Odeon

Kiszivárgott ez is, és éltem a kísértés lehetőségével. Igazából nem bánom mert nem csigáz tovább. Őszintén szólva ezzel az anyaggal nem tudok mit kezdeni. A legrosszabb az, hogy ingerem sincs többszöri hallgatásra annyira említésre sem méltó. Szokásos Toscás klisék, semmi új és ráadásul ötlettelenek, erőtlenek és unalmasok a dalok is. Nem értem miért kellett visszatérni a gyökerekhez??? Könyörgöm 2013 van, nem a 90-es évek vége!! A No Hassle olyan jó utat kezdett pedig járni. Na mindegy ezek is megöregedtek. Kuka.

Tame Impala - Mind Mischief

       

Ejha, nem hiába volt ez nálam a 2012-es év legjobb lemeze (Tame Impala - Lonerism). A dalt imádom, főleg a közepétől amikor bejön a halucinogén feeling, és ezt a videóban is nagyon elkapták :)

Flunk - Lost Causes cover

 

Ez egész hangulatosra sikerült.

Bonobo - Cirrus

        

Na, csak kiraktam ezt a videót mert valami nagyon ütős. Igazad van Phoxie nem ezt láttam a múltkor. Megmondom őszintén végig sem akartam nézni a Filmmúzeum feeling miatt, de érdemes kivárni, irtó ötletes. A track annyira nem fogott meg, de a közepétől az is beindul az én szájízem szerint, úgyhogy nem menthetetlen a dolog.

7

        

Ez biztos nem az, amire én gondolok.....nem lehet az....vagy mégis?......

Gold Panda - Trust EP

A Ghostly International legújabb kiadványa, kezdek ennek a kiadónak nagy kedvelője lenni. Gold Pandának meg egész jól áll ez a kis enyhe jazzy beütés.

Toro Y Moi - So Many Details

     

Még most fedezem fel őt magamnak. Nem is gondoltam volna, hogy ez a fajta zene bejön nekem. A Csávó maga a vicc, de ironikusan, ja...szupersztár feeling video :))

Toro Y Moi - Say That

                 

Sajátos kép és hangzásvilág. Zeneileg le is szerződhetne akár a Naked Music-hoz is. Nem is rossz.

These Streets Will Never Look the Same

Odeon Track By Track

        

Ennek alapján jónak kell lennie, bár a sok vendégszereplős dolgok valamikor nem úgy sülnek el, mint ahogy tervezték.

Nosaj Thing - Home

A Home egy olyan utazás, amikor a ködös párán keresztül a fénybe jutsz. Tipikus nagyvárosi zene eufórikus kicsengéssel. Benne van korunk piszkos lenyomata, mégsem nehezül rád, egy cseppet sem nyomasztó. A dallam szétzúz minden sötétséget, felkap a szárnyára, és együtt lebegsz vele. A dallamnak központi szerep jut, az ember már azon kapja magát, hogy dúdol. A hangzás minimál, egyszer sem esik túlzásba, a ritmusképletek és a hangzásvilág is igen változatos, egy percig nem unatkoztam az album hallgatása közben. A hip-hop gyökerek érződnek az anyagon, ennek nagyon örülök hiszen a hip-hop absztrakt értelmezése mindig közel állt hozzám. Azért nem kell megijedni, ez alapvetően  minimál electronica, amely hip-hop-ból építkezik, chill-ben teljesedik ki, és díszítő elemként kapunk némi ambient-et és glitch-et és egy csöppnyi upbeat-et is. Az album egyenletes színvonalú, talán csak az ambient-es Prelude töri meg egy kicsit a trip-et. Az album közepén található ötös egység (Safe, Glue, Distance, Tell, Snap) képviseli számomra a legerősebb pillanatokat a lemezen. A Glue a legösszetettebb, vélek felfedezni benne szolid wonky-t, amely a cinek hozzáadásával club zenévé alakul és elképesztő chill-be csap át. A Safe és a Distance tipikus példája annak, amikor a dallam a sötétségből a fénybe kalauzol,  abszolout optimista kicsengésűek a downtempo ellenére. A Snap-en érződnek leginkább a nyersebb ritmusok, az egész úgy hangzik mintha a Tame Impala végképp átnyergelt volna az elektronikára. Külön érdekessége a lemez hangzásvilágának a hirtelen a semmiből előbukkanó analóg szinti futamok, ezek a kísérletezgetések leginkább a Kazu Makino-val felvett Eclipse/Blue-ban és a Toro y Moi-val felvett Try-ban teljesednek ki. Az Eclipse/Blue-t nagyon kedvelem, az utóbbi idők legjobban sikerült -nevezzük- post-trip-hop balladája. A Home talán egy audio ars- poetica, az ami a művész maga, minden hozzávalóval. Amennyiben mégsem így értelmezzük, akkor is mindenképp az utóbbi idők, és e szűk év legjobb elektronikus lemezével állunk szemben.

9/10

The Possession

  

A dánok mainstream felé való elmozdulása igen aggasztó jelenség számomra. Ole Bornedal ott adta el magát, amikor elkészítette az Éjféli Játszma (Nattewagten, 1994.) amerikai remake-jét Éjjeli őr a hullaházban (Nightwatch, 1997.) címmel. Milyen ciki, hogy amit ő írt és rendezett, újra is forgatta csak amerikai módra. Na el lehet képzelni a végeredményt. Aztán úgy tűnt meg jött az esze, mert ha nem is mindig szűkebb hazájában, de legalább Európában forgatott és azért jó kis filmeket rakott le az asztalra (Dina vagyok, Csak egy szerelmesfilm). Véleményem szerint ennek ellenére elég egyenletlen színvonalú az életmű, és kifejezetten idegesít az újvilág iránti vonzalma, amely kifejezetten nem olyan rokonszenves mint ahogy Lars von Trier-nél jelent meg. Az amerikavonzalom kicsúcsosodik ugyan ebben a filmben, de ennek ellenére ez a film nem tartozik az életmű gyenge pillanatai közé. Tulajdonképpen korrekt horrort rakott össze, no nem egy mozgalmas fajtát. Megvan minden benne, aminek meg kell lennie egy horrorban: pattanásik feszítő helyzetek, misztikum, sötétség, effektek. A történet igen lassú, a funkcióját is értem: meg kell ismernünk a szereplőket, hogy izgulhassunk értük. Nyilván személyiséganalízisbe nem bocsátkozik, de azért ebben a filmben jóval több drámára jellemző elem volt, mint a többi amerikai horrorfilmben. Ezért akár járhatna egy jó pont is, de azért ez mégis csak egy ördögűzős horror, amelyben valljuk be ennél több családi drámát igen nehéz beleszuszakolni....hát igen a dán vér. Mégis így számomra a dráma is kevés volt a filmben, és a horror is. Az ördögűzős történet pedig nem egy eredeti témaválasztás: a dobozban van egy démon amely kiszabadul és élni akar, szóval azt oda vissza kell gyömöszölni. A csekély újítás talán az, hogy ezúttal nem keresztény változatban zajlik a szertartás, hanem a zsidó szerint. Nem értem ezt az Ole gyereket, sok filmjében vegyíti a műfaji elemeket, egy kettő kivételtől eltekintve ez a fúzió még sohasem jött össze neki, de lehet csak nálam nem működik. Pedig ez így nem jó, mert aki vérbeli horrort akar, az biztos unatkozik rajta, aki pedig szívesebben pszichologizálna, azt meg hidegen hagyja a műfaj. Bár Trier Antikrisztusa a kettőt olyan jól összegyúrta..., nem is értem miért nem vesz egy-két órát a mestertől.

Ha nem bocsátkozunk műfaji besorolásokba akkor egy kellemes egyszernézős játékfilmet kaptunk, ellenkező esetben lásd feljebb.....

6/10

Vaerelse 304 / Room 304

Ez a 2011-es dán film is kimaradt nálam annak idején, pedig ezt még a magyar mozik is műsorra tűzték. Emlékszem teljesen lázba hozott, hogy Stine Stengade (Szerelem magyarázat nélkül, Prágai történet, Láng és Citrom), Trine Dyrholm (Születésnap, Bűnök, Egy jobb világ) és David Dencik (Szappanopera, Testvériség, Egy veszedelmes viszony) egy filmben parádézik. Igazából nem értettem a negatív kritikát, olyan dolgokra hivatkoztak, amely a dán filmek sajátja: lassúság, tragikus sorsok, nyitott befejezés. A mostanában szerencsére egyre jobban előtérbe kerülő skandi dömpingben nem érvényesül a legújabb, gondoltam. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert akár ez az előző mondat igaz is lehet. Talán fogalmazhatnék úgy, hogy a dömping kitermeli a szemetet is. Akármennyire akartam szeretni ezt a filmet, nem tudtam mert ez a külsőségek filmje: a gyönyörű (bár mesterkélt) beállításoké, a sajátos színvilágé, a megtört idősíké, a gyönyörű kamarazenéé, az inernacionális szereposztásé. Azonban az a helyzet, hogy mögötte nem találtam semmit. Pedig igen sajátos hangulata volt a filmnek, hiszen egy hotelben játszódott, ahol minden szoba egy külön kis világot rejt, node ez is csak külsőség. Az igazság az, hogy én aztán szeretem a dán nyomasztó drámát, de ezek a tragikus sorsok inkább fárasztottak, mint letaglóztak. Ez amiatt lehet, hogy senki sem volt szerethető a filmben. Egy több szálon és idősíkon futó történetben találkozni szoktak ezek a szálak, ezzel nem volt baj szép kerek történet lett a vége, de milyen gáz az, amikor az embert ez egy cseppet sem hatja meg, na itt aztán nem volt hatás, hidegrázós pillanat. A történetben van megcsalás, bosszú, mánia, válás, és nagyjából a hátterüket is megismerjük, de tényleg nem működik a film. Szerintem pont az hiányzik belőle, amelyért szeretem a dán filmeket, hogy közel hozzon az emberi érzelmekhez. Ez a film nem váltott ki érzelmet, noha a kamera sokszor premier plán az arcokba irányult (újabb külsőség). Tudjuk be ezt a filmet a globalizáció hatásának, nem feltétlenül kell mindig érzelemorientált filmeket gyártani. Csak könyörgöm akkor dráma helyett valami másik műfajt kell választani: mondjuk akciófilmet.

4/10

Home 22012013.

Rosa Morena

 

Ezúttal egy 2010-es dán-brazil koprodukcióban készült érzékeny témát érintő filmmel próbálkoztam. Ami azt illeti bepótoltam egyik skandináv filmes lemaradásomat, de amennyire felcsigázott a hosszas várakozás mire hozzájutottam, annyira lehangolt az élmény amit kaptam. Thomas Brazíliába utazik vakációzni a fedősztori szerint, azonban hamarosan kiderül, miért is jött e távoli országba. Meleg férfiként Dániában sikertelenek voltak örökbefogadási kísérletei, talán Brazíliában nagyobb szerencséje lesz. Megismerkedik Mariaval aki babát vár, és szegénységben él. Megállapodnak: Maria szép lakást, pénzt kap, cserébe aláírja, hogy Thomas a gyerek apja, majd apa a gyermekkel visszautazik Dániába. Ahogy lenni szokott semmi sem ilyen egyszerű, kapcsolatuk nem várt irányba terelődik, amely megnehezíti az eredeti megállapodást (adás-vételt).

Kényes téma,  mindenképpen aktuális, azonban ez a film kísérletet sem tesz arra, hogy bemutassa, hogyan jut el a főszereplő odáig, hogy szeretne egy gyereket, miért akar gondoskodó szülő lenni, hogyan is alakul ki benne az apaság érzése vagy ez iránti vágya meleg férfiként. Ehelyett inkább kapunk egy szociológiai tanulmányt a brazil nyomorról és kilátástalanságról. Megtudhatjuk, hogy két világ találkozása milyen konfliktusokat szül, és a végén hátba döfésként az is világossá válik, hogy nincs kiút. A lehetőség a gyerek számára van csak ott, hogy jobb világba éljen és ezt tudja jól az anya és Thomas is. Szóval lehetett volna ebből a történetből az én szájízem szerinti skandináv hipermelodráma, de sajnos nem ez történt. Nem ismertük meg Thomas motivációját, így aztán nem is értettem miért fontos neki, hogy gyereke legyen. Nem volt kidolgozva az édesanya gyerekhez, illetve annak jobb sorsához való viszonyulása. Minden elnagyolt volt, ebből adódóan csekély érzéseket váltott ki belőlem a film. A téma véleményem szerint hatalmas potenciákat tartogatott, de ezeket az alkotók nem aknázták ki. Kár érte mert a színész alakítások nagyon jók voltak, bár Anders W. Bertelsen helyett David Dencik-ről inkább bekajálom, hogy meleg. A Maria-t alakító Barbara Garcia pedig kiköpött Jaye Davidson, csak Ré Szemének medálja hiányzott a nyakából. Mindent összevetve sajnos elég átlagosra sikerült ez a film, és ezen az sem segít, hogy történetesen dán alkotásról van szó.

5,5/10

Resurrection

 

Már csak tíz nap, és bár nem ezekkel a klasszikus nagy nevekkel, de mégis is nem kisebb névvel mint Kobayashi Ken Ichiro vezényletével kerülhetek a szférákba egy jó másfél órára. Nagyon várom, hogy a zeneirodalom számomra legepikusabb mesterművét újra élőben hallhassam. Vannak zenék, amelyeket ha lehet az embernek meg kell legalább egyszer hallgatnia élőben, ha teheti többször is. A 2. Szimfónia ilyen, benne van az élet és az elmúlás egyszerre, maga az örökkévalóság.

Four Tet - 0181

Old school......

Nosaj Thing - Eclipse / Blue

            

Ez nem kicsit durva audio-vizual támadás az érzékeknek, egyszerűen brutál jó. Nem is értem, hogy ezt eddig hogyan kerültem el?? A Home LP megjelenését 2013 elejére mondják.

Tosca - Odeon Cover&Tracklisting

 

Tracklist:

01. Zur Guten Ambience
02. What If
03. Heatwave
04. Jayjay
05. Soda
06. Meixner
07. Stuttgart
08. In My Brain Prinz Eugen
09. Cavallo
10. Bonjour

Tosca - What If

Na ezaaaz!! Igenigen, máris akarom.......

Tosca - Jayjay

Hú ez irtó fura track a Tosca-tól, totál Mode-os. Amúgy bejövős, főleg annak tudatában, hogy a februárban megjelenő Odeon lesz a legsötétebb hangulatú lemezük. Én imádtam a No Hassle-t az is írtó atmoszférikus lemez volt. Azért azt remélem, hogy nem teljesen vokálorientált lesz ez az Odeon. Minden estre alig várom!

Enlightned

Közhely, hogy amit az ember nehezen szerez meg, azt meg is becsüli. Igen, azért az esetek döntő többségében ez így van, de ugyebár ezt minden helyzetre nem lehet ráhúzni. Némileg kezdem a régi formámat visszanyerni, lassan megszabadulok a terhes kötelékektől, így már egy kicsit tisztábban tudok gondolkodni. Miről is? Szóval visszatérve: eszméletlenül nehezen megkaparintottam egy másodállást lassan egy fél éve, de annál is nehezebben tudok megszabadulni tőle. Ez önmagában nem nagy cucc, inkább csak az szívás, hogy mennyire nem voltam tisztában magammal. Szóval rá kell jöjjek, hogy így harminc körül még elég híján vagyok az önismeretnek, amely ez esetben galibát is okozott mert a -nemerreszámítottam- oltári stresszt és ellenérzést okozott, és a klienseken is csattant az ostor másik vége. Egyébiránt már ott tartottam, hogy ez nem érdekelt, csak is szubjektív perspektívából láttam mindent. Szóval nagyon jól döntöttem, mert megszűnőben van a depi, talán így nem égek ki teljesen, ráadásul gondolom tanultam is valamit az esetből (önismeret híján). Mit is? Sok minden lehetne, ha mélyére néznék. Elsősorban azt, hogy nem akarok magányosan, mindenki szánalmában fürödve egyedül meghalni úgy, hogy senkinek sem fogok hiányozni és senki sem emlékszik rám (lehet ezzel szembesített a sors). Aztán azt is, hogy távolról szép tudomány a pszichiátria, de én inkább maradok a kaptafánál, mert a sok gondolkodás (sorsokba gondolás) rám nehezül, amitől megfulladok. Aztán ott van az is, ahonnan elindultam: nem biztos, hogy érdemes mindenért küzdeni, fontos minden eshetőséget mérlegelni (nálam ezegyszer kimaradt, pedig mérleg vagyok), vagy máshonnan nézve, lehet nem vagyok eléggé kitartó, és jobb lett volna több esélyt adni magamnak. Arra lyukadok ki, hogy tényleg nem ismerem eléggé még magam, nem tudom mi a jó válasz, de bízom benne, hogy biztos megvolt ennek a kis kitérőmnek a maga funkciója, és a sors gondolom a megfelelő helyen és időben majd megláttatja a választ.

Burial - Truant / Rough Sleeper EP

Ezek baromira minimálok (mint mindig), de mégis más, számomra nem Kindred-es. Érződik a progresszió, főleg a Rough Sleeper-ben, egyébként a kettő közül inkább ez áll hozzám közelebb, írtó hidegrázós. Egy albumnyi jó lett volna ilyenekből.

Dancing Suns - Goldmine

Végre meghallgatható a lemez. Elsőre számomra igen különös élmény volt, újra 180 fokos fordulat ez a western-jazz jam, amelyet itt hallunk, főleg az elektro-rockos Really Really Do (2007) után. A jam kifejezés nem véletlen, nekem itt-ott eléggé improvizatív és dallamvilága is elsőre nehezen befogadható, de nem látom reménytelen küldetésnek, az biztos nagyon szokni kell. Az album a Goldmine Project végterméke, amelynek lényege az volt, hogy Nina 100%-os rajongói támogatásból készítette a lemezt, azaz előre fizetős volt a buli, és ők meg is kapták a lemezt (gondolom digitálisan). Egyébként februárban vinyl-en fog kijönni, januárban pedig megmasterolva az Itunes-ra is felkerül. Mondjuk ebben az egészben engem csak az zavar, hogy nem tudni akkor ez most egy végleges verzió, vagy sem? Valószínű ez lehet a végleges, de véleményem is akkor lesz végleges, ha normális hangzásminőségben magamévá tehetem. Addig is itt ízlelgethető.

Frosti