Jamie xx - In Colour

Talán van abban valami, hogy a meglepő üt a legjobban. Ezt azért mondom, mert nem kifejezetten tartom magam The xx rajongónak. Sőt a legutóbbi Coexist-en semmi szerethetőt nem találtam és még mindig értetlenül állok kritikai és hallgatói sikere előtt. Számomra a zenekar egy újabb "dark" eresztés volt és személyes véleményem, hogy egy kicsit trip-hop revival amit csinálnak (nagyrészt). Szóval a személyes véleményemet leszámítva azt azért el kell ismerni, hogy két albummal a hátuk mögött manapság senki nem tudott ilyen kultuszt kialakítani magának. Egy ilyen jelenség már kellett, arról meg lehet vitatkozni, hogy mennyire eredeti.

Jamie xx szólóanyagának megjelenése is teljesen hidegen hagyott, az viszont nem hagyott hidegen, hogy ódákat zengtek róla. Aztán a Gosh video nálam igazán nagyon betalált, és ha jobban belegondolunk az a futurisztikus szinti szóló is nagyon illett ahhoz az orbitális pályához. A kezdet biztató volt, úgyhogy adtam egy esélyt, szerencsére.

Ugyan a The xx tagok szerepelnek az albumon, mégsem fogható fel ez egy kvázi új The xx albumnak. Totálisan szóló album, és talán a szóló projektnek ebből a szempontból nem szerencsés a névválasztása. Jamie ugyanis kiteljesedik ezen az albumon. Érződik, hogy rengeteg benyomás érte már fiatal kora ellenére, és ezeket a tapasztalatokat egy csokorba gyűjti számunkra. Hiába vannak a közreműködők, ez egy introvertált album, csak Jamie van és a kütyüjei. Ki gondolta volna, hogy ennyire masszív elektronikában gondolkozik, vagy hogy ennyire eufórikus zenét képes összehozni. Számomra kellemes meglepetés ennek a srácnak a kinyílása és talán ennek tükrében újra megfogom próbálni az xx albumokat.

Zeneileg már az első track a Gosh is meglepő, hiszen rögtön az arcunkba kapunk egy kis masszív uk garage-t. Egyébként a stílus még visszaköszön az albumon. Szintén hangsúlyosak a tört ütemek, konkrétan az egyik személyes kedvencem a Hold Tight egyfajta rave utánérzés. Bármilyen összetevővel rendelkezik egy track, mesterien hozzátudja fűzni a house-os elemeket, a Loud Places szinte pop-os hangzásán és a mesteri záró Girl idm-én is végig érezni. Azontúl, hogy szépen kalandozik műfajok között, a ritmusképletekkel is igen ügyesen bánik. Szinte minden track-et érdekessé varázsol a ritmusok hirtelen váltása miatt, ez igen jellemző a másik nagy kedvencemre a Sleep Soundra. Üdvözlendő a folyamatosan építkező dalszerkesztése. Elkezd egy témát és folyamatosan díszíti teljesen addig, amíg katartikussá válik. Aztán vagy kihuny egy pontban, vagy levezeti az energiákat. A katartikus őrület egyébként igen erős a The Rest is Noise-ban, nem is értem miért nem ezt választotta záró track-nek (megjegyezném erre a célre a Girl is tökéletes). Ez a fajta eufórikusság egyébként gyakran eszembe juttatta Tycho-t. Erről az oldalról nézve egy cseppet sem érzem, hogy honnan jött ez a fickó, hol a sötétség, hol van a depresszió? Mert ami itt van az tömény eufória, élet szeretet, egy adag melankóliával megkeverve. Ez az album optimista, vidám és színes, pont mint a címe. A nyári esték kitűnő zenéje ez, de több annál. Eddig a háttérben megbúvó tehetség megnyilvánulása ez, egy személyiség kibontakozásáé, ahol a keserédesség kitűnően megfér az eufóriával. Személy szerint én még többet akarok belőle, ugyhogy remélem ezzel még nincs vége.

8/10