Gravitáció

Nem gondoltam volna, hogy úgy állok fel a film után, hogy le vagyok nyűgözve. Tulajdonképpen örültem másfél óra fuldoklás után, hogy ismét szabályosan veszem a levegőt. Átértékelődött sok minden ez idő alatt, és valóban örültem, hogy magam mögött hagyhatom ezt az élményt. A végtelen világegyetem vonzása engem is megérintett, de sajnos a világűr közel sem az a nyugodt hely, mint amit ideáltipikusainkba beleégetünk. A látvány van a fókuszban, de ezáltal - illetve a 3D-s technika által - még inkább átélhető a történet, de annak is inkább az emocionális vetülete. Mert akárhogy is, az elsodródás a végtelen mindenségbe a legősibb szorongást idézi fel az emberben, amelyet fokoz a felfoghatatlan hatalmasság kontra apró porszem effektus, amely végigkíséri az egész filmet. A fojtogató paranoia pedig végig kitart, és a folyamatos rémületből fakadó levegőkapkodás is fokozza légszomjunkat. Amikor pedig megkezdődik az őrület, akkor az ember már azon veszi észre magát, hogy tengeri beteg. Ugyanis szégyen nem szégyen én elszédültem, a súlytalanság kiszámíthatatlan fizikáját nehezen vette be a gyomrom. Nehezen mondom ezt, de a befejezéssel is elégedett vagyok. A másfél órás tehetetlenségbe szocializálódott tudatunknak szüksége volt egy ellenpontozásra, enélkül valóban elindult volna az ember a pszichotikus tünetképződés útján. Szóval valóban a látványra épült a film, de azt tartom a legnagyobb erényének, hogy helye-közel a realista science fiction területén marad. Ez valóban megtörténhetne bárkivel, feltéve ha éppen egy űrállomás kütyüjét szerelné az űrben. Realizmusa pedig majdnem végig megmarad, nincsenek hősködések, világmegmentések, csak a túlélés, a földre való visszatérés a lényeg. A karakterrajzhoz elengedhetetlen volt egy múltbéli tragédia felidézése, és itt a színészi játék már nem volt annyira erős, de ettől függetlenül szükséges volt a történethez, hogy szerethessük az illetőt, hogy izgulhassunk érte. Ez a része lett egy kicsit hatásvadász, de az összképhez képest ez bizony hangyafaszánnyi tényező. Nincsenek értelmetlen kiállások, minden a helyén volt, a rendező Alfonso Cuarón (Anyádat is, 2001) egy lineáris történetvezetésű filmet rendezett, amelynek minden perce izgalom, ahol valóban végig szorongatjuk a mozi karfáját, vagy jobb esetben a mellettünk ülő kezét. 

Egy kicsit át is értékeltem az idei sci-fi termést és arra a következtetésre jutottam, hogy ezidáig kétségkívül ez a legeredetibb, legrealistább, és végül is leglátványosabb film is egyben, annak ellenére, hogy jómagam a rejtélyekre, eredet elméletekre épülő sci-fi-ket kedvelem jobban. Szegény Oblivion is devalválódott ennek tükrében.

8/10