzenével, a pszichedeliával, majd később az elektropop-pal. Ez a fajta sokszínű egység pedig a legkülönbözőbb szubkultúrákból nyert meg magának rajongókat. Ez a jóizlésből származó dögösség a kilencvenes években egyébként több elektronikus zenei formációra is jellemző volt. A The Prodigy vagy akár a Fatboy Slim esetében is (csak néhány példát említve) elmondható volt, hogy vegyes szubkultúrák hallgatói rajongtak értük. Akkor tehát volt valami a levegőben, de kétségtelen, hogy számomra a CB jelentette anno a cool-ságot, volt valami züllöttség a zenéjükben, mégis mindig kristály tisztára csiszolódott.

Az életmű első három lemeze (Exit Planet Dust 1995, Dig Your Own Hole 1997, Surrender 1999) egyértelműen mutatja azt, hogy a Chemical hangzás honnan hová tud eljutni. Az Exit minimál big beat-es hangzására épült egy kis pszichedelikus hangzás, némi klubzene (Dig Your Own Hole), majd az "stadion rock" szerű giccsé teljesedett ki (Surrender). Ez a három album a duó gyermeke (big beat) fejlődésének a lenyomata, de tovább megyek, ez egyben egy korlenyomat is. Azé az időszaké, ahol az elektronikus zenét nem zárták klub keretek közé, kitöltötte a nyílt teret, stadionokat töltött meg. A 2002-es Come With Us már egy útkeresésről szólt, visszább vett a nyitottságból és inkább introvertáltabb anyag volt. A klubhangzás-pszichedelia kombo jellemezte, de a dögösség innen sem hiányzott. Aztán 2005-ben a Push The Button-nel valami megtört. A pop zene felé orientálódott a duó, de szerencsére vagányak tudtak maradni. Zenei megoldásaik érdekesek voltak, a közreműködők pedig kifejezetten színt vittek a koncepcióba. Nem volt ez egy rossz album de a kritika által igencsak túlértékelt volt. A CB tehát kísérletezett, próbálgatta a határait. Éppen ezért volt csalódás a 2007-es We Are The Night, mert a hasonló koncepciót még egyszer már nehezebben vette be a gyomrom. Ráadásul erről az albumról eltűnt a vagányság, a dögösség, meglovagolni mégegyszer az előző album sikerét már nem tudták. 2010-ben aztán kijött a Further. Ekkorra már kijelenthető volt, hogy a diszkográfiában ezt már késői albumnak lehet címkézni. Ennek ellenére újra dögös és friss lett a hangzás, sőt a Swoon és a Another World ismeretében még előremutató is. Hangzásilag életművük leghomogénebb és szerkezetileg a legegységesebb lemezük lett.

Ugyanakkor ha őszinték akarunk lenni a CB albumokban nem a legjobb. Az adott érában mindig van három-négy meghatározó daluk, amely igencsak mély lábnyomot hagy a zenetörténetben, és azok olyan erősek, hogy elviszik a hátán az albumot.

A Born In The Echoes a mintapéldája annak, hogy 2002-től kezdve igencsak hullámzó minőségű anyagokat tesznek le az asztalra. Ugyanis a jelen kiadványt egy bizonyos szempontból a We Are The Night-hoz tudnám hasonlítani. Ezzel az albummal sem kívánják határaikat tovább feszegetni, de a különbség az, hogy nem az előző album progresszív hangzását kívánják megismételni, hanem az egész életműből csemegéznek. Nincs ezzel baj, mert ez erősen jellemző már késői lemezekre és a CB-től még egyébként sem kaptunk retrospektív szemléletű lemezt. A Born bizonyos szempontból visszakanyarodik a kilencvenes évek hangzásvilágához. A big beat előtérbe kerül, de tulajdonképpen szinte az összes Chemical-os klisé fel lesz sorakoztatva a lemezen. Ezt azért mondom, mert ebből a szempontból is visszaköszön a We Are The Night, ugyanis a Go az kifejezetten egy slágeres darab, akár onnan is lemaradhatott volna. Örvendetes, hogy ez a klisé gyűjtemény nem egy egyszerű önismétléses koncepció. A duó ezt megcsavarta azzal, hogy ismét közreműködőkkel pakolta tele a dalokat. Az ember első gondolata rögtön az volt, hogy ismét kapunk egy light-os pop albumot. Aztán jött a sokk az első hallgatások után, hogy ez nem is így van. Az történik, hogy a duó a közreműködőket saját kénye-kedve szerint használja a dalokban. Ezek a dalok egytől egyig ízig-vérig Chemical dalok, amelyhez ha úgy tetszik "csak" asszisztálnak a közreműködők. Nyilván visznek saját személyiségükből valamennyit a dalba, de nagyon minimálisat. Inkább díszítő elemként hatnak, mint húzóerőként. Ez bizonyos szempontból pozitív, mert akárhogy is nézzük ez a koncepcióban egy csavar. Másfelől azonban érződik az egymásra hangolódás kudarca. Oké tudatos ez, de csak belegondoltam abba, hogy mi lett volna ha hagyják Annie Clark-ot (St. Vincent) énekelni egyet az Under Neon Lights-ban, vagy a címadó dalban, abból valami tök izgalmas sült volna ki. Ugyanez a helyzet a záró Wide Open-nel is. Ha nem tudom, hogy Beck énekel, sajnos fel sem tűnik. Akármennyire ötletes ez a csavar, véleményem szerint eléggé félre sikerült, ahhoz karakterisztikusak ezek az előadók. Ráadásul az is nehezíti a dolgot, hogy ezúttal kevesebb hangsúly fektetődik a dallamokra, itt inkább a repetitív jelleg nagyon erős mint a korai anyagaikon.

A Born In The Echoes javára írandó, hogy önismétlés ide vagy oda, nem estek a The Prodigy csapdájába. Nevezetesen nem váltak önmaguk paródiájává, kellő érzéssel nyúltak a múltjukhoz és nem erőltetnek feleslegesen semmit.

Az viszont kevés egy ütős albumhoz, hogy megidézzük a múltat és azt csináljuk, amihez a legjobban értünk, és amit a közönségünk a leginkább vár tőlünk. Kisebb csavarok ide vagy oda ez az album pontosan erről szól. A Further után hatalmas a kontraszt, hiszen az azt bizonyította, hogy a tipikus összetevőkön túl még mindig van valami új a nap alatt. A Born pedig nem más mint a duótól egy rutin munka. A rutinnal pedig az a baj, hogy nem kiemelkedő. Erről az albumról korszakot (CB éra) meghatározó dallamot nem tudok felidézni. Hiába színes hangzásra a felhozatal, mégis egybe folyik az egész mert nincsenek kiugrások. Ez egy biztonsági munka, amellyel el lehet fesztiválozgatni vagy két évig. Sajnos nagyon átlagos színvonalú ez a lemez, bár annak a jobb fajtájából, tekintettel arra, hogy azért így nyáron azért jól csúszik. De mint CB rajongónak az én szám ezzel nem tömhető be, a retrospektív aspektust is érdekessé kell tenni. Érzem az erre való törekvést, de ez itt nem jött be, a visszájára fordult az egész. Remélem a jövőben nem válnak cikivé, mert ha a tendencia ez lesz, ez fog következni.

6/10

Joanna Newsom - Sapokanikan video

Annyira korai Kate Bush! Imádom!