A 2000-es években a Zero 7 a zenei ízlésemet jelentősen befolyásolta. A downtempo, a jazz és a jó ízlésű pop zene találkozott zenéjükben. Sajnos három remek album után a zenekar igencsak kifulladt, legutóbbi albumukat (Yeah Ghost) talán egyszer sikerült végighallgatnom. Egy kétségbeesetten más utat kereső páros képe rajzolódott ki anno bennem, és jelen ep-jükkel sem fest másként a helyzet.
Talán egy kicsit jobb a szitu, de ezek a dalok sajnos nem album kompatibilisek. Márpedig ősszel ha minden igaz új lp-t kapunk. Azért jobb egy picit a helyzet, mert a páros visszatalált a dallamokhoz. A 400 Blows, de leginkább a Jose Gonzalez-es Last Light igen csak lúdbőröztető, de önmagában egy jól megírt dallam kevés. Struktúra nélkül ezek hangfoszlányok.
A másik baj, hogy zeneileg nagyon nem döntötték el mit is akarnak. Szerencsére itt-ott beköszön a múlt egy-egy hatásban, de ez a ritmus nélküliség teljesen kikészített. Azért remélem nem ambient szerűséget szeretnének kihámozni magukból, és ez lesz majd az út, hát remélem nem! Egyszerűen úgy hatnak ezek a dalok, hogy félkészek. Hogy miért? Mert strukturálatlanok, lagymatagok, és erőltetettek az effektek. Ezektől a daloktól az elmúlt egy évben sokkal jobbakat is tettek már le az asztalra (Don't Call It Love, On My Own, Simple Science).
Két variáció van: vagy így kerülnek fel majd az lp-re, na az szívás. Vagy variálnak jócskán rajtuk. Egyébként a jó dallamok miatt érdemes lenne. Még a Crush Tape-ben is lehet fantázia, ha kevesebb prüntyögés és több elszállás lenne benne.
Szóval vannak ebben jó ötletek, csak kellene még foglalkozni vele. Egyébként én már lemondtam a Sia-s fénykorról, tisztában vagyok vele, hogy nem lesz még egy Destiny vagy Somersault, csak legalább a feeling megmaradna. Sajnos az EP 3-at hallgatva erre kevés az esély.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése