Pause

Akkor most hivatalosan is átmeneti szünet következik. Szünet lesz, nem hagyom abba, de most nagyon nem tudok erre a dologra összpontosítani. Amint hivatalosan is rendeződik az átszékelésem a fővárosba, valószínűleg akkor tudok majd ismét aktualizálódni. Addig igyekszem az eseményeket nyomon követni, és megpróbálok nem elveszni a lakhatás rendezésének végtelenített körében. Kéz és lábtörést magamnak!!!!

Com Truise - Silicone Tare

A Silicone Tare nem fogja megváltani a Truise univerzumot, mégis érdemes és érdekes hallgatni való. A midi billentyűzet virtuóza, a full analóg technikát részesíti még mindig előnyben. Két évvel a Wave 1 ep után mi is változott? Voltaképpen nem sok minden. A Wave 1 egy leginkább hip-hop ütemeket imitáló, kissé a popba hajló próbálkozás volt. Azt lehetett várni, hogy Truise elmegy a könnyedebb irányba, esetleg megtetszik neki a vokál, hiszen a Wave 1-en próbálkozott vele. Nos, nem így történt, amelyet én sajnálok is egy kicsit, mert szerintem az egy jó és frissülő irány lenne. Ehelyett inkább elővette a régi, jól bevált hangzást. Nem mondom, hogy back to a form, mert igazából sohasem tért el ő ettől. Egy kicsit minden kiadványa tök egyforma, nehéz különbséget tenni. A Silicone Tare leginkább az első nagylemezt, a Galactic Melt-et idézi, de attól itt már sokkal változatosabb a kép. A korábbi anyagokhoz képest, eddig ez a legjátékosabb lemez, bátran kísérletez a hangokkal, a ritmikával, saját határait próbálja feszegetni. A Sunspot és a Forgive tiszta energiabomba, az utóbbiban az éles ritmikai váltások kifejezetten újszerűként hatnak. A középső két dal, amely egyébként már hallgatható volt, inkább rutinmunkának tűnnek, míg a záró Du Zirconia egy kellemes középtempós szösszenet. A határok feszegetésének a szándéka érződik az ep-n, de a végeredmény ezt kevésbé tükrözi. A játékosság az egyetlen nüansznyi különbség, itt is van koncepció, full instrumentális az anyag, még mindig analóg királyság. Egy picit bosszantó ez, mert nem látni, hová akar fejlődni, mi lesz a következő lp létjogosultsága. Ugyanakkor annyira erős atmoszférát teremt, hogy még ezúttal is meg lehet neki bocsájtani ezt a fatális hibát, maximum nem pályázik az év lemeze kategóriára. Ettől függetlenül egy olyan világba kalauzol, ahol teljesen jelenszerű a nyolcvanas évek elektronikus zenei score-jainak a hangulata. Olyan ez, mintha belekerülnénk a C64-es valamelyik játékába, és ezt a kazettát jó végteleníteni.

7/10

HÆLOS - Earth Not Above video

Még csak most vettem észre, hogy ebből a dalból is készült video. Hát igen, ordít érte!!!

Underworld - If Rah video

Xeno & Oaklander - Marble

Új album tűnt elő a horizonton, Topiary címmel. Június 3-án startol. Ez a Marble elég lagymatag, és inkább hajaz az ADULT-re, úgyhogy a fene tudja mi várható!

Taylor McFerrin - Postpartum (Dorian Concept Remix)

Albumok

Az utóbbi időben rengeteg zene pörgött nálam. Szerencsére többnyire kellemes szájízt hagytak bennem. Mivel lustaságom határtalan, ezért néhány gondolatban értékelném őket.

HÆLOS - Full Circle

Kellemes meglepetés a brit indie-elektronika újdonsült üdvöskéinek első, debütáló albuma. Ha őszinte vagyok saját magammal, azt mondom, hogy régi ötletek egy csokorba gyűjtése az egész lemez koncepciója. Miért mondom ezt? Azért, mert az egész merítés a kilencvenes évekből történik. Nagyon erős a trip-hop hatás, de az angol elektronikus tánczene kilencvenes évekbeli összes kliséjét felvonultatja a lemez. Kellemes emlékek ugranak be a zenei megoldások kapcsán, de közel sem lehet a nosztalgikus jelzőt rányomni az anyagra. A dalcentrikusság, ezen belül a dalszövegírás fontos tényező a lemezen. Ezek a melankóliával átitatott "szerelmes dalok" egyértelműen huszonegyedik századiak. Aktuális, ugyanakkor mintha semmi nem változott volna. A nagyvárosi chill örök, és nagyszerű, ahogy ezt a korszakokon átívelő hangulatot felvonultatják a lemezen. Ugyan a dalok igen hasonlatosak, de kis türelemmel a nüanszok is feltűnnek, és a katartikus építkezés mögött, a játékosságot is megtapasztalhatjuk. Olyan nosztalgikus újdonság érzés fog el, mint amikor a London Grammar-t, vagy a The XX-t hallgatom.

8/10

Underworld - Barbara Barbara We Face a Shining Future

Az Underworld visszatérése (legalább is az én zenei kultúrámba) is igen kellemes meglepetés, hiszen már régen hallgattam őket, és egykori stílusukat nehezen tudtam megfeleltetni gondolatban a mai megszólalással. Tulajdonképpen az I Exhale megjelenésekor meg is állapítottam, hogy hozzák az öregek azt, amiért szeretjük őket. Igen, ez így is van, de innen nézve az egész album egy átverés, mert ezután a dal után szépen megváltozik a hangzásvilág. A monotonitás ugyan megmarad, de a fajsúlyos zúzás szinte teljes mértékben felhígul. A duó mintha egy légiesebb útra lépett volna, ahol mindinkább előtérbe kerülnek a dallamok, és a vége felé még énekhangok is felütik a fejüket. Ez azért hat újdonságként, mert az Underworld volt eddig a nagybetűs bulizene, amelyre kitombolhattuk magunkat. Jelen anyaggal leginkább az after hours perceit tehetjük színesebbé, sokkal inkább a chill-en van a hangsúly. A Low Burn és a Nylon Strung elszállása egyszerűen zseniális, hatalmas örömzene, boldogságbomba. A video-t is kapó If Rah pedig a régi és az új tökéletes kombinációja, az album megújulási mottójának zenébe öntése. Kifejezetten méltányolandó, hogy több évtizedes diszkográfiával a hátuk mögött próbálnak még a rutinoktól elszakadni mégpedig úgy, hogy múltjukra építenek, és jellegzetességeiket megtartják. A színvonal sajnos nem egyenletes. Az album közepe leül kissé, és megakasztja a lendületet. Ráadásul érthetetlen miért is játszanak Chemical Brothers-ösdit ebben a részben. Remek visszatérés.

7,5/10

Liima - ii

Mads Brauer-t, Casper Clausen-t és Rasmus Stolberg-et az Efterklang-ból ismerhetjük. Hozzá csapódott Tatu Rönkkö Finnországból és így alakult meg az alkalmi zenekar. Itt egyértelműen a közös jam-melgetésen van a főszerep, és mint ilyen rendkívül kísérleti jellegű az album maga. A formáció próbál törekedni a kísérleti jelleg és a dalstrutúra-befogadhatóság összehangolására több kevesebb sikerrel. A ii ennek ellenére inkább a dallamos elektropop felé húz, pedig sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni. Ezt nem tartom problémának, de a remek felütés sajnos felhígul a lemez végére. Ettől függetlenül remek stíluskavalkádnak lehetünk fültanúi, melyeket a szokatlan dalstruktúrák, hirtelen ritmikai váltások színeznek. Mindezek mellett azonban nagy szerepet kap a dallam. A sokszor nehéz industrial, vagy kraut rock-ot idéző elemeket remek szinti témákkal festik alá, amely egy egyéni szájízt ad ennek a formációnak. Ugyanakkor az Efterklang múlttól sajnos nem tudtak elszakadni, hiszen több dalban tetten érhető, a jelen esetben ugyan stilizált, orchesztrális kiteljesedés (Woods, 513). Ugyanakkor az is igaz, hogy a fiúk ehhez veszett jól értenek, és talán ez áll a legjobban nekik. Szerintem felesleges erőlködni, hogy valami mást csináljanak, mert érződik az egészen ez a fajta motiváció. Egy kicsit több munka kellett volna az anyagba, számomra egy picit demo szerű, mindenesetre érdekes és emlékezetes élmény.

 

7/10

The Field - The Follower

 

A The Field elindult egy sokkal sötétebb hangzás világába, amellyel párhuzamosan ez a zene egyre táncolhatóbb. A Cupid's Head egyenes folytatása ez a lemez, a trance és a techno újjászületése, ahol a szokatlan ritmika, és azon belüli váltások többé teszik ezt, mint stílusgyakorlat. Valami egészen hipnotikus a lemez, amely elsősorban a repetitívség eszköztárát aknázza ki teljesen. Ezt oldják az alá tolt témák, illetve a hangminták beemelése a képbe, de nem ellensúlyozzák a dalok és a lemez hosszától, valamint az ismétlődéstől kialakult frusztrációt. Bármennyire játékosak a track-ek, mérhetetlen türelem szükségeltetik, hogy kivárjuk mi is fog igazán történni. Érdemes kivárni, hiszen brutál témák vannak itt, de ettől még nem egy könnyen hallgatható darab.

 

7/10

Miike Snow -iii

 

Na ez a formáció is eljutott abba a fázisba, amelyet klimaxosnak szoktunk nevezni. A rossz májam azt mondatja velem, hogy nincs új a nap alatt. De ettől sokkal rosszabb a helyzet. Írtak egy olyan albumot, amelyen olyan dalok szerepelnek, amelyet másoknak szoktak írni, olyanoknak, akik a mainstream pop mezőnyébe tartoznak. Ugyan ez csak az én fejemben létezik, de teljesen ugyan olyan érzésem van ezzel kapcsolatban mint az új Sia albummal. Semmi értelmét nem látom annak, hogy saját név alatt is mainstream pop-ot adnak el a fiúk, ráadásul eltűntek a zongoravezérelt katartikus tánchimnuszok, amelyért imádni lehet őket. Helyette belassult a ritmika, az  r'n'b-é, és a nyálpop-é a főszerep. Időpocséklás!

 

4/10