Zola Jesus - Taiga

Zola Jesus sokáig hadi lábon állt az album formátummal. Adott ő ki albumot, de valahogy a EP-kben tudott kiteljesedni, azzal a négy-öt dallal kerek ívet tudott létrehozni. A New Amsterdam EP-től (2009) és az első The Spoils LP-től (2009) már igen messze van, pedig csak cirka öt év telt el. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen mint előadó járja az útját, és új territóriumokat fedez fel. A kezdeti EP-k és az említett The Spoils album a noise felől közelített a leginkább, így nem is csoda, hogy az egyébként is kísérleti elektronikával foglalkozó kiadó karolta fel, a Sacred Bones. Ezek a korongok igen nehéz hallgatni valók voltak, demo szerűek és fájdalmasan nyomasztóak, mégis Zola hangjában és leginkább énekstílusában van valami megbabonázó erő, amely tulajdonképpen stílusok felett álló. A Stridulum EP (2010), majd a Valusia EP (2010) és a kvázi a kettőt egybe gyúró Stridulum II LP (2010) esetében a noise a háttérben maradt, bár hatása tagadhatatlan volt ezekben az anyagokban is, ehelyett inkább a dark wave hatások erősödtek fel. A sokszor David Lynch szerű elnyújtott szinti témák ugyan hasonlóképpen nyomasztották az embert, de valahogy mégis könnyebben csúsztak ezek a korongok mint elődei. A 2011-es Conatus LP-n pedig az érződött, hogy ezt a nyomasztó hangulatot szerette volna oldani, mégpedig úgy, hogy dalszerűbbé varázsolta a track-eket és a csörömpölések helyett dögös dobtémákat dobott be. Akkor azt gondoltam, hogy ez Zola  pop albuma....eddig.

A Mute-nál kijövő Taiga meghallgatása után arra kellett rájöjjek, hogy a Conatus a maga nemében könnyedebb hallgatni való volt, de szerkezete és leginkább mélysége miatt mégsem volt pop album. Az egyértelműen látszik, hogy mostanáig az életmű két végpont között helyezkedik el (az albumokra redukálva). A The Spoils egyértelműen a legelvontabb album volt, a Taiga pedig ennek az elentéte, a leginkább befogadható album. Zola stílusában van egyfajta dark-ság, és ez független az albumjai koncepciójától, ez a Taiga-n is érződik. Azonban itt már nyoma sincs a nyomasztó hangulatnak, olyan mintha ledobta volna a láncait, tehát ez a legfelszabadultabb albuma. Fura ezt mondani az ő esetében, de bizony ez az album eléggé eufórikus. Ehhez hozzájárul a hangszerelés, amely előszeretettel használja a rézfúvósokat és a vonósokat, valamint jellemző a dalokra a refrénjében felpörgetett felépítés is.

Azonban van itt valami amit a sokadik hallgatásra sem tudok megszokni. Amit hallunk az klasszikus értelemben vett pop zene, amelynek a külsőségei pont a belső egyéniséget szorítják háttérbe. Érzem Zola egyedi stílusát a lemezen, de ez a körítés nem bontja azt ki, de nemcsak azt, hanem az album koncepcióját sem. Hiába eufórikusan megrendítő itt-ott a rézfúvós futam, ez a zene egy csöppet sem lesz természetközeli, mert a pop miatt nincs meg az a mélység, amely pl. a Conatus-ban még megvolt. A dalok felépítése végletesen egyszerű, verzé és refrén váltakozásból áll. A dallamok sokszor túl vannak díszítve és a refrének sokszor a dalszövegeikben is közhelyesek, de dallamaikban mindenképpen egyszerűek. A rézfúvósok kiteljesedése a legtöbb esetben közhely szerű. Ritmusvilágában pedig nincs meg az a dögösség mint korábban, tehát ez a zene ilyen értelemben nem fejlődött, nem alakult ezúttal új formába.

Érdekes módon mégis hat mint pop zene, mert azt el kell ismerni, hogy azt elérte Zola, hogy bizonyos dolgok az ember fejében ragadjanak. A Hunger fanfár szerű refrénje, a Hollow vagy az It's Not Over felpörgetett extázisa persze mind emlékezetes a maga módján. A Dangerous Days is egy vállalható sláger, dallamos, dinamikus, optimista. Számomra az album közepén lévő Ego-Lawless-Nail egység mégis a legemlékezetesebb pont, mert a lemez ezen része inkább "art", de sajnos ezekben is többet hajlítgat hangján a kelleténél.

Hiába a dallamosság, slágeresség, és az optimizmus, mert ez az egész az átlagosság szintjére nyomja a lemezt. Nem válik ez a lemez emlékezetessé mert a cukormáz miatt pont Zola egyénisége került a háttérbe.

6/10