Her

Valahogy nekem Spike Jonze neve nem nagyon kapcsolódott eddig össze a nagyjátékfilmek készítésével. Mint kiderült (utólagos kutakodásom eredményeként) ez nem is csoda, hiszen játékfilmet keveset rendezett, és nagy meglepetésemre a John Malkovich Menetet is ő jegyzi, bár az speciel messze állt a lenyűgöződésemtől. 

Annál inkább ismertem őt videoklip-jeiről. Björk-kel többször is dolgozott együtt (It's Oh So Quiet, Triumph of a Heart), de rendezett még többek között a The Chemical Brothers-nek vagy a Beastie Boys-nak is. A személyes tapasztalatom az, hogy akit szeretek video készítőként, annak filmjei nem igazán szoktak bejönni, mert nem biztos, hogy másfél-két órában én egy video szerű víziót szeretnék nézni. Ezt a látásmódomat egyébként leginkább David Fincher erősítette meg (bár hozzá teszem, hogy egyre inkább megtalálja mostanra egyedi stílusát), de Michel Gondry filmjeivel sem tudok többnyire mit kezdeni. Szóval igencsak félve kezdtem el a filmet, de az első kockánál már tudtam, hogy itt nem ez lesz a helyzet.

Le sem lehetne tagadni, hogy Jonze világa leginkább a video-kban és a short-okban van, ez ordít a filmről. Ugyanakkor az ő esetében egy cseppet sem zavarnak az álomszerű vizuális hatások, sokszor mesterkéltnek tűnő beállítások. Ennek a miértjén sokat gondolkodtam, és talán ez azért lehet mert mértani pontossággal találta meg azt az egyensúlyt, amely a hangulat (video-s múlt) és egy történet elmesélése (nagyjátékfilm aspektus) között húzódik. Nem próbál meg leerőszakolni egy hangulatot a teljes játékidőben, tehát nem érzem, hogy egy kiterjesztett video-t nézek, illetve a történet közben kifejezetten jólesik ennek a másik aspektusnak is a jelenléte. A fényképezés, a képek és a kitűnően megválasztott zene megteremtik a hangulatot, a történet pedig a maga módján magával ragadja az embert.

Fura ezt mondani, de a Her akárhogyan is nézzük egy science-fiction, valahogy úgy ahogy annak idején a Nyisd ki a szemed (1997) volt. Egy nem túl távoli jövő igen komoly társadalmi kérdéseit boncolgatja. A magányosság és elidegenedés jelensége ül a történeten. Ebben a keretben értelmezhetjük, hogy ebben a "jövőbeli" közegben mit jelent a barátság, a szerelem és végső soron az önazonosság. A mesterséges inteligencia pedig nem más, mint az adott kor tükre, ő általa fogalmazódnak meg a dilemmák és tulajdonképpen ezek feloldását is az ő kezébe adják. Az operációs rendszer vívódása önmagával valahol a főhős lelki világát is leképezi. A felgyorsult világ hozadéka, hogy a tömérdek információból kell magunkat meghatározni, amely komoly nehézségekbe ütközik, az embernek és a gépnek ez egyaránt érték válságot jelent. Ebben a szituációban pedig valami egészen szokatlan kapcsolat szövődik, amely látszólag gyógyír a dilemmákra, ugyanakkor gyökerében értelmetlen, funkciótlan. No de van e a szerelemnek értelme, funkciója?

A történet nagyon furcsa és ami ijesztő, hogy furcsasága ellenére elhittem amit láttam. Egy percig nem éreztem a "költői túlzást", a karikatúrát. Az alkotók el tudták hitetni, hogy ami itt történik az bizony felmerülő opció lehet a társadalmat érintő elidegenedésre. Amy (Amy Adams) fogalmazta meg a filmben, hogy ő egy biztos pontot szeretne, jól akarja érezni magát az életében. Ez a fajta megoldás egy értelmetlen, sötét jövőt jövendöl. Azonban ennek az értelmetlen kapcsolatnak a végső megoldása mégis csak elgondolkoztató, egyfajta altruista értéket tükröz, amely az egyik legemberibb tulajdonságok egyike.

Akármilyen abszurd volt a történet, a szereplőkkel együtt lehetett érezni, szerethetőek voltak a maguk kisebb-nagyobb hibáival. Ez a fajta szimpátia viszont rémisztő számomra, és ezért igencsak kettős érzésem van a filmmel kapcsoltban. Ugyanakkor ilyen érzést igen kevés film vált ki az emberből, tehát a filmnek mondhatni ez az egyedi íze. Igen erős filmélmény.

8/10