Erről a formációról ezidáig nem sokat tudtam. Egy véletlen folytán botlottam bele, aztán végül is csak rájöttem, hogy korábban koccantunk már valahol. Ez a New York-i - nevezzük - dreampop triónak, végül is 2003 óta jelentet meg albumokat, a mostani Move in Spectrums negyedik a sorban. Egy kicsit szerencsésnek hiszem magam, hogy ezzel az albummal ismerhettem meg őket behatóbban, ugyanis ezzel egy picit el tértek a fő csapásiránytól. A korábbi albumaikra jellemző lo-fi hangmintákkal megtűzdelt dreampop igen absztrakt -mondhatni dark- hatással rendelkezett, amely gyakran a hallgató idegeivel játszott. Ez az elvontság ezen az új albumon azonban már csak nyomokban van jelen. Az dreampop-ot felváltotta az elektropop, és bátrabban használják már a ritmusokat, amely sokkal több életet lehel az egyébként alapjaiban még mindig melankólikus számokba. Ez az irány egyértelmű frissülése hangzásviláguknak úgy, hogy egyébként hangulatában nem sokat változott ez a zene, csak az eszközök lettek mások. Jó húzás volt, a hangzás befogadhatóbb irányba történő konvertálása, hiszen ezen a korongon szinte már alig vannak elnyújtott hangszösszenetek, túlnyomó részt igen is fülbemászó dallamokat kapunk, tele hidegrázós pillanatokkal. Az album két részre osztható. Az album első felében találhatóak a tempósabb elektropop-os dalok, míg a második felében kapnak helyet a belassultabb sötétebb tónusú track-ek. Alapvetően ez a törés az, amellyel nem igazán tudok mit kezdeni, annak ellenére, hogy ez a része a lemeznek is igen hangulatos. Tulajdonképpen az album második felében lehet inkább felfedezni a korábbi hangzás átörökítését, de nyilván izgalmasabb, amikor az album első felében kevésbé direkte halljuk ki az örökséget. Az albumot indító More Than a tipikus példája a nondirekt manifesztációnak, és mint ilyen a legeltaláltabb dalnak tartom a lemezen. Sötét, sejtelmes, a ritmus absztrakt, azonban a refrénnel megérkezik a feloldozást követelő elektropop, amely végig lüktet a másik csúcspontig a Just Like a Tree-ig. Az eddig megjelent két single (Crazy, Sombody Who) is igen érdekes abból a szempontból, hogy az ember azt hiheti kellemes gitárpop-ot hallgat. Végül is így van, de keyboard segítségével szólal meg az a gitár (na ennyire én sem vagyok fül). A Boiling Point az egyik legelvontabb dal a lemezen, de totál lúdbőrbomba, brutális dallammal, így tehát nyoma sincs egy Who Am I Now? utánérzésnek....hála Istennek. A Let The Night Win tökéletes zárása a lemeznek, minden hang szinte szikrázva pattan ki abból a bizonyos szintetizátorból, a monotonitással teremtve hangulatot, miközben éteri dallamot hallgatunk.
Kellemes meglepetés ez az album, egy felfedezés, az az állapot, amikor azon morfondírozik az ember, hogy ezidáig hogyan is maradhatott ez ki az életéből.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése