Melody's Echo Chamber - Some Time Alone, Alone official video

Kellemes kis hangulat klip. Kedvet is kaptam újra elővenni az albumot. Imádni való hang, és stílus. Még ha az utóbbi nem feltétlenül a sajátja.

ADULT. - The Way Things Fall

Nagyon érdekes ez az ADULT. formáció. A The Way Things Fall már az ötödik albumuk. Annyi bizonyos piszok igényesen van összerakva a cucc. Az album igen változatos. Zeneileg igen bejövős, a maga mára már csontig lerágott 80-as évekbeli szinti hangzásával. A beharangozó Idle (Second Thoughts) még az album megjelenése előtt hamar a kedvencem lett, de már ott volt valami fura érzésem. A sötét elektronika kedvelőinek biztos csemege, de számomra ez a "dark"-ság túl sok. Valahogy úgy jártam ezzel mint a kvázi witch-pop-al, hogy érdekesnek érdekes, de albumnyi hosszúságban inkább kirohanok a világból. Zeneileg hiába van eltalálva, Nicola Kuperus paranoid üvöltései hosszú távon kiborítóak. Gyakorlatilag ez egy punk album, amelyhez elektropop zene társul. Egyébiránt egy művészeti galéria performance-ához írott track-ek után pakolták össze az albumot, nos ez a koncepció érződik a lemezen, sőt a cover art kiválóan el van találva. A We Will Rest messze a legkiemelkedőbb a lemezről. Számomra csalódás, de lehet műfaji korlátaim miatt. Lentebb el lehet dönteni, hogy mennyire lehet koherens ez az elektropunk fúzió.

Flunk - Awkward

Na ezt napok óta nem tudom kiverni a fejemből, számomra übertotál...."kiss my demons"...nagyon jó :)

Beacon - The Ways We Separate

 

A brooklyni Beacon-nek két EP után, ez az első hosszabb LP-ként kijövő anyaga. Tavaly, amikor megjelentek, rögtön úgy emlegették őket mint az R&B reform post dub step képviselőit. Valóban ez volt a helyzet a korai dalokkal, és az albumot megismerve azt kell mondjam, hogy jelentős hangzásbeli változás a The Ways We Separate-tel sem következett be. A megkezdett irányvonalat most kezdik kitaposni. Azért mondom ezt, mert némi zenei fejlődés azért jelen van az anyagon, de az eddig megismert tipikus jegyek itt tudnak album formában kiteljesedni. Tagadhatatlanok a 90-es évekbeli downtempo, trip-hop és dub hatások, amelyek soft, suttogó vokállal egészülnek ki. Ehhez igazodnak a lágy, melegséget árasztó szinti futamok, amelyek a fő összetevőit alkotják ennek a minimalista R&B alapú hangszerelésnek. Alapjában véve ez egy koncept album, amely a kapcsolatban élés során felvonuló benyomásokat rögzíti. A maga 38 percével a Bring You Back-től eljutunk a Split in Two-ig, amely demonstrálja az alapvetően melankólikus, traumatikus kicsengését a lemeznek. Az elsősorban sötét tónusú dalok egyenként mégsem megterhelőek, hiszen az összhatás egyértelműen egy relaxált állapotot idéz elő, annak ellenére hogy a szövegek érzelmileg telítettek. Ugyanakkor ez a telítettség album hosszúságban már fárasztó lehet. Annak ellenére, hogy a dalok egytől egyig profi módon össze vannak rakva és egy másik dimenzióba repíti a hallgatót, azt kell mondjam, hogy ez így sok. A chill egyértelmű atmoszféra teremtése lehet kevés ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmet. Az album egyetlen hibája a homogenitás. Az első pár hallgatás után is nehezen lehetett a dalokat megkülönböztetni egymástól. Aztán ha kitartóan próbálkozik az ember érik az anyag, a nüanszok is előjönnek, de ettől még nem lehet rá azt mondani, hogy változatos. Amennyiben az atmoszféra megfogja a hallgatót, akkor ezt a hibát meg tudja bocsájtani, amennyiben nem, úgy egy rendkívül unalmas korongot fog meghallgatni. Jómagam az előbbi kategóriát erősítem.

A fentiekből következik, hogy kiemelkedő dal sincs a lemezen, amelyet akár úgy is lehet értelmezni, hogy egyenletes a színvonal. Szubjektív benyomás dönti el a színvonal mércéjét. Azt gondolom van még hova fejlődni, mert ez így számomra egy "majdnem jó" album. Remélem legközelebbre legalább a ritmusképletekben megjelenő változatosságot belecsempészik a koncepcióba.

6,5/10

Still Corners - Berlin Lovers video & Album Cover

Gold Panda - Half Of Where You Live cover

ADULT. - The Way Things Fall promo

Kapringen / A Hijacking

Az utóbbi időben kísérletezgetek olyan témákkal is, amelyeket távolinak érzek magamtól (kosztümös filmek, történelmi filmek, romantikus vígjáték). No persze ezeket skandináv berkeken belül teszem, a mániámtól még elszakadni most már közel tíz év távlatából sem tudok. Az is igaz, hogy kísérletezgetéseim eddig mindig jól sültek el. Ez történt a magyar mozikban május 16-tól vetített Kapringen (Emberrablás) esetében is. Az alaptörténet annyira távoli tőlem, hogy csodálkozom is, hogy leültem megnézni. Egy dán hajózási vállalat hajóját elfoglalják szomáliai kalózok, és pénzt követelnek a hajóért és a legénységért. Egy ilyen történetről ordítana, hogy a cselekményeknek kell a középpontban állnia, és megmondom őszintén féltem is attól, hogy amolyan dán akciófilm féleség, némi pszichés hatásvadászattal sül ki a filmből. Azonban megállapítható, hogy a dánokban ezúttal sem csalódtam, mert olyan atmoszférát teremtettek a történethez, hogy a film végén rendesen nem tértem magamhoz, a fotel rabja maradtam. Két aspektusból látjuk a történetet: egyszer a fogvatartott legénység oldaláról, és másodszor a hajózási társaság krízis csoportjának nézőpontjából. A két szálat a telefonos egyeztető tárgyalások fűzik össze, ahol a kalózok követelései és a társaság érdekei ütköznek. Ez egy kőkemény pszichodráma, keménysége pedig abból fakad, hogy a különböző nézőpontok nehézségeit naturalistán mutatja be. A hajóra bezárt legénység szorongása is sokrétű, hiszen egyrészt ott a folyamatos testi-lelki terror, valamint ott van a klausztrofóbiából eredő indulatokkal telített szorongás is. A krízis csoportban folyó csoportdinamikát tanítani lehetne. A csoportszellem (a vállalat érdeke), és a tagok belső értékeinek, érzéseinek és indulatainak ütköztetése, az ebből eredő feszültség megjelenése, és azok levezetési formáinak bemutatása sem volt kevésbé megterhelő, mint a legénység sorsa. Félelmetes volt az, hogy a vezetőség számára melyek a fontos szempontok, ezekből mit kommunikálnak kifelé a vezetőség többi tagjának, vagy a családtagoknak. Mindemellett pedig megtudhattuk mit gondol, mit is érez valójában az öltönyös: ezek a teljes összhangot, koherenciát nélkülözték. Tulajdonképpen a tárgyalások pszichés folyamatát, a tárgyaló felek érzéseit és motivációit ismerjük meg a túsztárgyalások által. A dogma film eszköztárát kitűnően kiaknázta a film, annak minden előnyét felhasználta. A közeli mozgóképernyős beállítások segítségével az érzelmek dinamikája a legtökéletesebben lett elénk tárva. Amennyiben pedig  eddig sem hinnénk el, hogy dán filmet nézünk, akkor a vége felé is emlékeztetnek minket, hogy Dánia bizony a melodrámák hazája, ahol a "shining happy people" csak városi legenda.

Hatalmas színészi alakításokban sem volt hiány. A fogva tartott szakács Mikkel szerepét játszó Pilou Asbaek (Egy család, R) kitűnően hozta a folyamatos fenyegetésből és megalázásból eredő személyiség szétesését. Az ügyvezető Peter-t alakító Søren Malling (Minden rendben lesz, Egy veszedelmes viszony) kitűnően érzékeltette mindazt, amiért az ember azt gondolja, hogy miért nem érdemes főnöknek lenni. Mindenképpen egy klasszikussal van dolgunk, éppen ezért Tobias Lindholm rendezőre ezután oda kell figyelni, legalábbis korábbi rendezését illik bepótolni (R, 2010). Egyébként tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy szerzőtárs volt Vinterberg Vadászatában és Submarino-jában is.

8,5/10

Flunk - Lost Causes

 

A távoli hűvös Norvégiából ismét kaptunk egy jó adag napfényt. A Flunk zenéjét ezzel az ellentmondással lehet a legjobban jellemezni, mert ki gondolná, hogy északról lágy, szívet melengető dallamok érkeznek. Ez nem véletlen, hiszen Anja Oyen Vister bájos hangja ámulatba ejtő. Hangfekvésében egyébként valahol Björk és Nina Hynes között van. A Flunk nem mindig volt négy tagú zenekar. Anja akkor csatlakozott, amikor felvették a Blue Monday feldolgozást. A kollaboráció olyan jól sikerült, hogy a 2002-es For Sleepyheads Only debütáló albumon már a dalok egy részében énekelt. Mégis azt gondolom, hogy a zenekar szíve ez a törékeny lány, és nem véletlen, hogy a 2004-es Morning Star óta színtiszta vokális folktronicára épít a zenekar. Az említett album etalon, bár a soron következő albumok (Personal Stereo 2007, This Is What You Get 2009) sem maradtak el színvonalban, a Lost Causes esete azonban már elgondolkoztató. A Flunk ugyanis az a típusú zenekar, amely biztonsági játékot játszik, albumról albumra hozzák azt, amiért a rajongóik szeretik őket. Nem kell sohasem világmegváltásra számítani. A Lost Causes viszont távolodik a folktronica bélyegtől. Eddig megszokhattuk az elektroakusztikus hangszerelést, azonban jelen esetben ez inkább egy akusztikus album, amely nyomokban elektronikát tartalmaz. A beharangozó Queen of the Underground inkább- akusztikus- Chromatics feeling-je meghökkentett, amikor meghallottam, azonban ez egy becsapás. Mint ahogy becsapás a második single-ként kijövő Sanctuary is gyermekien bájos folk-pop-jával. Ugyanis az album nagy része nem ilyen. Az említett két dal eufórikus hangulata, kicsit később még visszaköszön a koszos blues-rock-os Akward-ban, amely nyugodtan bekerülhet a minden idők legjobb Flunk dalai közé. A Lost Causes inkább egy sorsába beletörődött gyermek útkeresése hazafelé, a kihalt utcákon keresztül. Csendes, ugyanakkor végletesen emelkedett, hangszerelése folkos, amelyhez többnyire ambient, rock, díszitő elemként pedig némi elektronika társul. A This Is What You Get sötétebb, elborult elektrós hangulata már csak emlék foszlány a Primer-nek köszönhetően. Bár itt már csak elektrós szöszmötölés van a háttérben, Anja földöntúli hajlításai pedig sokkolják a hallgatót. Olyan érzésem volt, mintha a Sigur Rós tavalyi Valtari-járól maradt volna le, hangszerelése szinte azt kísérti. A Bus Ride melankólikus folk himnusza olyannyira melegséget áraszt, hogy inkább egy kies sivatagi tájat lehet vizualizálni hozzá, mint rideg fjordokat. Az As If You Didn't Already Know csendesen köszön el, amolyan David Lynch hangulatot árasztva. Tökéletes zárása a lemeznek. Igazából sajnálom, hogy az album felétől már szinte csak csendesebb számok vannak, annak ellenére, hogy mind egytől egyig nagyon jól sikerült szerzemény. Kevés a tökös-beindulós dal, azok is az album első felében vannak, így a végére nem azok viszik el az albumot. Ez az első album, amely nem tartalmaz feldolgozást. Az egyensúlyt most nem találta meg a zenekar, és ezáltal nem hallgattatja magát az album annyira, mint a Morning Star vagy a This Is What You Get esetében. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy nem tud a zenekar rossz dalokat írni, mert albumkohézió hiány ide-oda, bizony ezek a számok nagyon jók a maguk nemében. Arról nem is beszélve, hogy Anja ezen az albumon vett először gitárt a kezébe, amely nem tűnt fel, szóval ezirányú debütálása jól sikerült. Azonban ez a sok lírai felvétel ellaposította a lemez egészét, így a végére sajnos unalomba fullad és ezáltal sajnos a középszerűbe süllyed.

6/10

My Bee's Garden

Troubled Water