into the blue

2015. december 20., vasárnap

Nem tudom mi van most a dánoknál, vagy úgy általában véve a skandinávoknál? Az utóbbi időben egyre több film lát napvilágot, amely a retrót helyezi előtérbe. Elsőként Moodysson Mi vagyunk a legjobbak (Vi är bäst!, 2013) című filmjénél tört be ez az életérzés, azóta pedig csak kapkodom a fejem, hogy mi ez az új perspektíva, hiszen havonta jönnek ki hasonlók. Niels Arden Oplev (Tetovált lány, 2009) is nyomatott egy 70's sztorit tavaly (Kapgang, 2014), most pedig Ole Christian Madsen (Szerelem magyarázat nélkül, 2001, Láng és Citrom, 2008) vizionált egy hippi világot, amely mint kiderült, nem egészen lehet víziónak nevezni.

A Steppeulven ugyanis a retrofilmek abba a válfajába tartozik, amely egy létező eseményt dolgoz fel, nevezetesen Eik Skaløe életének egy szakaszát mutatja be a film, ebből adódóan életrajzi filmnek is tekinthető. Skaløe egy rendszer ellen lázadó fiatalként kezdte, békeaktivistából költő lett, majd író, aztán nomád junkie-ból a legendás Steppeulvene együttes dalszerző előadója. Mindeközben egyfajta sajátos módon gyengéd érzelmeket táplált Iben (Marie Tourell Søderberg) iránt, és ő örök múzsája maradt számára.

A történet a megismerkedésüknél kezdődik, és a kapcsolatuk mint vezérfonal halad végig a történéseken, még akkor is, amikor már útjaik külön váltak. Mégsem az ő kapcsolatuk tekinthető az események - ha úgy tetszik - narratívájának. Akármilyen elcsépelt megoldásnak is tűnik, de egy narrátor kísér végig minket, amely Eik Skaløe maga, de Madsen egy zseniális húzással szétbombázza a jelenség közhelyszerűségét. Skaløe ugyanis egy "befejezetlen" regényt ír folyamatosan, kvázi naplószerű bejegyzéseket, amelyek segítséget nyújtanak a látottak értelmezésében. Minden változás ihletet ad számára, és ilyenkor egy újabb fejezet kezdődik a regényben. A változás ideológiáját nem magyarázza, a narratíva csak utalásokat tartalmaz, minden az események kapcsán válik világossá. Ha azt hinnénk, hogy ettől még teljesen felesleges ez az eszközhasználat, hát tévedünk, a végére minden világossá válik.

Visszatérve a retróra: azon túl, hogy Skaløe életébe bepillantást nyerünk, nagy hangsúly fektetődött a kor életérzésének visszaadására. A kettő persze annyira nem szétválasztható, csak nem mindegy, hogy az eseményeken, vagy a hangulaton van a hangsúly. Ideális akkor volna, ha ezek között egyensúly volna. Ebből a szempontból ez nem ideális film, hiszen az egyensúly itt eltolódik a hangulat irányába. Ez azért furcsa, mert egy életrajzi filmben az események hangsúlyosságát nem lehet kikerülni. Ugyanakkor az őrült rock bulik és hasis-ópiumos elszállások megtorpantják az eseményeket, mint ahogy az élet menetét is akadályozzák történetesen. Szóval még az is lehet, hogy ez a húzás tudatos, de így túlnyújtottnak érzem a filmet, annak ellenére, hogy ezeknek a tényezőknek is meg van a maga szerepe, és a történet szempontjából is relevánsok. Az tény, hogy a rendszer lázadó hippiség a film erős hangulatát megadja annak minden vetületével, a kábítószerektől, a kommunákig. Éppen ezért aki még sohasem hallott ezelőtt a Steppeulvene együttesről (egyébként én sem) az is tudja értékelni, és élvezni a látottakat, magát a filmet.

Madsen ezen alkotása szórakoztatva boncolgat alapigazságokat az élet értelméről, az önmegvalósításról, a szerelemről. A "hol is a helyünk a világban" alapvetések sohasem mennek ki a divatból. Csinált ő már hasonlót (Angyalok pörgésben, 2005), de ott a cselekmény a jelenben játszódott, és a történet fiktív volt. Aztán csinált ő már életrajzi filmet is (Láng és Citrom, 2008), amely túlzás mentesen életműve eddigi csúcsfilmje. Jelen alkotás valahol a kettő kombinációja, amely meglovagolja a retró vonalat. Működik is meg mégsem. Inkább azt érzem, hogy kellene még valami plusz löket belé, egy kis olaj, hogy jobban csússzon. Talán a hangulat vs. cselekmény egyensúlytalanságán csúszott el a dolog, nem tudom. Így viszont nem lesz sokat emlegetett referencia.

6/10

2015. december 17., csütörtök

Férfiak és csirkék / Mænd og Høns

Jensen filmjei mellett nem lehet elmenni. A dán alkotások egyik markáns szegletét képviselik, ahol a társadalomkritika elegyedik a humorral, az ő esetében leginkább a fekete humorral. Történetei végletesen kifordítottak, abszurdak, mégis azért működnek, mert az ember érzi a görbe tükröt, tulajdonképpen kínunkban röhögünk azon, hogy ilyen világban élünk. Jensen ehhez mesterien ért, akár rendez, vagy csak ír egy forgatókönyvet. Természetesen a legütősebb, amikor a kettőt együtt csinálja, jelentem sok-sok év után ez ilyen.

A Férfiak és csirkék rögtön a lecsóba csap, amikor az elején egy "bájos" randijelenetbe csöppenünk, miközben párhuzamosan pont egy haldoklást követhetünk nyomon (hozzáteszem, az sem kevésbé "bájos"), rögtön világossá válik, hogy kiélezetten eltúlzott karaktereket, és szituációkat fogunk kapni, és sejthető ott már, hogy a sztori sem lesz különb. A végletesen eltúlzott karikatúrának persze itt is megvan a történeti, és végeredményben az ideológiai, vagy ha úgy tetszik, társadalomkritikai háttere. Ha az embernek van gyomra és türelme kivárni a tanulságokat, akkor nyert ügye van, hisz mint mindig, azért a végére a szerző tartogat meglepetést és tanulságot is.

Mégis a hangsúlyeltolódások nagyban befolyásolhatják a filmélményt, legalább is nálam ez így történt. Amiben mást hoz a film az előzőekhez képest, nem éppen a mondanivaló, vagy a tanulságok, hanem az eszköztár. Abban sem tér igazán el, hanem az előzőekhez képest fokoz, elmegy egy fekete humor irányba. A tabutémák feszegetését egyenesen az arcunkba kapjuk, nincs ráhangolás, finomkodás, nincs meg a célozgatás bája, hanem naturalisztikusan kerülnek felszínre a kendőzetlen ösztönök. Ez működik úgy, hogy adott esetben még vizualizáció sincs. Szóval a mi fantáziánk ennyire szennyes, és ezt kitűnően reprezentálja ez a film. Ez az irány mégsem teljesen szimpatikus a számomra, hiszen elveszett az a törékeny egyensúly amit képviselt Jensen eddig. Karikatúrája lényegre törő volt, de sohasem billent át a giccsbe, esetében persze ez valamiféle negatív giccs, nevezhetnénk ízléstelenségnek is, de ez erős minősítés lenne. Jelen esetben azonban a naturalisztikussága túl sok, és elveszi az élét a társadalomkritikának, és így összességében kevésbé működik jól, vagy nem úgy működik, mint amire számítunk. Meglepett Jensen ezzel a filmmel, mert valóban nem ilyenre számítottam, ugyanakkor sajnos számomra a közönségessége maradt meg a filmnek, ezúttal véleményem szerint egy kicsit elvetette a sulykot.

Mindenféleképpen élmény mindezek mellett, hiszen nagyszerű színészek nagyszerű játékát láthatjuk, a dánok színe java (Mads Mikkelsen, David Dencik, Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas, Søren Malling) felvonul benne. Félelmetes, hogy ezek az ürgék mindent a kisujjukból ráznak ki, bár Mikkelsen mást is kiráz többször is a filmben.

Ezúttal a filmet kiemelkedőnek nem mondanám, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas, már ha az embernek van gyomra hozzá.

6/10

Skilled Mechanics - Diving Away video

The Model trailer

Anno felkavart Mads Matthiesen első filmje a Teddy Mackó. Úgy emlékszem, erősebb volt az ellenérzés bennem akkor, valahogy mégis megmaradt mint élmény. Ha jól látom ezúttal az önállóság témaköre köré épít. Egye fene adni fogok neki egy esélyt.