Valami követ

David Robert Mitchell tavalyi  - nevezzük - horrorjának talán túl korán adták a korszakalkotó jelzőt. Meglátásom szerint igencsak a hype szülte ezzel a filmmel kapcsolatban az elragadtatásokat. Ezzel nem azt mondom, hogy ez a film nem működik, mert jobban működik mint a legtöbb tucathorror manapság, hanem inkább arra akarok kilyukadni, hogy azáltal hogy más eszközrendszert használ (más nyelvet), még nem újítja meg a műfajt. Persze azon lehet vitatkozni, mennyire tekinthető ez horrornak, és gyanítom nálam ezen a ponton táncol pengeélen a film. Na de nézzük az elejéről.

Adott egy cseppet sem eredeti alaptörténet, amely egy az egyben a Ringu története, csak itt az izé nem a vhs-el, hanem szexel terjed. Persze némi fordulatot csempésznek a sztoriba, de akkor is adja magát a párhuzam. Szerencsére valóban kevés horror klisét használnak az alkotók, így igazából a kevésbé eredeti történetet ellenpontozza a kevésbé kiszámíthatóság. Azt nem írnám le, hogy nem kiszámítható a történet, mert a történetvezetés azért többnyire sematikus, de az emberi faktor kidomborítása mindenképpen ad egy bizonytalansági tényezőt a dologhoz. Alapvetően ennek az eszköznek a beemelése az, amely kiemeli a filmet a mezőnyből. Kevesen vállalkoznak arra a műfajon belül, hogy karaktereket építsenek. Ezáltal valóban közelebb állnak a szereplők az emberhez, és akár szerethetőek is lehetnek, nem úgy mint az idegesítő tini horror karakterek. Mindennek ellenére kidolgozatlan maradt ez az aspektus, és inkább az erre való törekvés érződik rajta, de a történet szempontjából végtére is elég ez. A másik eszköz amely rendhagyó, a néző folyamatos feszültségben tartása. Teszi ezt úgy, hogy leginkább várakozási feszültséget kelt, mint inkább rémületet. Nem igazán a megrémítésre megy rá. Ugyanakkor materializálja a feszültség tárgyát, bár alakjában az változik, de lényegében akkor mégis csak azt teszi, amit egy horrornak tennie kell. Na itt kezdődik a probléma, mert nem teszi. A horrornak nem az a dolga, hogy feszültséget keltsen, nyilván az is, hanem teret kell adnia a felhalmozott feszültség levezetésére, magyarul borzongatnia kell. Ez ebből a filmből teljesen hiányzik. Hiába vagyok arra kíváncsi, hogy mi is fog következni, hiába vagyok elájulva a remek score-tól, hiába gyönyörűek a képek, remek a vágás, ezek mind-mind a külsőségei a filmnek. A belbecs eltűnik a rendhagyó eszközhasználatban. Ezt erősíti a túlszofisztikált metaforizmusa a filmnek. Egy kitűnő társadalomkritika ez arról, hogy egy fiatalnak mivel kell szembenéznie a nagykorúság küszöbén. Az újtól, a bizonytalantól való ősi félelem szülte a film szimbólum világát, azonban ez a nyelvezet erősen túlgondolt, és őszintén szólva ehhez a témához igen egyszerűcske is. Pont ez a szofisztikáltság öli meg a borzongást, és ettől nem tud működni mint horror, ettől üti fel a fejét néha az unalom.

Másfelől nézve pedig jó a problémafelvetése, és akár egy jó drámát is ki lehetett volna hozni belőle, de lehet, hogy pont ez a műfajok által be nem határoltság adja meg a báját a filmnek. Minden hibája ellenére remek szórakozást nyújt, de nem fog válni hivatkozási ponttá a műfajban a fentiek miatt, hanem amolyan kísérleti izéként fogunk majd rá tekinteni, ha egy pár év múlva egyáltalán emlékszünk majd rá.

6/10