Mono/Poly - Night Garden

Már jó pár napja hallgatom a Golden Skies albumot és végre azt is felfogtam mi a koncepció mögötte. Ez a track meg egyszerűen nem megy ki a fejemből, tök egyszerű de az a hegedű benne szívet facsaró!!

Eden trailer

Nocsak! Végül is ez engem is érdekel. A korszakleíró filmeket mindig is nagyon kedveltem. Ez pedig So 90's a javából!!

Serena trailer

Akkor csak megéljük, hogy bemutatják!!! Azt hittem sohasem tudok majd azon rágódni, hogy miért is kell elamerikanizálódni :).

Coherence

Ez a 2013-ban készült James Ward Byrkit által rendezett sci-fi igen erősen az elmúlt évek legjobbika. Byrkit első filmje ez, és előre sajnálom mert manapság igen nehéz ebben a műfajban ezt a lécet újra megugrani. 

Az előre leszögezhető, hogy nagy újdonságot ettől a filmtől sem kell várni, hasonlót műfaji kategóriától mentesen már sokat láthattunk. Nem emiatt tűnik ez ki a termésből, hanem azért mert alacsony költségvetésből készült és nem annak látszik ami. Akárhogy is nézzük ez a film tulajdonképpen egy filmdráma, hiszen a tudományos fantasztikum csak a hátterét szolgáltatja a történetnek. Önmagában drámának ez nem lenne elég erős, azonban ebben a kombinációban igen érdekes élményt nyújt. A drámához nem elég jól vannak a karakterek felépítve, nem is ismerjük meg mélységében a szereplőket, és óriási jellemfejlődéseket sem látunk. Ez azért egy nagy gyengesége a filmnek, mert nem tudunk izgulni a szereplőkért. Őszintén megvallva ahogyan belemélyülünk a történésekbe, igazából már nem is hiányzik ez, hiszen az események értelmezésével vagyunk elfoglalva. Ettől függetlenül ütősebb lett volna a történet, ha a szereplők kapcsolati rendszerén nagyobb hangsúly lett volna. Úgy érzem, hogy a kvázi kamaradarab lehetőségeit bizony nem használták ki az alkotók. Kapcsolat rendszerből pont annyit tálalnak elénk, ami esetleg szükséges ahhoz, hogy a történéseket megértsük. Bár elég hamar világossá válik, hogy ez nem az a típusú történet amelynek célja a megértés, ahol el lehet jutni a-ból a b-be.

Amit viszont nagyon eltaláltak az a feszültségteremtés. Végig feszült izgalomban tartja a film a nézőt és mindig történik valami váratlan dolog, amely más irányba tereli a történéseket. Elég csak az alapszituáció, ahol nyolc barát összejön vacsorázni, finomakat esznek, jó borokat isznak és kellemesen társalognak. Ezek a kvázi középosztálybeli hóbortok mindig is lekötöttek, főleg a skandinávok csinálják ezt jól, mert mindig valami merőben más sül ki a végére belőle (Születésnap, 1998, Jelenetek két házasságból, 2008). Igazi sznobériát erősítő tehát az eleje. Ahogy lenni szokott aztán itt is van egy fordulat, amelyet a film műfaji kategorizálásának köszönhetünk, és csak ámulunk és bámulunk azon, hogyan is jutottunk el a flörtölési sztoriktól a kvantumfizikáig. 

A történet keretét az adott éjszaka szolgáltatja, ami alatt egy üstökös halad el a föld mellett. Ez az esemény félelmetes anomáliákat okoz, amely a valóságra és annak észlelésére kihatással bír. Egyébiránt így visszagondolva lehet a drogos résznek is volt jelentősége, amely talán abban szolgáltat elbizonytalanítási faktort, hogy az egész sztorit az ember hogyan is értelmezi.

A hibáit a filmnek az erősségei kitűnően ellenpontozzák és azontúl, hogy kitűnően szórakozik rajta az ember, még azt is elmondhatjuk, hogy ez szerencsére túlmutat a tudatzsibbasztáson.

7/10

Damon Albarn - Everyday Robots

Ennyire jóleső melankóliát talán még idén nem is hallottam. Valamikor tavaly ilyenkor került hozzám Goldfrapp Tales of Us-ja, és azóta talán ez a legjobban eltalált intellektuális érzelmességet meglovagoló hanganyag. Albarn munkásságát annyira közelről nem ismerem, album szinten sohasem hallgattam Blur-t vagy Gorillaz-t, de amikor meghallottam az Everyday Robots első néhány másodpercét tudtam, hogy ennek adni kell egy esélyt. Bevallhatom ennek a dalnak a külsőségei fogtak meg elsőre. Feltűnt, hogy ez egy jól megkonstruált trip-hop dal, amely lúdbőröztetően samplingel egy hegedűtémát. Ezentúl Albarn hangja teljesen belesimul a dal hangulatába, szinte beszippant és hömpölyögsz a keserédes áradattal. Ezenkívül a vizualitás is megfogott, igen igényes de egyszerű video készült a dalhoz, melynek furcsa bája szintén kíváncsivá tett ezért úgy döntöttem meghallgatom az albumot.

Tulajdonképpen a címadó szám hangulatával az egész albumot le lehet írni. Ez az album egy őszinte, hiteles vallomás, nem is szomorú, inkább egy sok mindent tapasztalt férfi látásmódját tükrözi. Nem lázadó, inkább egy megfontolt, előre megyek bölcs, de mindenképpen nyugodt benyomást keltő hanganyag, amelyet azért jó hallgatni mert valami végtelen nyugalmat sugároz, az ember biztonságban érzi magát tőle. Igen, ez egy felnőtt album, de annak cseppet sem átlagos. Kezdjük a hangszereléssel: full minimál, egy kis gitár itt, egy kis zongora ott, néhány vonós de csak is szólóban és ott van mellette a dögös trip-hop basszus. A trip-hop feldobja az egészet, de ez több egy trip-hop albumnál hiszen annyira erős az előadó egyénisége, hogy ez a műfaji korlát szétolvad hallgatás közben. Itt erős előadói dalok vannak, ahol a basszusok hozzátesznek a dalhoz, és nem akarnak stílusgyakorlatot kifejezni. Tulajdonképpen úgy kaptunk egy kvázi adult pop albumot, hogy Albarn csavart egyet a ritmusokon, nem egy átlagos élőzenekaros hanganyagot akart csinálni.

A melankólia végighalad a lemezen, olyan jól eső elrévedés ez, a világ dolgain való töprengésé. Néha el is gondolkoztam, hogy amit hallgatok az nem megkeseredés e. Erre most sem tudom a választ, mert nem sugárzik egyértelmű pesszimizmus a dalokból, de az is igaz optimizmus sem. Egy biztos tapasztalatok összegzése ez, melynek hangulati töltése inkább érettebb benyomást kelt.

Az album közel sem tökéletes, hiszen pont a homogén hangzás miatt egybe folyik az egész. Többszöri hallgatásra azonban megállapítható, hogy az album első részében vannak a meghatározó dallamok, ettől fogva ez a része erősebb. Az utolsó néhány dalnál már az ember elfárad, talán több Mr Tembo-t kellett volna beépíteni az albumba, és ezen már az sem segít, hogy a záró Heavy Seas of Love vissza hozza a Tembo pörgését. Nagy kedvencem a Hostiles, Albarn ebben a dalban szívemből énekel és nagyon brutál a dallama. A You&Me témaváltása miatt a másik kedvencem, főleg a második rész.

A hibája ellenére ez egy szerethető album, hangulati erőssége és Abarn szerzői vénája, a nagyszerű dallamok feledtetik az egyébként homogenitásból táplálkozó aprócska hibát.

7/10

Bron I Broen / A híd

Nem nagyon volt elvárásom ezzel a sorozattal kapcsolatban, hiszen úgy is tudtam, hogy még egy Forbrydelsen-t úgy sem kapok. És valóban így történt: nem kaptam. Pedig minden jel arra mutatott, hogy hasonló felállás lesz: az elején történik egy gyilkosság és tíz rész alatt addig húzzák-nyúzzák, hogy az agyam is kimered tőle. Azt gondoltam talán az lesz a különbség, hogy itt két nyomozó deríti fel a történteket.

Elfogulatlanul jelzem, hogy a skandinávokban ezúttal sem csalódtam. Tényleg olyan húzást alkalmaztak, amelyre abszolout nem számítottam.

Bevallom nem is nagyon olvastam utána mi is ez, úgyhogy számomra az alap koncepció már egymagában ütős. A dán és a svéd rendőrség együttesen nyomoz, ahol egy-egy rejtvényt ad fel mindig a tettes, ennek megfejtésétől függ, hogy mi is fog a későbbiekben történni. Aztán természetesen kiderül, hogy ebben az országok közötti összeesküvésekben semmi nem az ami és a személyes szálak beiktatásával ismét rendkívül élvezetes drámaiságokat kapunk.

Mégis amitől az egész egyedi (a két nemzet teljesen eltérő látásmódján keresztül történő bemutatáson kívül) az a humor. Erre a faktorra végképp nem számítottam, és amitől ez a sorozat emlékezetes, az a kifordított abszurd humor. Elég csak a kezdést venni: azért kényszerül együttes nyomozásra a dán és a svéd rendőrség, mert az Øresund hídon nem tudják eldönteni, hogy a dán vagy a svéd oldalon van a holttest, aztán persze kiderül pont a határon fekszik, tehát mindkét félre tartozik az ügy. A dán kontra svéd utálat, amelyet egyébként rendkívül humorosan tálalt Lars von Trier Birodalmában, itt is megjelenik. mégis egyfajta kollaborációvá szelídül egyszersmind szimbolikát szolgáltat. Ez a fajta szimbólum tehát felülkerekedik a sztereotípián és az egysíkú látásmód által táplált gúnyt felváltja a szélesebb látókört feltételező irónia.

A történések abszurditását fokozza a szinte már karikaturisztikus jellemábrázolás. A másik nagy erőssége ez a sorozatnak. Annyira lehetetlen két személyt még nem hordozott a föld, amelyet itt látunk. Jellemfejlődésről itt nem igazán beszélhetünk, de nem is ezen van itt a hangsúly, hanem a két ellentétes személyiségből adódó látásmód kiélezésén. Ennek technikája szintén a humor. A Sofia Helin által megformált Saga Norén személyisége már maga a vicc kategória. Ha a szakember szólal meg belőlem igen autisztikus jellem, ebből adódóan a legkevésbé sem ért a társas szituációkhoz. Ebből adódóan ontja a viccesebbnél viccesebb szituációkat, mégis figyelemre méltó praktikus szemlélete. A Kim Bodnia (Pusher, 1996) által megformált Martin Rhode pedig reggelente akár leszarom tablettát is szedhetne, igazi társas lény, de kapcsolataiban igen meggondolatlan. Imádtam, ahogy összeértek, ahogy tanultak egymástól, próbálták alkalmazni az egymástól elsajátított tudást. Ezt - még egyszer mondom - mindig a humor eszközével tették.

Rendkívül csavaros volt emellett a történet is, és ahogy lenni szokott már a közepénél van egy fordulat, hogy aztán másfelé terelhessék a néző érdeklődését. Egyedül a végét nevezném érdekesnek. Ezzel valahogy nem vagyok kibékülve. Ugyan a szálat elvarrták, tehát ilyen szempontból tisztességes lezárást kaptunk, mégis nem hagy teret az indulatok levezetésének. Oké tudjuk ezt be a sorozat skandinávságának. Azt hiszem kíváncsi leszek a második évadra is.

Iamamiwhoami - blue blue

Nos ez a formáció is elment tömeggyártás irányába. A Blue videóiból elég ennyi, hogy megállapítsam azt, hogy zeneileg semmit nem fejlődtek tovább. Sőt, ezeknek a daloknak a hangszerelése semmi izgalmat nem tartogat és bizony dallamoknak is igen híján vannak. Amennyiben a későbbiekben megváltozik a véleményem, nyugodtan meg lehet kövezni.

Lamb - We Fall in Love

Érdekes és szokható is. Ha csak ezt nézzük, talán az idei album nem lesz egy nosztalgia trip, mint ahogy az előző volt. Bár nekem azzal sem volt gondom.

My Mini Adventure

Best songs of 1990

Madonna – Vouge / Justify My Love

Sinead o’ Connor – Nothing Compares 2 You
 

Enigma – Sadeness / Mea Culpa

Roxette – It Must have Been Love

 Snap – The Power / Oops Up

Lisa Stansfield – All Around the World

Mariah Carey – Vision of Love

Alannah Miles – Black Velvet

 DNA & Suzanne Vega – Tom’s Diner

Paula Abdul – Opposites Attract

Janet Jackson – Rhythm Nation / Alright

Dee Lite – Groove Is in the Heart

Depeche Mode – Enjoy the Silence / Policy of Truth

 Wilson Phillips – Hold On/Impulsive

Technotronic – Pump Up the Jam / Get Up

INXS – Suicide Blonde / Disappear

Whitney Houston – I’m Your Baby Tonight

George Michael – Praying for The Time/Freedom

Maxi Priest – Close to You

 Adamski – Killer

Aerosmith – Janie’s Got a Gun

 Beats International – Dub Be Good to Me

Faith No More – Epic

Black Box – Everybody, Everybody/Ride on Time

Soul II Soul – Get a Life/Back to Life

En Vouge – Hold On

 Pet Shop Boys – Being Boring

UB 40 – Kingston Town

AC/DC – Thunderstruck

A-Ha – Crying in the Rain

London Beat – I’ve Been Thinking About You

Twenty4Seven – I Can’t Stand It

Guru Josh – Infinity

 The Klf – What Time Is Love

Kylie Minouge – Better The Devil You Know / Step Back in Time

Stevie V – Dirty Cash

Mc Sar & The Real McCoy – It’s On You

The B 52’s- Love Shack

D- Mob&Cathy Dennis- C’mon and Get My Love

Julee Cruise – Falling

Blue Pearl – Naked in the Rain

Kim Appleby – Don’t Worry

 EMF- Unbelivable

Joey B. Ellis – Go For It

Esetleg aki meghallgatná ezeket, lejátszási lista itt.

En chance til poster