A dán Lone Scherfig 2000-ben az Olasz nyelv kezdőknek alkotásával vonult be a nemzetközi köztudatba. Akkoriban nagyipari termelésben gördültek le a dogma filmek a szalagról, és ez a darab igazi kincs volt, hiszen egy kis abszurd humort csempésztek bele, ezáltal kevésbé akarta az ember a végén megöngyilkolni magát. Ez a fajta humor a következő alkotásaiban is megjelent (Wilbur öngyilkos akar lenni 2002, Hjemve 2007) és a rendező védjegyévé vált, ahogyan az esetlen sorsú emberekről megalkotott történet is. Sherfig igazi fénykora volt ez, noha tagadhatatlan, hogy komolyabb kritikai elismerést nem kapott. 2009-ben azonban megváltozott a helyzet. Az Egy lányról (An Education, 2009) volt az első olyan filmje, amelyre már a kritika is lecsapott és elismeréssel nyilatkozott. Ez egy új út volt a rendező számára, már akkor gondolni lehetett, hogy korábbi stílusa átalakuláson fog keresztül menni. Ettől a filmtől kezdve lett igazán nemzetközi Sherfig, egy dán rendező lett, aki az Egyesült Királyságban készít filmeket. A soron következő Egy nap (One Day, 2011) is egy érdekes és szórakoztató mozi volt, amely kapcsán megtudhattuk, hogy a romantika sem áll tőle távol, de szerencsére nem a csöpögős fajtában utazik. Noha ez a két film is a maga nemében nagyszerű film volt, szerettem is őket, mégis mindegyik megjelenésekor gyászoltam egy kicsit a koraiakat. Elismerem, hogy ez a változás ettől függetlenül nem vált kárára a rendezőnek, az új utakon is hiteles és önazonos maradt, csak a stílus lett más.
Nem véletlen, hogy nagyon kíváncsi voltam mit lehet egy The Riot Club-ból kihozni Scherfig módra. Ezúttal azonban a korai filmek gyászolása nagyságrenddel nagyobb mint korábban. Mint említettem Scherfig a korai filmjeiben az emberséget állította középpontba. Ez egyébként igaz az Egy lányrólra és az Egy napra is. A különbség csak az volt, hogy az előbbi esetekben elesett embereken keresztül ábrázolta azt, míg az utóbbiakban hétköznapi embereken keresztül. A szeretetről, gyűlöletről, emberi érzelmekről, a szolidaritásról, a tiszteletről meséltek ezek a történetek.
Egy kicsit bajban vagyok a The Riot Club kapcsán, mert bizonyos szempontból ugyanarról, bizonyos szempontból pedig teljesen másról mesél nekünk. Hiszen adott esetben ugyanerről mesél csak egy magukat kiválasztottnak és kivételesnek gondoló csoport szemüvegén keresztül. Másik megközelítésben ez a hozzáállás már nem emberség, hanem embertelenség, ez így viszont egy teljesen más perspektíva.
A The Riot Club tagjai "posh"-ok, akik az Oxford-ra járnak és egy elég bonyolult felvételi eljárással engedik be az újoncokat. A származás sarkalatos pont, bárki csak úgy nem kerülhet be. A klub tagjai hedonisták, mindent a carpe diem-nek vetnek alá, minden ő értük van. Nagy megtiszteltetés klubtagnak lenni. Mindemellett nem jelenik meg az, hogy funkcionálisan mégis mi ez a klub. Nem értem a célját, az eszközök önmagukban pedig értelmetlenek, ráadásul ellenérzést váltanak ki.
Nem tudok amellett elmenni, hogy a film története egyszerűen halmozottan meghatározó jelleggel bír az élményre nézve. Tulajdonképpen burzsuj köcsögök übermencheskedését bámuljuk egy és háromnegyed óráig, amely a nézőben robbanásig duzzadó energiákat halmoz fel. Piszkálja az ember igazságérzetét, önbecsülését és nem hagy a végére levezetést, sőt megerősít egy olyan sztereotípiát is (money talks), amelytől nem lesznek édesek az álmok lefekvéskor. Ha a provokáció volt a cél, annak ez biztos nagyon jó, de amiben erős volt eddig Scherfig az szinte ebben a filmben meg sem jelent. Kőkemény realista képet mutat be egy burzsuj club oldaláról, arról hogy, hogyan is gondolkoznak a világról, és saját hatáskörükről.
Sajnos jómagam érzelmi élmények hatására nem tudok tárgyilagos lenni a filmmel kapcsolatban, ugyanis a film története nagyon távol áll tőlem, és csak ellenérzést érzek magamban. Elismerem, hogy váltott ki belőlem hatást a film, de ez akkor is mérföldkövekre van az "ember eredendően jó" katarzisos, abszurd humor eszközeit használó rendezéseitől. Ebben a filmben egyszerűen nincs lélek. Az embertelenségnek is csak az emberséggel való párhuzamba állítással van értelme, de ez itt szerintem teljes mértékben elmarad. Viszont marad a végén egy tanulság, amely a katarzis totális ellentétét eredményezi. Nem jó ez az irány!!!!
4/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése