Niki and The Dove-Instinct

A most már egyre nehezebben burkolható skandináv mániám legújabb felfedezettje ez a formáció. Malin Dahlström és Gustav Karlöf duója nem szakít azzal a trenddel, hogy még mindig a nyolcvanas évek a menő. Ez már akár lehetne unalmas is, de ebben az esetben olyan dalokat kapunk, hogy a "már halottam" érzést teljesen újnak éli meg az ember, és úgy gondolom ezt a bravúrt ebben a dömpingben igen nehéz teljesíteni. Tisztában vagyok vele, hogy minden mai énekesnőben Kate Bush epigont látok, de akárhogy akarok ebben az esetben elmenni emellett, nem tudok. Gyakran olyan érzése van az embernek, hogy a The Dreaming-et, vagy Hounds of Love-ot hallgatná. A törzsi dobos téma uralkodik a lemezen, és az említett albumokon is erőteljesek voltak ezek a hatások. Malin hangja tiszta és éles, ezekhez a giccs határát súroló zenei megoldásokhoz kitűnően illeszkedik. Igazából két típusú dal van a lemezen, az egyik a szinte már táncolható, zsúfolt hatást keltő (nekem ezek jobban tettszenek), és az inkább minimalista hangszereltek. Az utóbbiban a dob témák és Malin hangja nagyon hangsúlyos, míg az előzőben kapunk mindent. Ugyanakkor amiért működik az album, az a "totális energia bomba" hatás. Gyakorlatilag végig a szerotonin cirkál bennem, igazi felszabadító zene. Talán az egyetlen gyengesége, hogy egy kicsit hosszúnak érzem, de ez nem feltétlenül baj. A The Drummer refrénje miatt az év pop dala is lehetne, arról nem is beszélve, hogy a zenei témája a legjátékosabb az albumon. A DJ, Ease My Mind  meglepően himnikus, míg a Somebody vokálja annyira sokrétű, hogy még mindig nem bírtam rájönni, mire is hasonlítson. Szóval ez a svéd duó kvázi elektropop zenét játszik és nem italo-s megidézés ezúttal, hanem inkább a 80-as évekbeli art pop hatások újrafogalmazása. Egyértelmű stílust még azért nem látok, de első albumnak igen erős, aztán majd meglátjuk, merre is visz tovább az út.

7/10