The Babadook

Jennifer Kent első nagy játékfilmje a Babadook. Gyakorlatilag rendezőként még egy short-ot csinált, egyébként meg színésznőként játszott egy rakás filmben, de leginkább sorozatokban. A fene se gondolta, hogy így a semmiből, és legfőképpen Ausztráliából valaki képes lesz egy olyan horrort megcsinálni, ahol elég egy gagyi rajzfigura ahhoz, hogy összetrottyintsuk magunkat.

Ez a film maximálisan betölti a műfaj funkcióját, hiszen gondoskodik a feszültség keltésről és annak levezetéséről, és ahogy kell agresszióban elaborálódik a felfokozott feszültség. Ez a fajta drive-redukcionista szemlélet véleményem szerint nélkülözhetetlen egy jó horrorhoz, egyszerűen nem szabad kihagyni, mert nélküle űr marad. A Babadook ezt tökéletesen megoldja, és ahogy kell a félelem tárgyát manifesztálja, tehát konkrétan meg tudjuk nevezni, mitől is futkos a hátunkon a hideg. No de ez csak alapkövetelmény, ha csak ez lenne, még nem tűnne ki a többi film közül. Újabban szerencsére egyre többen próbálják átértelmezni a műfaj korlátait, több- kevesebb sikerrel. Elmondható, hogy mostanra a francia újhullámnak nevezett mozgalom is kezd kifulladni, vagy legalábbis belefullad saját koncepciójába és egyre többet használnak klasszikus húzásokat, amitől pont saját mozgalmuk létjogosultsága kérdőjeleződik meg. Ausztráliából pont nem vártam egy szokatlan átértelmezést, és egy kicsit most tanácstalan is vagyok, hogy ez akkor most nekem hat újszerűen, vagy már illeszthető egy meglévő irányvonalba. A Babadook ugyanis alapvetően egy kőkemény családi dráma, horrorsága a filmes kifejező eszközrendszerében keresendő. Ugyanakkor ezúttal ez a műfaj felettiség nem zavaró, mert a horror eszköztára kellő ízlésességgel és találékonysággal lett felhasználva. Horror kliséről itt egyébként is nehezen beszélhetünk, hacsak a rém konkrét fizikai megnyilvánulását nem tartjuk annak. Az események tükrében azonban ez is értelmezhető másként, egy pszichózis esetében kérdés, hogy valódi e a manifesztáció.

A film abban profi, hogy eldönthetetlen, hogy a filmdráma alá rendelték e a horrort vagy fordítva. Akárhogy is legyen, a cél valóban szentesíti az eszközt, az ember pedig lejátszhatja magában mindkét verziót. Amiben szintén nagyon ügyes a film, hogy határ mezsgyén mozog a belső és külső történések kapcsán. Nálam viszonylag későn esett le a tantusz, hogy amit látunk az tulajdonképpen egy duálunió pszichózisa, ugyanakkor vannak a filmben olyan momentumok, amelyek akár arra is utalhatnak, hogy harmadik személy percepciójába is beleférhetnek a történések. Ezek ügyesen tényleg mindig pengeélen táncolnak, és a néző eldöntheti melyik variáns áll hozzá közelebb. Számomra nyilván a pszichológiai szál. Miután leesik a tantusz akkor válik világossá, hogy milyen aprólékosan van kidolgozva a veszteségélmények talaján kialakuló személyiségzavar. Mind az anya, mind pedig a gyermek karaktere így lesz egész, és meglepő módon ehhez a horror eszköztára lett felhasználva. A vége pedig egyszerűen lúdbőröztetően zseniális. Noha nyilván elnagyolt az a húzás, hogy hirtelen magukban rendbe rakták a dolgokat, de azzal, hogy szembe néztek a múlttal, végre nem kellett tagadni. A helyére került a rém, amellyel folyamatosan foglalkozni kell, együtt kell élni vele annak érdekében, hogy ismét a harmóniáé legyen a főszerep. Zseniális!

Ha jobban belegondolok Trier Antikrisztusa is hasonló irányvonalat lovagolt meg anno, egy sokkal bonyolultabb szimbólum rendszerrel és sokkolóbb eszköztárral, csak sajnos az a film egy cseppet sem volt optimista. A Babadook viszont úgy működik mint egy jó dráma, átéled a kínt, de a végén katarzis van: mert érzed és érted.

8/10