Rose (2022)

 

Az ember velejéig hatoló érzelmi hullámvasút, amely egyszerre vicces és drámai. Ellen férjével Vagn-nal (Anders W. Bertelsen) a húgát Ingert az egészségügyi otthonból kihozva elvisz egy párizsi autóbuszos társasutazásra. Inger szempontjából természetesen ennek meg van a háttérmotívuma, valamelyest erre épül maga a cselekmény. A film egyértelműen leképezte a főszereplő Inger (Sofie Gråbøl) állapotát, betegségét, az egyszer fent és az egyszer lent állapotát. Az igazságot megvallva a skizofrénia, mint állapot által előidézett valamint a társadalmi előítéletek általi nyomást egy átlagnéző csak így tudja elviselni, a viccesebb jelenetek mesterien oldják a kínos helyzetek általi nyomást. Ez a fajta mondhatni "beteg" egyensúly szerencsére végig kíséri a filmet és így valóban az az érzésünk támad, hogy voltaképpen minden a helyén van. Niels Arden Oplev (A tetovált lány, 2009) előző munkája a Daniel (2019) ebben a fajta egyensúlyteremtésben nem volt mesteri (egyébiránt a film az az volt), ugyanakkor a jó értelemben vett dán hiperrealista megközelítés komikus szituációk oldásával történő átörökítése mindenképpen a film erényévé válik. Attól nem kell tartani, hogy a mostanság előszeretettel használt direkt érzékenyítésre épül a film cselekménye, maga az érzékenyítés megmarad a családi/kisközösségi relációkban arra helyezve a hangsúlyt, hogy a való életben egy családban, kisközösségben az elfogadás, megértés, rosszabb esetben az elutasítás miként jelenhet meg, és ennek kezelésére milyen eszközök lehetnek. Ezek a legszívbemarkolóbb pillanatai filmnek. Ahogy a lány nővére és férje próbálják Inger-t bevonni az élmények megélésébe olyan nem professzionális, mégis működő spontán eszköztárral, amelyet még a segítő szakembereknek is tanítani lehetne. A másik oldalról Inger kezdeményezései a valahová való tartozás irányába is megható pillanatokat okoznak, pedig ezek is egyszerű gesztusok, semmi teátrálisra nem kell számítani. A betegséggel szemben támasztott negatív előítéletek ugyan megjelennek a filmben, ezek leginkább a Søren Malling által megtestesített Andreas karakterére vetülnek ki, de mégis valahogy úgy van megkreálva az egész, hogy a nézőnek egy percre sem villannak be ezek, valahogy végig kívül tud maradni, ugyanakkor az érzelmi részébe pedig nem lehet nem belesüppedni, annak minden árnyalatát meg lehet élni. Egyetlen hibája a filmnek, hogy a végére egy kicsit megfárad, pont ugyanúgy mint Inger a rengeteg kinti ingertől. Végtére is itt minden a helyén van.

8/10

 

Sound of My Voice

 

Zal Batmanglij és Brit Marling korai darabja (2011) lebilincselő történetmeséléssel biztosít arról, hogy a közel másfél órás játékidő nem lesz hasztalan. Noha közel sem tökéletes, vannak benne egyensúlytalanságok. A felütés erős, egy kvázi szekta vezető elmeséli, hogy egy reggel a kádban ébredt és egyenesen a jövőből került oda. A kiválaszott tagok pedig általa megszerezhetik a tudást ahhoz, hogy a jövőben túlélhessenek. Az alap tehát bitang, csak kár, hogy a játékidő hosszúnak bizonyul ennek kibontásához. A szerencse az, hogy kiváló érzékkel manipulálnak a nézővel (mit ahogy a szekta tagokkal is), végig bizonytalanságban tartva, így aztán a befejezésig végig kitart a figyelem. Hogy megéri- e? Egyéni ízlés kérdése. Spoiler nélkül annyit, hogy a szerzőpáros többi alkotásához hasonló a befejezés és tulajdonképpen ezért (is) szeretjük őket. Az alkotói csúcspontjuk egyértelműen a The OA (2016-2019) sorozat (Netflix) volt és kifejezetten tetszett, hogy tetten érhető volt, hogy a későbbi sorozathoz miből is építkeztek. A témaválasztás, a történetvezetés, a csavarok használata már ebben a filmben megjelent, és ami a legfontosabb a katartikus befejezés mintapéldányával is ez a film szolgálhatott. Személy szerint jobban átjött ez az alkotás, mint az egyel későbbi Felettünk a föld (Another Earth, 2011), noha abban már merészebb dolgok voltak a mindfuck szempontjából. A Sound of My Voice szuggesztív, nyomasztását ellensúlyozza a rejtély megfejtésére irányuló vágy. Science fiction elemekkel tűzdelt dráma, ahol a forgatókönyvírás tökéletlenségének is meg van a bája.

 

7/10

Best Albums 2024

Nem mondanám erősnek ezt az évet. Valahogy a tavalyi év minden tekintetben jobban ütött, talán azért mert inkább volt mature artpop az a lista, mint ez. Idén inkább a pop, vagy dance futott, vagy csúszott jobban, de persze van itt sok más is. AURORA egyértelműen a legeklektikusabb és legerősebb albumát hozta össze. Öröm volt hallgatni azokat a hatásokat a lemezen, amiért én is rajongok (The Cardigans, Underworld, The Chemical Brothers, Florence & the Machine, Kate Bush), mindezek mellett azt gondolom, hogy már egy ideje megtalálta a saját útját, amelyet mesterien épít. Sok visszatérő volt az idén és szinte mindegyik előadó erős x-edik albumot hozott össze. Számomra a London Grammar volt egy kellemes meglepetés, hiszen ennyire bensőséges dalokat még nem hallottunk tőlük. Az előző album manírjait levetkezték, ugyanakkor a befogadhatóságot megtartották belőle, így aztán egy jó kis easy listening melankóliát kaptunk. Hamár easy listening, akkor ebben az évben egyértelműen a Swim Surreal volt a csúcs a kategóriában. Egyszerre nosztalgikus és újszerű, beleolvadsz, miközben egy jó vörösbort szürcsölgetsz. A szavaknál viszont többet mond a lista, íme:

1. AURORA - What Happened to the Heart?

  

2. St. Vincent - All Born Screaming

  

3. Charli XCX – Brat

  

4. Swim Surreal - In the Half Light

  

5. Chelsea Wolfe - She Reaches Out to She Reaches Out to She

  

6. London Grammar - The Greatest Love

  

7. The Smile - Wall of Eyes

  

8. Nailah Hunter – Lovegaze

  

9. Kali Uchis - ORQUÍDEAS

  

10. Caribou – Honey

  

11. Sega Bodega – Dennis

  

12. Mount Kimbie - The Sunset Violent

  

13. Phantogram - Memory of a Day

 

14. Theis Thaws - Fifteen Days

  

15. Xeno & Oaklander - Via negativa (In the Doorway Light)

  

16. Tove Lo & SG Lewis – Heat

  

17. Magdalena Bay - Imaginal Disk