Mi is ez a Future Islands? Bevallom őszintén én nem nagyon hallottam ezidáig róluk, noha a Singles már a negyedik albumuk. Amikor az év elején kijött a Seasons (Waiting on You) videója, már akkor éreztem, hogy érdemes odafigyelni erre a formációra. A klasszikus slágeresen felépített patetikusság fogott meg leginkább elsőre, de hamar rájöttem, hogy az igazi motor máshol keresendő.
Ez a baltimore-i csapat alapvetően szintipop-ot játszik, teszi ezt úgy, hogy nem kíván rétegzenének hatni. Ez pop a javából. A hatások alapvetően természetesen a nyolcvanas évekből táplálkoznak, annak is a mainstream oldaláról. Nem is nagyon akar ez másképpen megszólalni, kis túlzással ez az album pont így szólt volna, ha a nyolcvanas években jön ki. Egy kicsit A-Ha, egy kicsit Prince, egy kicsit Pet Shop Boys, tehát a hangzás egyfajta old school nyolcvanas évek pop. A zenekar motorja mégsem ez, hiszen manapság a nyolcvanas évekből merítkezni nem nagy szám.
A zenekar dalszerző énekese Samuel T. Herring mondhatni a lelke a produkciónak. Ő egy igazi egyéniség, amely aktívan alakítja a dalokat. Dalszerzői munkája látszólag klisés (ahogyan a pop) mégis két egyszerű sorban hatalmas mélységeket képes elénk tárni. A Song for Our Grandfathers-t hallatán rég mélyre rakott emlékek törtek elő, és egyébként egy közepes számocska így extatikus élményhez juttatott. Emellett pedig ott van Herring sajátos előadói stílusa, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Hatalmas energiák vannak ebben az emberben, olyan mint az aksi töltő, csak éppen életkedvet olt a hallgatójába. Herring egyébként is amolyan tesztoszteron bomba, ránézésre nem nagy szám, mégis van egyfajta kisugárzása, amely a produkcióin keresztül is manifesztálódik. A hangszíne jellegzetes, alapvetően mély, magasodván pedig rekedtes. Legjobban David Bowie vs. Bruce Springsteen hasonlattal írható le, csak hogy a nyolcvanas éveknél maradjunk. A kedvencem az, amikor ez a napalm robban, amikor elkapja az ékszíj, amikor egy kicsit megőrül. Ilyenkor mintha Dodó kacsába oltott Taz nyilvánulna meg. Eleinte ezen mosolyogtam, de aztán nagyon ráéreztem.
Az album igazi erős energiabomba, igazi felpörgető motiváló zene, amely tele van életigenléssel. Noha a pátoszba emelkedő refrének jellemzőek az albumra és a ritmikus szinti pop is hozzá járul az élményhez, mégis ez az energia Herring-ből árad és ez viszi el az albumot.
Az album tíz dalával és negyven akárhány percével az ideális pop lemez tartományában mozog. Egyenletes színvonalú, minden egyes dal egy külön felfedezni való világot takar, éppen ezért egy percre sem üti fel a fejét az unalom. Teszi ezt úgy, hogy semmi művészieskedő szándék nincs mögötte, a maga pop-os egyszerűségükben (verzé-refrén) szólalnak meg a dalok. A Spirit a végletekig vitt patetikussága, a Back in the Tall Grass a minimalizmusa, a Like The Moon pedig lúdbőröztető szentimentalizmusa miatt a kedvencem. Sok ilyen felpörgető zenét szeretnék még hallani, abban pedig már biztos vagyok, hogy az év legjobbjaiban ott lesz a helye.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése