Susanne Sundfør - Ten Love Songs

Hogyan is lehetne megközelíteni a Susanne Sundfør jelenséget? A norvég dalszerző-énekesnő gyakorlatilag 2007 óta készít albumokat, de az igazi áttörést talán a Ten Love Songs hozhatja el számára. 

Visszatérve az eredeti kérdéshez: zongora központú kamra pop, amely inkább hajlik art pop irányba, illetve az új korong által az elektropop felé kacsingat. Az tény, hogy dalai mindig is igazán gazdag emocionális töltéssel rendelkeztek, egy kicsit úgy mint a korai Tori Amos, vagy mint Kate Bush. Emellett azonban igen jellegzetes hangszíne van, ráadásul szeret kísérletezgetni a ritmusokkal, az elektronikával tehát minden egyben van ahhoz, hogy komolyabb nemzetközi sikereket érjen el. Valahogy azonban ez valamiért sokáig váratott magára, hiszen a Ten Love Songs az ötödik lemeze. 

2007-ben jelent meg első szóló lemeze Susanne Sundfør címmel, de nagyon hamar már a következő évben kiadta második anyagát a Take One-t. Ez a két lemez gyakorlatilag teljesen ugyanaz, minimális különbséggel, ha ebből a szempontból nézzük akkor jelen esetben a negyedik albumnál tartunk. 2010-ben jelent meg a The Brothel, amely már egy sokkal merengősebb barokkosabb art pop irányt képviselt és hazájában listavezető volt. Ezzel az anyaggal nyitott a nemzetközi piac felé, de mégis a 2012-es The Silicone Veil-el figyelt fel rá igazán a nemzetközi közönség. Ezt részben köszönhette a vizualitásnak, hiszen három dalhoz (White Foxes, The Silicone Veil, Among Us) igazán nagyszerű videók készültek, másrészt ezen az albumon érződött már erőteljesen kísérletezgető kedve. A szokásos kamara pop gyakran találkozott meglepő ritmusokkal, elektronikus effektekkel. Anno én ezzel ismertem meg, igazi csemegeként hatott, noha szokatlanok voltak a dallamhajlítási megoldásai. Mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez is a Sundfør jelenség része, és többek között ezért is szerethető.

A dalszerző énekesnők, főleg azok akiknek viszonylag korán jelentkezik egyéni stílusuk, általában egyre művészibb anyagokat szoktak letenni az asztalra az idő előrehaladtával, ahogyan érnek és szintetizálják egyre koncentráltabban a környezeti és belső ingereket. Ezek egyre vadabb, kísérleti anyagokat szülnek. Sundfør nem ezt az irányt választotta, hanem hígított koncentrálás helyett. Amikor ezeket a sorokat írom még mindig hadakozom saját magammal arról, hogy ez valóban így van e. Tény, hogy kommersz elemek garmadájával tűzte tele a lemezt, az is tény, hogy ordít az anyagról, hogy a nagybetűs pop volt a cél. Az art azonban még mindig ott van, és ha figyelmesen hallgatjuk a lemezt akkor még mindig megállapíthatjuk, hogy egy cseppet sem távolodott el a saját csapásirányától. 

A Ten Love Songs egy könnyedebb hangvételű pop albumnak akar tűnni, de kb. annyira tud kommersz lenni mint a svéd Iamamiwhoami. Akkor ez most pop zene? Az, de az értékesebb fajtájából. Nos, aki a kamarapop jellege miatt kedvelte eddig a művésznőt, az vagy csalódik, vagy felfedezi ezekben a dalokban az eredendő Sundfør esszenciát. Jómagam egy cseppet sem bánom az albumból ordító redukcionizmust. Egyszerűsödött a forma, jól elkülöníthető verzé-refrén-verzé felépítéseket kapunk, a zenébe erőteljesen beépül egyfajta eurodance hatás, amely helyenként már italo-ba is átcsap (Slowly). Ez egyébként első hallásra igencsak meghökkentő, viszont szinte észrevétlenül bele vannak csempészve az egyedi ismertető jegyek: a zongorajáték, és a lenyűgöző (giccsközeli) orchesztralitás, a sajátos disszonáns dallamvilág. Ráadásul hiába egyszerűsödik a felépítés, vannak a dalokban váratlan effektek, vagy  fordulatok. Sundfør játszi könnyedséggel használta fel a kommersz eurodance-et a saját céljaira, és meggyőződésem, hogy ezért működik az album. Nem veszett el a popban, hanem azt terelte be saját világképébe, és mindez elhihető, hiteles, egy cseppet sem érzem, hogy kifordult volna önmagából.

Maga az album egy kellő cinizmussal kezelt önirónia, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az album közepén elhelyezkedő tíz perces Memorial epikus költeménye. A saját egyedi stílusjellemzők, a nyolcvanas évekbeli hatások, a filmzene jelleg és a barokk pop halmozódik egy dalon belül. Ez itt a tömény giccs sundfør-i megtestesülése, saját maga karikatúrája, könnyen vált ki érzelmi hatást és végletesen egyszerűen bizonyítja hitelességét. Ez a jófajta giccs egyébként végig jellemző a lemezre. A zenei halmozás mellett azonban meglepően kiemelkedőek a szövegek, mindamellett hogy a kommerszitás miatt egyébként erős a repetitív jelleg.

Az album egyenletes színvonalú, jobbnál jobb dalok követik egymást, egy percre sem üti fel az unalom a fejét. Változatos, hiszen a táncolhatóbb dalok mellett azért egy jó pár ballada is található a lemezen (Darlings, Silencer, Memorial, Trust Me). Ha személyes kedvencet kellene említeni a szintén igen komplex Accelerate-t tudnám említeni, az orgonaszóló bevegyülése a stílusidegen környezetbe igen lúdbőröztető élményt nyújt. Tetszik még a Kamikaze csemballós zárása is. Tizen x-edik hallgatásra rájöttem arra is, hogy mitől ismerős nekem a Trust Me, esküszöm tiszta Who Wants to Live Forever!!

Összességében elmondható, hogy talán Sundfør eddigi legjobb lemezét hozta össze. Kitűnő egyensúlyban van az art a pop-al, ráadásul erőteljesen érződik rajta az önirónia. Ezek után a befutásnak sem kellene elmaradnia.

8,5/10