Depeche Mode - Delta Machine

Talán közhely, de a Depeche Mode mindenféleképpen egy kultikus zenekar, évtizedeket átívelő karrierrel. Éppen ezért bármit is tesznek le az asztalra, amellett nem lehet elmenni, már csak azért sem mert rajongó táboruk mind a mai napig ott áll a zenekar mögött, éhezve az újabb koncertekre, megjelenésekre. A fiúk pedig kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de sorra gyártják a korongokat.

Nehéz egy ekkora életmű ismeretében a szubjektív benyomásokat rendszerezni, hiszen nyilván való, hogy vannak az embernek kedvenc korszakai, amelynek hatásait ha felfedezi a jelenlegi zenében, az melegséggel tölti el. Ugyanakkor számomra az is elvárásként szokott megfogalmazódni, hogy az életműhöz tegyen hozzá az előadó, hiszen így látjuk (halljuk), hogy merre tart, az pedig megint csak szubjekció kérdése, hogy az az állomás az ember komfortzóna határain belül mozog, vagy azokat a határokat döngeti.

Annyi bizonyos, hogy az elmúlt szűk évtized hangzásvilága hozzám nem állt közel. Véleményem szerint az utolsó album, amely zeneileg újdonságot hozott az az Exciter volt. A Playing the Angel, valamint a Sounds of the Universe ugyanazokból a gyökerekből táplálkozott, nevezetesen a 80-as évekbeli DM hatások voltak erősek ezeken a korongokon. Azt kell mondjam, hogy a Delta Machine esetében is érződnek ezek a hatások, tehát jelen esetben sincs ez másként. Azonban teljes mértékben ez mégsem igaz. Erre visszatérek, de előtte egy kis agymenés.

Létezik zenekarok / előadók életművében egy olyan jelenség, amikor úgy alkotnak újat, hogy a már meglévő kártyáikat keverik mindig másképp. Ez számomra egy stresszes jelenség, hiszen kétarcú lehet. Egyrészt válhat unalmassá, hiszen úgy érzem, ugyanazt hallgatom évek óta, másrészt kijöhetnek ütős lapok úgy is, hogy ugyanabból a pakliból keverték őket. Tehát nem mindegy melyikkel állunk szemben. Véleményem szerint egy bizonyos kifutás után jön el ennek a jelenségnek az ideje, de természetesen ez nem törvényszerű, ez egy általam kreált gondolati séma.

Szóval a Deltán érződnek a zenekar nyolcvanas évekbeli hatásai, de durvábbat mondok: ezen a lemezen az életmű nagy része jelen van, amolyan instant pack-ban. Tehát ilyen értelemben nem különbözik elődjeitől, akár nevezhetnénk ezt önismétlésnek is. Egy másik értelmezésben pedig mégsem követi az előző két lemezt a sorban. Az az érzésem, hogy a DM ezzel a lemezzel újítani szeretett volna a hangzáson. Hangsúlyos lett a mély effektek előtérbe nyomása, amolyan hard techno sound jellemző a legtöbb dalra. Ugyanakkor a minimál techno is ott van mellette kontrasztként. Ezt tehát tekinthetnénk újításnak, de én nem teszem, mert minimál techno-t hallottam már tőlük (Exciter), az előtérbe tolt mély hangok pedig ahhoz szerintem kevesek, hogy ellensúlyozzák a lemez önismétlő jellegét.

Önmagukban nézve a legtöbb dal a lemezen igen erős, erősebb mint amelyek a PTA-n voltak. Véleményem szerint viszont a PTA egyik jellegzetességét erre az albumra is átörökítették, nevezetesen nincs kohézió a dalok között. Felmerül a kérdés létezett e koncepció a lemez megalkotásakor? A SOTU a PTA-nál és a Deltánál is jóval egységesebb volt, és hiába voltak rajta sablonosabb dalszerkezetek, mint album mégis jobban működött.

A Delta előnye viszont, hogy a dalok cseppet sem sablonosak, mondhatni merészebbek és ezáltal érdekesebbek. A Welcome to My World kitűnő kezdés, kevese azoknak a daloknak, amelyek igazán ütős – jelen esetben hidegrázós- refrént kaptak. Tulajdonképpen az elmúlt szűk évtized legjobban sikerült, legdepechesebb dala is ezen a korongon található. A Secret to the End-ben benne van a dinamika, a romantika és szentimentalizmus, mindezt zúzós alappal tálalva. A disszonáns refrén pedig csavar egyet a dalon, cseppet sem válik ezáltal sablonossá. A merészség azonban kockázat. Értékelem az újító szándékot, de hiányoltam a lúdbőröztetős pillanatokat, amelyeket az esetek többségében a refrénben talál meg az ember. No de nem lehet minden, újító szándék és egy kis szentimentalizmus is, vagy lehetett volna? Véleményem szerint a lemez második fele sikerült erősebbre. A Soft Touch / Raw Nerve igen kísérleti vállalkozás volt, mondhatni révületbe ejtő, tiszta pszichedelia. Tetszik benne a rágógumi effektus, na ez tényleg olyan, amire nem is számítottam. Az Alone kellemes földöntúli chill-je, a maga űrodüsszeia effektjeivel rögtön a kedvencemmé vált. Azonban a biztató kezdés után számomra a lemez közepe (Slow, Broken, The Child Inside) lapossá vált. Ez az a pont, amikor a már hallottuk érzésem van, valami fülsértő effekttel megtűzdelve.
A Goodbye véleményem szerint ennek az albumnak tökéletes zárása, érzek benne egy kis Dream On utánérzést. Milyen érdekes az nyitó szám volt. A dal refrénjének diadalittas hangulata rabul ejtő.

A Martin által énekelt dalokat várom mindig a lemezeken, az a fajta érzelemvilág, amelyet ő megtestesít, az nagyon közel áll hozzám, amolyan ipari Antony Hegarty. Ez a két Martin dal (Universe duettel) talán az életműben a két legvitatottabb. Ugyan a My Little Universe kísérleti és jól sikerült ütős minimál techno dal, de semmiféleképpen nem katartikus, mint azt megszokhattuk. A szerotonin a The Child Inside-ban sem öntött el, talán eddig ez az általam leginkább nem kedvelt Martin dal.

Összegezve az album egyenetlen színvonala ellenére kellemes élményt nyújtott, tökéletesen beleillik az Exciter óta megkezdett útba, ezen az úton kétségtelenül nem sereg hajtó. Jelen esetben sem tudták a paklit úgy keverni, hogy egy Istenigazi ütős lap kerüljön felülre. Azt gondolom a Deltával kaptunk hideget és meleget is, és ezáltal teljesen rendben is van. Azonban Delta Machine-on hiába vannak jó dalok, szétesnek koncepció hiányában. Illetve mégis van egy koncepció, az önismétlés arany középút kereteit túllépni próbáló koncepciója, amely mindenképp üdvözlendő, és értékelendő, de ez vagy eltalál az ember szívéhez, vagy nem. Jelen esetben kevésbé.

6/10