Daniel Borgman új-zélandi-dán rendező első filmje a 2013-as The Weight of Elephants. A forgatókönyvet is Borgman jegyzi, és Sonya Hartnett ausztrál iró Of a Boy regényéből merített inspirációt. Érdekes kombináció ez a film, vegyíti a típusosan skandináv dráma elemeit a nagyjátékfilmes audio-vizuális orgazmust nyújtó összetevőkkel.
A regényinspiráció kevésbé érződik az alkotáson, nincs hangsúly az elbeszélésen, sokkal inkább hangsúlyos az introverzió, a belső történések, folyamatok illetve azok leképzése metaforikusan a külső környezetre.
A film a kora serdülőkort célozza meg, leginkább annak minden nehézségével. Az introvertált nézőpont miatt a Boyhood-hoz tudnám rokonítani, hiszen ott sem az elbeszélésen volt a hangsúly, hanem a belső folyamatokon, leginkább a személyiség alakulásán. Jelen esetben szintén erről van szó azzal a különbséggel, hogy itt egy adott korszak van kiragadva, és nagyobb hangsúly fektetődik a belső és külső környezet közötti párhuzamokra, összefüggésekre.
Adrian (Demos Murphy) 11 éves, most van abban az életszakaszban amikor próbálja identitását kialakítani, kezdi megérteni múltját, helyzetét és képes már arra is, hogy jövőjéről gondolkodjon. A gyermeket édesanyja elhagyta, a fiú a rideg és túl aggódó nevelési stílust képviselő nagymama gyámsága alá került. Velük él még Adrian mániás-depressziós nagybátyja is, akivel szoros kötődést tudott a gyermek kialakítani.
A kötődés kulcsfogalma a filmnek, az érzelmi kötődés, a biztonság, a szeretet köré épül a történet. Egy elsődleges kötődésében sérült, ősbizalmatlanságban szenvedő gyermek kétségbeesett útkeresését látjuk, hatalmas jellemfejlődéssel. A szemünk előtt elaborálódik a hiány törődéssé, empátiává, barátsággá és szeretetté, melynek a mozgatórugója a veszteségélmény, az újbóli elhagyástól való félelem. Borgman kitűnő érzékkel oldotta meg a belső metaforikus kivetülését. Adrian kapcsolatainak alakulása saját veszteségének kivetülései kezdve az elfogott nyuszitól akiről gondoskodik, a nevelőszülőnél nevelkedő osztálytársnőjéig, vagy az egyébként peremhelyzetbe sodródott másik osztálytársáig. Mégis a legszívbemarkolóbb kapcsolat a szomszéd lányokkal alakul ki, akik a haldokló édesanyjukat ápolják. Mégsem a kvázi hasonló sors hozza össze ezeket a gyermekeket, mint inkább az, hogy Adrian mit is gondol róluk, mit is lát bennük, hiszen csak a végén ismerik meg igazán Adrian történetét. Az empátia fejlődése végül a végső jelenetben csúcsosodik ki, ahol a gyermekek megteremtik saját biztonságuk illúzióját. Szívbe markoló jelenet ez, főleg annak tudatában, hogy az elejétől sejthető, hogy ilyen háttérrel nehéz happy end-et összehozni. A gyermeki kiszolgáltatottság összpontosul ebben a jelenetben és a gyermeki illúzió arra vonatkozóan, hogy hogyan is lehet ezt megoldani.
Van egy ártatlan és nyitott belső világ, egy kegyetlen és folyamatosan változó külső környezettel szemben. Az egész film erre az ellentétre épül, ez az ellentét mozgatja a történéseket, amelyek leginkább Adrian belső, személyiségfejlődései. Milyen kegyetlen az a világ, ahol az anya gyermekét otthagyja, ahol a kedvenc tanárnéni szülési szabadságra megy, ahol a kedvenc kis nyuszit el kell engedni a szabadba mert belátja, hogy jobb ez így neki, ahol a betegek intézménybe kerülnek vagy meghalnak, sorolhatnám. Megannyi veszteség közben ez a személyiség egyben tud maradni egészségesen, pont emiatt akár optimistának is tudnám nevezni a filmet
A technikai megvalósítás lenyűgöző. A film gyönyörűen van fényképezve, szimfonikus score-ral együtt egy jóleső álomvilágba repíti a nézőt, annak ellenére, hogy amit tapasztalunk az igen fajsúlyos.
A színészi játék nagyon erős a filmben, ennyire erős gyermekszínészi játékot Östlund Play-jében láttam utoljára.
A legnagyobb gyengesége a filmnek a félkésznek tűnő forgatókönyv. A történet túlságosan álomszerű, amely bevonz a hangulatba és jól is esik, azonban így nincs története a filmnek. Történet híján pedig elég vontatott sokszor. Nincs egyensúlyban tehát a mondanivaló a történetvezetéssel. Ez sokat ront az élvezhetőségen. Alapjáraton egy 6-6,5-öt érne a film, de mivel emocionálisan igen erős és mély hatást vált ki az emberből, amelyen több napon át is forog, ezért megelőlegezhető neki egy 7-es simán. Kíváncsian várom a rendező második alkotását.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése