Na jó! A kezdeti fanyalgás és ellenérzés után csak megadtam magam az EUSEXUA jelenségnek. Twigs irányváltásával kapcsolatban azért még mindig vannak kétségeim. Valamiért beleszerettem a kislányba, de nem vagyok meggyőződve, hogy azokba a jegyekbe, amely felé kezd kiteljesedni. Már a Caprisongs mixtape-nél kiakadtam a mainstream (tiniknek való) popdalocskákon és csak reménykedtem abban, hogy nem hivatalos lp lévén ez csak egy "izé". Nos ez az "izé" tovább él, és a jelenlegi anyagon is érződik, de szerencsére visszatranszformálódott az "art" keretei közé. Az elején a női Tricky-t láttam twigs-ben, de a 2019-es MAGDALANE-nel egy art pop mesterművet tett le az asztalra, ahol tökéletesre lettek csiszolva az egyedi jegyek (az érzékeny nőiesség kontra szókimondó dalszövegek, a kattogásokból, tört ütemekből előbújó dallamok, a fokozatosan építkező dalstruktúrák stb.). Aztán jött ez......Fortyogó, lüktető klubritmusok, hagyományos dalszerkezetek (verzé-refrén), fülledt erotika, amolyan queer életérzés, meg még K-Pop is! Akkor meg is van az idei BRAT, Dirt Femme vagy Desire, I Want to Turn Into You, csak hogy az utóbbi három évet idézzem meg. Persze jó ez (gondoltam), de pont Twigs-től és pont egy jó hangsúlyokkal megalkotott artpop tézis MAGDALANE után? A jó hír az az, hogy többszöri hallgatás és némi ülepedés szükséges ahhoz, hogy a sztereotíp hozzáállás által kihallott cukormázat levetkezze ez az album. Az EUSEXUA ugyanis korántsem tipikus queer klubhimnusz (van benne egy adag), sokkal inkább a sebzettség feloldódása egy biztonságos térben (jelen esetben party, klub szcéna) és ennek az eufóriája. Pont ez az eufória, amely ezt az albumot optimista irányba állítja. Megijedni nem kell, a melankólia még itt is megmaradt stílusjegynek, csak az arányok áthangolása történt meg. Az artpop jelen esetben inkább pop, de mesteri az átalakulás, benne van minden esszencia, tehát az art jelen van, le sem lehet tagadni. Ebben a csepp lányban leginkább azt kedvelem, hogy úgy olvasztja stílusába az őt ért hatásokat, hogy sohasem tévelyedik az utánzás mezsgyéjére. Az album pedig "fiatalkoromat" meghatározó hatásokban tobzódik. Igaz, jelen esetben sokkal direktebbek az utalások, szinte megmosolyogtatóak (első hallásra felháborítónak találtam), de sem az utánzás, sem pedig a nosztalgikus giccs felé nem indul el. Totál 90-es évek hangulata van a lemeznek, leginkább Madonna (Ray of Light korszak), William Orbit, Björk, (de még lehetne sorolni) ami beugrik elsőre. A legdirektebb utalás talán a Girl Feels Good, amely konkrétan Madonna Swim-je is lehetne. De Björk Post albuma is több helyen beugrik, van itt Hyperballad felépítésű dal (Keep it, Hold it), de nekem a 24hr Dog pl. tök Possible Maybe. Az utolsó dalnak mellékesen pedig Wanderlust (újabb Björk utalás) a címe, amelyben Twigs bebizonyítja, hogy hangban is egyre csak fejlődik. Egyébiránt ebből a szempontból brutál erős az anyag, vokálisan nagyon odatette magát (ismételten). Azon tűnődöm, hogy ha nem a 90-es években vagyok tinédzser, akkor is megfogott volna e az album, nyilván ezt nem tudhatom, illetve az is dilemma, hogy hosszú távon tetszene e ez a látszólag könnyedebb irány? Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban is kísérletezik majd, úgyhogy ezt most elkönyveltem egy jól összerakott guilty pleasure-nek.
