A Nagy Gatsby

 

Luhrmann sohasem tartozott a kedvenc rendezőim közé, de azok közé igen, akikre úgy gondolom érdemes odafigyelni. Bár nem vagyok az "amerikanizálódás" híve - lévén az "öreg harcos" ausztrál származású - de meg kell hagyni, hogy sok esetben az Egyesült Államokba való tévedés, egy hozott és sajátos világnézettel igenis tud egyedi, különleges és maradandó lenni. Luhrmann világképét mindig egyedinek és különlegesnek tartottam, bár a maradandó faktorról lehetne vitatkozni. Mindenesetre minden filmjéről ordít az egyedi stílus, amelyet az első pár képkockából le lehet vágni.

A Nagy Gatsby is kétségkívül hordozza a Luhrmann-i összetevőket. A jelenetek halmozása, gyors snittek, indokolatlannak tűnő harsány színek, túl cicomázott díszletek, remekül választott filmzenék, amelyek egyébként szinte minden esetben témaidegenek. Ez a fajta halmozás sok, és általában leterhelik a nézőt, de érdekes módon nála az ember mégsem fárad ki, hanem szinte fürdünk a látványban, hangulatban. Mondjuk ki, maga a tömény giccs, amelyet kitűnően alkalmaz minden filmjében, mind a vizualitásban, mind pedig auditíve. Jómagam tulajdonképpen erre szomjazom, ha leülök egy Luhrmann filmet megnézni, mert sohasem válik negédessé, mert sohasem gondolja véresen komolyan magát, és ettől működik az egész. Igazából mondhatni már az is védjegy, hogy nem korunkban játszódik a film. Helyesebben ez nem igaz, mert Luhrman nagyon jól játszik az idővel. A cselekmény és a korszak szinte minden esetben eltávolodik egymástól, vagy legalább is nem koherens (Romeo és Júlia, 1996). Jelen esetben az 1920-as években játszódik a történet, amikor is az USA "gazdasága dübörög", de már a nagy gazdasági világválság előjelei kezdenek látszani. A fényűzés és a nyomor kontrasztja lényegre mutatóan volt ábrázolva a filmen, ahogyan a sorsok összefonódtak, vagy akár a Gatsby mítosz összeomlása kapcsán is. A jól megválasztott zenék is a helyükön voltak, és sokadjára azok sem koherensen jelennek meg az adott korszakban: modern zenét hallunk a 20-as években.

Szóval a külsőségekről tudnék még ömlengeni, mert erre a stílusra igencsak vevő vagyok, de nem teszem mert minden amit láttunk-hallottunk egy már jól ismert Luhrmann klisé volt. Az előző filmjében (Ausztrália, 2008) volt még jócskán újdonságfaktor, de legfőképp a történetvezetés, a kvázi két film egy filmben élménye. Volt azonban egy prücök, a játékidő. Úgy látom Luhrmann nem tanult a hibából, ugyanis a Gatsby indokolatlanul hosszúnak tűnt. Ez volt az első Luhrman filmem ahol az unalom felütötte a fejét. A témaválasztás adott F. Scott Fitzgerald regényadaptációja. Az igazság az, hogy a téma nem igazán állt hozzám közel, de ez tulajdonképpen minden filmjéről elmondható. A különbség az, hogy míg a többi filmje meggyőzött, addig ez nem igazán, nem tudtam a téma iránti közönyömet elveszíteni jelen esetben. Ennek a feltételezett okát is letisztáztam már magamban: több mint két órát kellett egy dilis kompenzálós pöcsfej szerelmi ömlengéseit bámulni. Mert azontúl, hogy világossá vált a Gatsby mítosz, hogy mire is van ez a felhajtás, szóval értettük a miérteket, nem ismertük meg kellően a karaktereket. Nem tehetek róla nekem ez a vesszőparipám, ha elnagyoltnak érzem, akkor általában nem tettszik a film. Nick Carraway (Tobey Maguire) kilétét illetően semmit sem tudtunk meg, csak azt, hogy valami bróker féle és pszichológiai segítségre szorul. Gatsby-t megpróbálták beállítani többek között hősnek, maffiózónak, tiszta szívű szamaritánusnak, hős szerelmesnek, pedig szimplán csak egy pszichotikus mániás volt, aki elhitte, hogy a múlt a jelenben megélhető (oké, úgy nem lett volna mítosz faktor). Carrey Mulligan (Egy lányról, 2009) alakítása pedig közel sem volt olyan rossz, mint ahogy néhány kritikában olvasható. A saját vágyak, a társadalmi elvárások, és a kikristályosodó lesújtó valóság közötti őrlődést kitűnően hozta, igen túljátszva, úgy ahogy egy Luhrmann filmben illik. Még mindig jobb volt mint Maguire fapofa játéka. Egyébként DiCaprio remekül megoldotta ezt a rejtélyekkel övezett egyéniség megszemélyesítését, kár hogy csak a gesztusaiból jött le, milyen emberrel van dolgunk. Úgy látom ő egy múzsája Luhrmann-nak, amelyet cseppet sem bánok, ketten sokat ki tudnak hozni magukból.

Szóval giccses látványvilág, kitűnő zene, parádés szereposztás, és helye-közel jó alakítások, de ennyi. Ez a külsőségek filmje Luhrmann-től, nem rossz, de nem elég jó. Az életműben a fentiek miatt ez a filmje tettszett nekem a legkevésbé.

5/10